11 - 12. fejezet

 

11. fejezet

ZOYA

Fordította: Aiden

Működött. Sikerült hatnom a szívére. Amit szerettem volna, a terv szerint alakult. Legalábbis, amíg meg nem hallottam, hogy mennyire összetört, és minden tervem el nem hamvadt.

Hagytam, hogy hozzám érjen. Engedtem minden szeszélyének. Ahogy lógtam a bilincseken, elhatároztam, hogy hagyom, hogy megkaphasson, bárhogyan is akarja. Mindezt azért, hogy gyengítsem a szándékát.

Azonban arra nem számítottam, hogy a saját elhatározásom is ugyanennyire meggyengül.

Az érintésének rabszolgájaként ocsúdtam fel, nyögve és megadva magam a gyönyörnek, amit a húsomból kiváltott.

Amikor visszatért a kamrából, valami megváltozott benne. Legyőzöttnek tűnt. Büszke, hatalmas vállai megereszkedtek.

Amikor visszajött értem, leoldotta rólam a bilincseket, a fal mellett álló valódi ágyra vitt, majd a karjaiban tartott, a szemeiben egy új dolgot véltem felfedezni – együttérzést.

Fájt a fejem, de azon tűnődtem, vajon ez egy újabb trükk-e, mégis valami a zsigereimben azt súgta, hogy ez valódi érzelem. Áttörtem a maga köré húzott magas falat.

Gyengéd volt, mégis határozott. Amikor az én gyönyörömmel párhuzamosan hozta magát extázisba és örömöt szerzett magának, tudtam, hogy valami megváltozott. A levegő statikusan feltöltődött, és volt valami új az érintésében – gyengédség és felfedezés –, ami megnyugtatta és lecsillapította felhevült véremet.

Valentin. Valentin volt a neve. Milyen szép név egy ilyen brutális és sebhelyes embernek. Egy ilyen gonosznak. Mégis, még ha veszélyes is volt, kénytelen voltam felfedni a valódi nevemet.

Tudtam, hogy mélyen belül egy jobb ember rejtőzik. Irracionális módon azt akartam, hogy tudja az igazi nevemet. Mert amikor legközelebb gyönyört okoz, azt akartam, hogy a valódi nevem gördüljön le a puha ajkáról.

Aztán megcsókolt.

Ajkai puhán, de határozottan simultak az enyémre. A szívem úgy dübörgött, mint egy ágyú, ahogy kemény mellkasa az enyémhez ért, testem minden porcikája lángra lobbant... az élettől és az érzéstől.

Szánk először mozdulatlan és félénk volt, de Valentin lassan szétnyitotta az ajkait, és simogatni kezdte velük az enyémet. Felnyögtem, ahogy megízleltem sötét, fűszeres illatát az ajkaimon. A nyögésemtől felbátorodva, nagy kezei a hajamba túrtak, még közelebb húzott magához. Valentin megállt, meleg leheletével betöltötte a számat, amíg a kezem a tarkójára nem fonódott, és ajkaink össze nem olvadtak. A szája forró volt, ahogy felfedeztük egymást, majd meglepetésemre a nyelve benyomult az ajkaim közé, találkozott az enyémmel, és azonnal táncra perdült vele.

Valentin felnyögött, dübörgő mellkasát édes kínként éreztem a mellemen. Addig csókolta a számat, amíg az ajkaim duzzadtak és érzékenyek nem lettek.

Visszahúzva a nyelvét, Valentin elszakadt a csóktól, kék szemei ismét felragyogtak. Felém hajolt, ajkai ugyanolyan vörösek voltak, mint az enyémek. A kezem elhagyta a tarkóját, és a számhoz nyúltam. Ujjaimmal végigsimítottam túlságosan érzékeny ajkaimon, majd a műveletet megismételtem Valentin ajkán.

Nehéz és feszült légzéssel figyelt, amikor azt suttogtam:

– Elloptad az első csókomat.

 Érzelmek sokasága kavargott szüntelenül a bensőmben. A veszteség és a fájdalom harcolt a gyönyörrel és a vággyal.

Nem tudtam, mit érezzek, nem tudtam, hogy boldogságot vagy árulást érezzek-e, amíg Valentin össze nem fonta ujjait az enyémekkel, és halk hangon így felelt:

– És te elloptad az enyémet.

A szemem tágra nyílt erre az egyszerű vallomásra. Valentin közelebb húzódott, az orra végigsimított az arcomon, majd végig le a tarkómig. A szemeim lecsukódtak, amikor éreztem, hogy birtokló teste az enyémhez nyomódik. Aztán azt suttogta:

– Tizennyolc évet rabságban éltem le. Nem volt választásom, nem volt szabad akaratom. Kínoztam, és cserébe megkínoztak. Fájdalmat okoztam, és fájdalmat kényszerítettek rám – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Szétkúrtak, és addig kellett kúrnom, amíg már állni sem bírtam. De soha nem adtam csókot, és nem is kaptam csókot senkitől.

Nem tudtam, miért, talán a durva hangjának szomorú hanghordozása miatt, de könnyek szöktek a szemembe. Nem buggyantak ki, de a torkom elszorult, és fájdalom szorította össze a mellkasomat. Valentin mélyet sóhajtva felemelte a fejét.

– Még soha nem dönthettem szabadon – vallotta be, majd mélyen elpirult és hozzátette: – De most úgy döntöttem, hogy veled osztom meg a legelső csókomat.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Biztos voltam benne, hogy egyetlen szavam sem lenne méltó a vallomásához. Átöleltem a nyakát, és magamhoz húztam. Először feszes és merev teste visszautasította az érintést, majd egy sóhajjal Valentin hatalmas teste az enyémhez simult, karjait a fejem fölé emelte, hogy magába zárjon.

Hagytam, hogy a tekintetem elkalandozzon, és a mennyezetről lógó csigára pillantottam, közvetlenül az ágy fölött, miközben a karjaimban tartottam az ellenségemet – a kínzómat. A teste túl nagy volt, a bőre és a viselkedése túl nyers, mégis furcsa módon biztonságban éreztem magam.

Azt hittem, hogy ez az ember szörnyeteg, erősen sebhelyes és erőszakosan kegyetlen. Gonosz és érzéketlen kínzónak tartottam, aki egyenesen a pokolból jött. Szemem szorosan lehunytam, miközben gondolataimba úszott egy történet, amelyet nagymamám mesélt egy mesebeli szörnyetegről, amely a tbiliszi birtokunk mögötti erdőben élt. Egy olyan nagy és vad szörnyetegről szólt, amiről azt mondták a gyerekeknek, hogy ha egyszer elkapja őket, soha nem szabadulnak tőle. Emlékszem, hogy a nagymamám térdén ültem, amikor mesélt nekem róla, és azt kérdeztem, miért akarja a szörny bántani az embereket.

– Mert ő egy szörnyeteg – felelte a nagymamám. – Egyszerűen csak szereti bántani az embereket. Nincs rá ok és magyarázat.

– De miért? – nyaggattam.

– Mit miért? – kérdezte a nagymama zavartan.

Összefontam a karomat a mellkasomon.

– Kell, hogy legyen valami oka. Senki, még a legnagyobb és legfélelmetesebb szörnyek sem bántanak embereket csak úgy. Valaminek történnie kellett, ami ennyire feldühítette.

A nagymamám mosolyogva megrázta a fejét, és csókot nyomott a fejemre.

– Túl sokat gondolkodsz, életem.

– Nem – dacoltam vele. – Biztosan őt is bántották – mondtam tágra nyílt szemmel. – Az emberek bántották őt először? Talán azért nem szerették, mert más volt? Talán ezért olyan dühös. Talán valaki először őt bántotta, pedig csak azt szerette volna, hogy szeressék.

Nagymama rám meredt, és a mellkasához ölelve azt mondta:

– Tetszik, ahogyan gondolkodsz, életem, de néha a rossz emberek, egyszerűen csak rosszak – majd nagymama így folytatta: – Nem tudom, mit mondhatnék.

– Ezt nem hiszem el – suttogtam nagymama vállába –, a szörnyek is csak szeretetre vágynak. Érzem itt, mélyen legbelül...

– Kotyonok, miért sírsz? – rángatott ki Valentin hangja az emlékeimből. Pislogtam, ahogy az arca elmosódott a könnyeimtől. Hüvelykujjával megtörölte az arcom, és ekkor vettem észre, hogy tényleg sírok. Megtöröltem a szememet, és csak azt láttam, hogy Valentin bámul le rám. Emlékek zúdultak rám, amikor felnéztem erre az orosz szörnyetegre – a sebhelyére, a tetoválásaira, a fém nyakörvére –, és a gyomrom összeszorult.

Mi történhetett vele, hogy ilyen lett? A tbiliszi szörnyeteghez hasonlóan őt is bántották, és sohasem szerették?

– Honnan jöttél?– csúszott ki a számon, a megértés iránti vágyam felülkerekedett a félelmemen.

Valentin szeme összeszűkült, és megdermedt, amikor felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak a fém nyakörvén. Tekintetem a nyakörv oldalán lévő varratra esett, a kis zárra, amely a helyén tartotta a fémet.

– A pokolból – suttogta Valentin szinte hang nélkül –, amit gonosz Lidércek őriznek.

A tüdőm összeszorult a hangját átszövő fájdalomtól, a szavai túl rejtélyesek voltak ahhoz, hogy megértsem. Az arcára tettem a kezem, addig fordítottam a fejét, amíg a tekintete rám nem szegeződött.

– Meglep, hogy nem találkoztunk korábban – mondtam, mire Valentin homloka ráncba szaladt, és arcára kiült a zavarodottság. Közelebb húzva a fejét az enyémhez így folytattam: – Meglep, hogy még nem láttalak, hiszen én is a pokolban éltem már jó ideje.

Valentin arca megenyhült, és a szívem megdobbant, amikor azt suttogta:

 – Zoya – majd a legédesebb csókokkal halmozta el a számat. A nevem az ajkán úgy hangzott, mint valami imádság. Egyenesen mintha Istenhez szólt volna.

Valentin a testem fölé hajolt, vastag combjai szétválasztották a lábaimat. A szívem verdesett, mint a kismadár elszánt tekintetétől.

Forróság söpört végig a testemen, ahogy megsejtettem, mi következik. Éppen amikor Valentin az enyémhez közelítette a száját, sziszegő hang törte meg a szoba néma csöndjét.

Másodpercek alatt Valentin nyakán az erek olyan erősen kidudorodtak, hogy attól féltem, elpattannak. A teste hátborzongatóan mozdulatlanná merevedett. Aztán láttam, hogy a nyakörv összehúzódik a nyaka körül.

– Ne! – kiáltotta Valentin. Leugrott rólam. A félelem jégcsapokká dermesztette ereimet, ahogy talpra állt, hatalmas kezei szorosan megragadták a nyaka oldalát. Újabb sziszegés hallatszott a nyakörvből, a hang most baljóslatú volt a fülemnek. Valentin megmarkolta a gallért, de az ujjai tehetetlennek bizonyultak ellene.

A fal mellől, az ágyon kuporogva figyeltem, ahogy Valentin nyaka megfeszül a fojtogató fém szorításában. Egész testemben remegtem. Aztán egy hangos üvöltéssel Valentin hátravetette a fejét, és izmos teste összerándult, erei és izmai a végsőkig feszültek.

A teste megremegett. Nyeltem egyet, amikor megláttam kőkemény hímtagját a törzséhez csapódni. A kezei ökölbe szorultak; majd egy gyors, fájdalmas kilégzéssel lehajtotta a fejét.

Rémület járta át a testemet, amikor azok a kitágult, majdnem fekete pupillák rám szegeződtek. Félelmemben összegömbölyödtem az ágyon.

A drog hatott. A kínzó visszatért. Bármennyire is próbált Valentin úgy tenni, mintha nem lenne kegyetlen gyilkos, ez a változata, a fekete szemű volt a démon, aki elrabolt engem.

És ezt a nyakörv művelte vele. Valami volt benne, ami arra kényszerítette, hogy így viselkedjen… ilyenné váljon.

Aztán megindult felém. Megállt előttem, és megropogtatta az ujjperceit.

– Ne – könyörögtem, amikor közelebb jött. Megállt. A szívem megdobbant, hogy talán tudok hatni rá.

Előrébb csúsztam, és szólongatni kezdtem.

– Valentin? Valentin? Hallasz engem?

A feje oldalra billent. A remény hiú magja gyökeret vert a mellkasomban.

Aztán felpillantott. Amikor abba az irányba néztem, amerre ő, minden vér kiszaladt a testemből. A csiga. A csiga, amely a mennyezetre volt erősítve az ágy fölött.

Hirtelen előrebukott, az ágyra csapott, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. Másodperceken belül a csiga fentről elkezdett leereszkedni. Mellettem termett, kötéllel a kezében.

A testem reszketett, az ajkam remegett, de ez az ember mit sem törődött vele. Előrenyúlt és megragadta a bokámat. A légzése nehéz volt, szakadt róla a víz. Bármit is fecskendezett a testébe a nyakörv, a bőre libabőrös volt és izzadt.

Ülő helyzetbe húzott, és a kezével széttárta a térdemet. Megragadta mindkét csuklómat, és a hátam mögé húzta a karomat. Fájdalmasan felsikoltottam a természetellenes pozíciótól, de ő nem törődött a jajgatásommal. A kötelet a mellkasom köré tekerte, közvetlenül a melleim fölé. Ezután, miközben a kötél a mellkasom köré szorult, összekötötte a csuklómat, és a csigához erősítette őket. Megrántotta a karjaimat, hogy ellenőrizze, hogy elég feszes. A nyelvembe haraptam, hogy ne kiáltsak fel.

Nem tudtam megmozdulni. Beszorultam.

A szörnyeteg ezután kötelet tekert a combjaim köré, és az ágy két oldalán lévő két oszlophoz kötözte. Ezután a bokáim következtek. Fogta és a falon lévő oszlophoz rögzítette őket.

Próbáltam megmozdulni, de alig bírtam.

Elém lépett, és az ágyon térdelve keményen megragadta az arcomat. Felrántotta a fejemet, hogy a szemébe nézzek.

– Ki neked Zaal Kostava? – ugatta.

Élettelen szemeibe bámulva megacéloztam magam. Ez már nem Valentin volt. Ezzel a valamivel nem lehetett alkudozni. Nem lehetett legyőzni. A közelmúlt tapasztalataiból tudtam, hogy Valentin ezen változata egy, legfeljebb két órát lehet itt.

El kellett viselnem a haragját.

Mélyet lélegeztem, lehunytam a szemem.

– Nem ismerek senkit ezen a néven – feleltem.

Éreztem, hogy a teste közelebb kerül az enyémhez, éreztem, hogy ujjak fogdossák a mellemet. Imádkoztam, hogy az az egy-két óra gyorsan teljen el. Imádkoztam, hogy Valentin leküzdje azt a kontrollt, ami alatt állt.

Fogcsikorgatva küzdöttem a levegőért. A kezei mindenfelé barangoltak. Az érintése durva és kellemetlen volt.

Ebben az érintésben nem volt élvezet; nem is az volt a szándéka.

Fojtott nyögés hagyta el a számat, és egy újabb szakadt ki a mellkasomból, amikor az orra végigsimított a nyakam oldalán. Aztán a szörnyeteg letérdelt elém. Elfojtottam a zokogást, amikor a fogait végighúzta a bőrömön, le a mellkasomon egészen a mellemig. Hangos kiáltásomra felnézett. Kinyújtotta a kezét, és kiseperte a hajamat az arcomból. Amikor elhúztam a fejem, megmarkolta a hajam, és hátrarántotta annál fogva. Az arca közeledett, egy centire volt csak az arcomtól.

– Ki az a Zaal Kostava? – kérdezte.

Nem szólaltam meg, ő pedig elengedte a fejem, ami lecsuklott.

– Ki az a Zaal Kostava? – kérdezte újra a szörnyeteg. Lehunytam a szemem, és egyáltalán nem voltam hajlandó megszólalni. Aztán éreztem, hogy elém áll.

– Nyisd ki a szemed! – parancsolta keményen. Úgy tettem, ahogy kérte. Megpillantottam magam előtt a kemény testét, a férfiasságát alig néhány centire az arcomtól. Elvesztettem minden ellenállásomat.

A szörnyeteg elkezdett dolgozni a farkán, minden egyes húzással közelebb kerülve hozzám. Amikor a számmal egy vonalba került, megrebbent a szemem, felnéztem rá, és majdnem felzokogtam az elszánt arckifejezéstől. Kitágult szemei csillogtak a félhomályban, ahogy kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a tarkómat.

– Kérlek, Valentin – mondtam hangosan, megpróbáltam áttörni, ami az irányítása alatt tartotta. – Küzdj ellene! Ne tedd ezt velem! Ne bánts engem! Ne csináld... nem akarsz már bántani.

A keze a férfiasságán megállt, és a feje oldalra dőlt, engem figyelt. Sötétlő szemei kíváncsian fürkésztek. A szívem gyorsabban vert.

– Valentin? – próbáltam újra. – Harcolj! Tedd meg értem... Zoyáért!

Hirtelen a szörnyeteg egész teste megdermedt, és egy pillanatra mintha felismerés szikrája gyúlt volna a tekintetében. Aztán tett egy lépést előre, és megmarkolta a hajamat. Könnyek potyogtak az arcomon, lehunytam a szemem. Nem akartam látni az arcát, ahogy akaratom ellenére kinyitotta a számat.

Aztán egy hirtelen fülsiketítő üvöltéssel a szörny hátralökte a fejemet, a kezei pedig lehanyatlottak.

Kinyitva a szememet megráztam a fejem, próbáltam kipislogni a szememből a könnyeket, amikor láttam, hogy távolodik tőlem. A szívem vadul kalapált, ahogy néztem, hogy a fejét markolászta. Fájdalmas nyögések és morgások hagyták el a száját; aztán a kezei megmarkolták a nyakörvet.

Remény ébredt bennem, ahogy ujjai a meglazuló fém alá merültek, és húzni kezdték. A szörnyeteg arca elvörösödött, mígnem egész teste remegett, ahogy megpróbálta kiszabadítani magát a nyakörvéből. De alighogy megpróbálta letépni a fémgallért, újra a fejéhez kapott, fájdalma nyilvánvaló volt, ahogy ökölbe szorított kézzel a koponyája oldalára csapott.

A földre zuhant, én pedig reszketve vártam, hogy megtudjam, mit fog csinálni ezután. Imádkoztam, hogy amikor végül felemeli a fejét, ragyogó kék szemeket lássak. De nem voltam ilyen szerencsés. Amikor a szörny felemelte a fejét, a pupillái még mindig tágak voltak, és bevérzett a kristálykék írisz körülötte. Ökölbe szorított kézzel állt fel a padlóról, és közeledett felém.

Nyeltem egyet, mikor megláttam a tiszta gyűlölet kifejezését az arcán, és felsikoltottam, amikor felnyúlt, és a felettem lévő kötélre csapott. A keze ezután a hasamra ereszkedett, és a lábam közé vándorolt.

– Ne – suttogtam.

A szörnyeteg ujjai végigsimítottak a fanszőrzetemen.

– Név – sziszegte.

Furcsa volt, mert még rémülten is észrevettem a különbséget Valentin és a szörny hangja között. A szörnyé hidegebb, semmi érzés nem volt a hangszínében. Ezzel szemben Valentinéban váltakoztak a finom hangszínek, ami kifejezte a hangulatváltozását, az érzéseit, a sajnálatát.

Alighogy ezek a gondolatok megfordultak a fejemben, a szörnyeteg közelebb nyomta ujjait redőimhez. Összeszorítottam a szemeimet, és imádkoztam, hogy bármit is tesz most, gyorsan legyen vége. Aztán hirtelen a szörny keze megállt, mielőtt hozzám ért volna. A szemeim felpattantak. Levegőért kapkodtam, ziháltam a félelemtől. Figyelmem kizárólag a szörnyetegre összpontosult, aki ismét a fejét markolászva zuhant a padlóra.

A teste megrándult. Fájdalmas nyögések szakadtak ki belőle. Ömlött róla a verejték. Akárcsak korábban, a keze a nyakán lévő nyakörvhöz emelkedett. Csak húzta és húzta a nyakát béklyóba záró fémgyűrűt, amíg már minden izma remegett az erőfeszítéstől.

Zihált és felemelte a fejét. Kristálykék szemek meredtek rám. Megkönnyebbülten dobbant meg a szívem.

– Valentin – mondtam rekedten, miután végre sikerült megtalálnom a hangomat.

Valentin megrázta a fejét. Aztán fókuszálatlan szemei az enyémre szegeződtek. Láttam, hogy magába issza a látványomat. Láttam, ahogy eltorzul az arca, hogy megkötözve lát engem. Összerezzentem, amikor elképzeltem, hogy festhetek így kifeszítve.

Valentin száját hirtelen zsigeri üvöltés hagyta el, majd felugrott. Elengedte a nyakörvet, és a szoba szélén álló ládához sétált. Visszatartottam a lélegzetem, és imádkoztam, hogy a szörnyeteg ne vegye vissza az irányítást. Amikor Valentin újra felállt, egy kést tartott a kezében. A gyomrom összeszorult, ahogy közeledett, de amikor láttam, hogy a szeme még mindig kristálykék, a szívem megkönnyebbülten dobbant egy nagyot.

Valentin minden egyes lépésnél, amit felém tett, összerándult. Láttam, hogy a fémgallér alól szivárog a vér. Félelem fogott el, amikor rájöttem, hogy alatta felszakadt a bőr.

– Valentin – suttogtam, amikor már csak egy méterre volt tőlem. Valentin állkapcsa megfeszült, és magasra emelve a karját a felettem lévő kötélre csapott. Felkiáltottam, ahogy a fogva tartó kötél megrántotta a testemet, a fájdalomtól elsápadt a bőröm. De Valentin tovább vagdosta a kötelet; addig vagdosta, amíg egy utolsó csapással át nem vágta teljesen, és én az ágyra zuhantam. Erőt merítve a kétségbeesett vágyból, hogy megszabaduljak a béklyóimtól, lebontottam a kötelet a mellkasomról és a karjaimról, és az ajkamba haraptam a fájdalomtól, ahogy a vér újra átjárta az izmaimat.

Látva az ágyon hagyott kést, előrenyúltam, és remegő karokkal átvágtam a kötelet a bokámnál. Amint a kötél kettészakadt, lerúgtam a lábamról.

Az ágy szélére hajolva a padlóra hánytam. A félelemtől megszédülve az oldalamra hemperedtem. Amikor felnéztem, Valentint láttam, hátát a közeli falnak támasztotta. Kék szemei kísértetiesek voltak, és karjai remegtek, ahogy rám nézett.

– Zoya – motyogta, szégyen csillogott immáron tiszta szemében. Megpróbáltam megszólalni, szerettem volna, de hatalmas, erős teste remegni kezdett. Néztem, ahogy elvékonyodik az ajka, és a keze a gyűrűhöz emelkedik. Furcsának tűnt, de ahogy Valentin rángatni kezdte a fémnyakörvet, és mindent megtett, hogy letépje, szeme a melleimre szegeződött. Nem értettem, mit néz annyira, lenéztem, és csak azt láttam, hogy a bőrömet vörös fognyomok borítják.

Valentin frusztrált nyögést hallatott. Rángatta a gallérját, a lábai minden egyes próbálkozásnál gyengültek. Vércseppek gördültek le a korlátozó fém alól. Ahogy a nyakörv centiről centire fájdalmasan húzódott le a bőréről, láttam, hogy tűket helyeztek bele.

Amikor láttam, hogy Valentin térdre rogy, és a fémnyakörv félig lógott a nyakán, kényszerítettem magam, hogy az ágy szélére húzódjak. Azt akartam, hogy abbahagyja. Az arca vérvörös volt a nyakörv levételére tett erőfeszítéstől, és a szeme fehérjében hajszálerek pattantak meg, a ragyogó fehéret felváltotta a vörös.

Már nyitottam a számat, hogy rákiáltsak, hogy hagyja abba, amikor egy utolsó, megtört hörgéssel a fémnyakörv egy puffanással a padlóra zuhant. Csak bámultam a földön heverő nyakörvet, a szerkezet belső pántja a legborzalmasabb dolog volt, amit valaha láttam. Tűk tucatjai álltak ki belőle, egyenletes távolságra egymástól. Mellettük apró, folyadékkal töltött műanyag golyók voltak. A fele üres volt, de a fele még teli.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor rádöbbentem, hogy Valentinnak sikerült megszabadulnia tőle. Amikor felpillantottam, Valentin a falnak dőlt, kezeivel a nyakát körülvevő bőrt szorította. Az arca sápadt volt, de ami miatt feltoltam a zúzódásos testemet az ágyról, az a mellkasán lecsorgó vér látványa volt.

Kétségbeesett mozdulatokkal tántorogtam oda, ahol Valentin összecsuklott. Ahogy térdre estem mellette, tompa tekintete megtalálta az enyémet. Megmozdította a száját, hogy megszólaljon, de én megráztam a fejem.

– Ne – suttogtam –, meg se próbálj beszélni.

Felnyúltam, felemeltem a kezét, és amikor az erőtlenül visszazuhant, nagyot nyeltem. A nyakán lévő tűszúrásnyomok erősen véreztek. Vastag, vörös heg virított a bőrén, a fémnyakörv helyén. Tudtam, hogy évek óta viselhette, isten tudja, mióta. Valentin szólásra nyitotta a száját.

– Nem – mondtam határozottan.

Nyilvánvaló elkeseredésében lehunyta a szemét, felemelte gyenge kezét, és a fal egy pontjára mutatott. Először nem láttam, hogy mit mutat. Aztán az egyik oldalfalon megpillantottam egy ajtó körvonalait. Felálltam, lassan odamentem az ajtóhoz, és megnyomtam. Az ajtó kattanva kinyílt. Odabent egy kis fürdőszoba volt. Bólintottam, amikor rájöttem, hogy ez az a fürdőszoba, amit azóta használhatok, amióta itt vagyok. Mindig bekötötte a szemem, mielőtt használtam a vécét, hogy fokozza a kínzást. Szóval nem tudtam, hova mehetnék, hogy könnyítsek magamon, hacsak nem ő vitt oda.

A tekintetem már végigpásztázta a zuhanyzót, a vécét, a mosdót, amikor a helyiség végén, egy kis szekrényajtón állapodott meg. Odasétáltam, és összerezzentem, amikor megpillantottam a tükörképemet a fürdőszobatükörben. Amikor kinyitottam az ajtót, törülközőkre bukkantam. Hidrogén-peroxidos flakonok is voltak ott, más, általam nem ismert gyógyszerekkel együtt.

Felkaptam néhány törülközőt és peroxidot, és amilyen gyorsan csak tudtam, kisietettem a fürdőszobából. Amint beléptem a kamrába, Valentin szeme máris engem figyelt, széles és hatalmas mellkasa vérben úszott.

Elé térdeltem, fogtam egy törülközőt, és a puha anyagot a nyakára szorítottam, megpróbáltam felitatni a vérből annyit, amennyit csak tudtam. Valentin még csak meg sem rezzent, ehelyett a melleimet bámulta, az orrlyukai kitágultak, és az ajkai pengévé feszültek.

– Jól vagyok – mondtam.

A szeme találkozott az enyémmel. Meg sem nyikkant. Amúgy sem voltam meggyőződve arról, hogy most már tudna beszélni.

Levettem a törölközőt, fogtam a peroxidos üveget, és megsimítottam az arcát. Amikor rám nézett, azt mondtam:

– Ez csípni fog, de be kell zárnunk a lyukakat a nyakad körül. Meg kell állítanunk a vérzést.

Valentin élettelen szeme meg sem rebbent, még akkor sem, amikor a peroxidot ráöntöttem a vágásra és az egész nyakára.

Összerezzentem, mert tudtam, milyen érzés lehetett. Egy tiszta törülközővel újra lefedtem a lyukakat. Közelebb léptem hozzá, hogy lássam a megtört arckifejezését, a szívem ugyanolyan összetört volt, mint a testem.

Valentin végig követett engem a szemével, majd láttam, hogy lehunyja. Rettegés és félelem töltötte meg fájó csontjaimat. Megérintettem az arcát, és azt mondtam:

– Eltűnt, Valentin. Levetted a nyakörvet a nyakadról.

A fekete borosta az arcán éles kontrasztban állt az alatta lévő sápadt, fakó bőrrel. A szívem megdobbant, amikor az ajkai megrándultak, majd kísérteties mosolyra húzódtak. Furcsa érzés öntötte el a lelkemet, amikor megláttam ezt a mosolyt a vadul sebhelyes és brutális arcán, de gyorsan elhalványult, amikor Valentin lehunyta a szemét, és a teste ijesztően mozdulatlanná vált.

12. fejezet

VALENTIN

Fordította: Aiden

– Hová visznek minket?

Szorosabban öleltem magamhoz Inessát, amikor a teherautó, amelybe behajítottak, elindult, és elvitt minket az árvaháztól, amely az elmúlt két évben az otthonunk volt.

– Nem tudom, dorogaya moya.

Pislogtam, próbáltam látni valamit a teherautó sötétjében, de nem tudtam kivenni semmit. Hallottam a többi gyerek jajgatását, akiket az Éjszakai Lidércek választottak ki, akiket pedig Ő választott. Hallottam a szipogásukat és a gyors lélegzetvételüket.

Lehunytam a szemem, magamhoz húztam a kishúgomat¸ végigsimítottam a haján. Ide-oda ringattam, és felsóhajtottam, amikor a kis teste már nem remegett, és a mellkasomhoz dőlt.

Azon dolgoztam, hogy nyugton maradjak; azon dolgoztam, hogy lassan és egyenletesen lélegezzek. De az igazság az volt, hogy rettegtem. A teljesen feketébe öltözött nő utasította a Lidérceket, hogy vigyenek ki minket a teherautóhoz. Amikor az ajtó kinyílt, a teherautó hátulja tele volt kis ketrecekkel.

A vér kifutott az arcomból. Odanéztem Inessára, akit egy lidérc tartott fogva. Amikor a húgomat hátra akarta dobni, a kislány elkezdett utánam kiabálni, és a kezét nyújtotta.

A könyökömmel belevágtam a lidércbe, aki fogva tartott, mire az elengedte a nyakamat, és én bemásztam a kocsiba a húgom után. A Lidérc megfordult, amikor meglátott futni, és rám fogta a fegyverét. Nem állított meg. Továbbmentem, láttam, hogy a Lidérc kibiztosítja a fegyvert, amikor egy csattanó hang csapódott a furgon falába, és a nő azt parancsolta:

– Állj!

A húgomat fogva tartó Lidérc megdermedt a nő parancsára. Cipősarkak koppantak mögöttem a padlón, valami végigfutott a nyakamon és beletúrt a hosszú, kusza fekete hajamba.

– Érdekes reakció, nem gondolod? – mondta a nő a húgomat tartó őrnek.

Hirtelen megláttam, mi futott át a hajamon, amikor a nő ostorral csapott az őr még mindig felemelt fegyvere felé. A fegyver a földre esett. Inessa felkiáltott, és a Lidérc vállára hajtotta a fejét. A kezem ökölbe szorult, és a fogaimat csikorgattam, amikor láttam, hogy a húgom milyen kicsinek tűnik annak a fattyúnak a karjaiban.

A nő ekkor felém fordult, és végigsimított az ostor élével az arcomon. Sötét szemei ragyogtak, és az ostor végével az állam alá nyúlt, hogy felfelé kényszerítse a fejemet.

– Érdekes leszel, azt mondhatom – közölte, hangja éles volt, mint egy kés, és a bőröm megborzongott attól, ahogyan rám nézett.

Némán bámult rám, de a tekintetem a válla fölött Inessára vándorolt. Inessa kék szemei engem figyeltek, az alsó ajka remegett. A gyomrom felfordult, amikor láttam, mennyire feldúlt. Semmit sem akartam jobban, mint a karjaimba venni, és elmondani neki, hogy minden rendben lesz.

A nő követte a tekintetemet; aztán ahogy visszanézett rám, az orcámon csattant az ostora. Hátratántorodtam, ahogy éles fájdalom hasított végig az arcomon. Odakaptam, és amikor visszahúztam a kezem, véres volt a tenyerem.

Felnéztem a nőre, düh gyűlt az ereimben. Amikor dühös tekintetem találkozott az övével, a szemei felcsillantak, és vékony ajkai széles mosolyra húzódtak. Anélkül, hogy a Lidérc felé fordult volna, azt parancsolta:

– Tegyétek őket ugyanabba a ketrecbe! Egy utolsó menet nem fog változtatni a helyzeten.

A vállam megereszkedett a megkönnyebbüléstől, amikor a Lidérc odasétált egy ketrechez, és betette a húgomat. A szívem összeszorult, ahogy néztem Inessát, aki olyan kicsi volt abban a fémketrecben. Sötét haja a hátára omlott, kék szemei pedig olyan hatalmasak voltak, hogy szinte irreálisnak tűntek.

Az őr csettintett az ujjaival, és én előre rohantam, de a nő megragadta a karomat, és megállásra késztetett. Hosszú ujjai a bicepszembe vájtak, miközben lehajolt, amíg a szája a fülemhez nem ért. Ismét megborzongtam, valami a lelkemben arra figyelmeztetett, hogy húzódjak el.

– Látom a dühöt a szemedben, kisfiú – mondta a nő hűvösen. Láttam, hogy a szája mosolyra húzódik, és hozzátette: – Jó. Maradjon így. Tápláld. Létfontosságú lesz ahhoz, amit tervezek… – A válla fölött a húgomra nézett, majd visszafordult, hogy befejezze – veled és a kis angyaloddal, ahová indulunk.

Vitatkozni akartam, pofon akartam vágni, de a testem megfagyott. A nőstény néhány másodpercig nem engedte el a karomat, aztán a ketrec felé lökött. Megbotlottam, de berohantam a ketrecbe Inessa mellé. Amint a ketrecben voltam, Inessa az ölembe mászott. Átkarolta a nyakamat, és azt suttogta:

– Félek, Valentin. Az a néni nagyon ijesztő.

– Shhh – nyugtattam meg, és szorosan magamhoz öleltem. – Nem fog bántani téged.

Inessa kifújta a levegőt.

– Megígéred? – suttogta.

Könnyek szúrták a szemem, és bólintottam.

– Megígérem.

– Akkor biztonságban leszek – mondta halkan.

Ahogy felpillantottam, hallottam, ahogy a többi gyereket is ketrecekbe dugják. De ahogy ezt tettem, találkoztam a nő sötét pillantásával, aki épp a mi ketrecünk előtt állt. A testem megdermedt, amikor megláttam az arcát. A gyomrom felfordult a rettegéstől, amikor tudtam, hogy hallotta mindazt, amit az imént Inessának ígértem.

Egy ígéret, amit tudtam, hogy képtelen leszek betartani, de egy ígéret, még ha bele is fogok halni, akkor is megpróbálom betartani.

Napokig utaztunk, a teherautó bűzlött a húgytól és a szartól. A Lidércek kenyeret és vizet dobáltak nekünk, de soha nem álltak meg, hogy friss levegőt vagy tiszta ruhát adjanak. És egyszer sem álltak meg, hogy megengedjék, hogy használjuk a vécét. Ehelyett magunk alá piszkítottunk. Szarban kellett ülnünk és aludnunk.

Pár nap után már nem éreztem a bűzt.

Hirtelen a teherautó megállt. Halk hangok hallatszottak odakintről, de a sírás és a félelem hangjai a teherautó belsejében elnyomták őket.

A teherautó rakterének ajtaján megzörrent a zár, és másodpercek múlva az ajtó kitárult, vakító fény váltotta fel a sötétséget. Összerezzentem, ahogy a fény égette a szememet. Inessát a karjaimba kaptam, hogy megvédjem a fájdalomtól.

Csupa feketébe öltözött Lidérc özönlött a teherautó hátuljába, a kezükben lévő fémbotok az acélketrecekhez csapódtak. A zaj fülsiketítő volt a napokig tartó fájdalmas csend után.

Egy árnyék elérte a ketrecünket, és felpattintotta a zárat. Az orromat Inessa hajába dugva utasítottam:

– Tarts ki, dorogaya moya! Én majd vigyázok rád.

Éreztem, ahogy a kis fejecskéje bólint, és kimásztam a ketrecből, éppen akkor, amikor a Lidérc ismét nekiment a ketrecnek, és azt parancsolta:

– Kifelé!

A lábaim gyengék voltak, amikor felálltam. Küzdöttem, hogy megtartsam a húgomat. Erősen kapaszkodtam, a szívem egyre gyorsabban vert, minél közelebb kerültem a kinti világhoz. A leheletem páraként gomolygott, ahogy megcsapott a hideg. Odakint fagyott; hó borította a földet.

Lemásztam a lépcsőn, csakhogy a Lidérc a sor vége felé mutatott. A hely csendes volt, ahogy végigsétáltam a soron. Bámultam a gyerekek arcát, néhányat felismertem az gyermekotthonból vagy a menzáról.

A szemöldököm összeszaladt, amikor megláttam, hogy a sorban álló gyerekek mindegyike fiú volt. A túloldalon egy villanásnyi mozgásra lettem figyelmes. Amikor elfordítottam a fejem, egy pontosan olyan sor állt szemben, mint amilyenben én is voltam. Kivéve, hogy mindannyian lányok voltak.

A lélegzetem zihálva hagyta el a mellkasomat, amikor megláttam, hogy a Lidércek szétválasztanak minket. A testem megfeszült, és rosszul lettem a gondolattól, hogy a kis Inessámat elveszik tőlem. Szorosan átöleltem, és visszaszorítottam a könnyeimet a gondolatra, hogy egyedül marad, hogy nem vagyok ott neki, hogy megvédjem.

A leheletének melegsége végigsöpört a nyakamon. Elfoglaltam a helyem a sor végén. Bámultam magam előtt a fiatal lányok hosszú sorát, akik mind sírtak vagy halálosan mozdulatlanok voltak, mindannyian még mindig hálóingben álldogáltak ott, akárcsak az én Inessám.

Aztán meghallottam. Hallottam a cipősarkak kopogását a talajon, és tudtam, hogy ő az. A földre szegeztem a tekintetem, fel sem néztem, amikor megláttam a lábát, amint a látóterembe lépett. Inessa biztosan érezte, hogy a testem megdermed, mert a nyakamba nyöszörgött. Érezte a félelmemet.

Az ostor ismerős vége az állam alatt landolt, felemelve a fejemet. A tekintetem találkozott a nő kegyetlen tekintetével. Csak bámult és bámult, amíg az ostora meg nem mozdult, hogy végigfusson Inessa hátán. A húgom megugrott az érzésre, és ölelése a nyakam körül szorosabbá vált.

Ezután úgy tűnt, mintha minden lassított felvételben zajlana. A nő csettintett, és egy Lidérc indult felénk. Amikor odaért, ahol álltunk, kinyújtotta a kezét, és átkarolta Inessa derekát. Inessa felsikoltott, de én erősen tartottam. Küzdöttem és erőlködtem, hogy megtartsam, de ahogy a nő ostora a hátamra csapott, Inessa kicsúszott a karjaim közül. Szép arca vörös volt, és potyogott a könnye, ahogy a Lidércek elvitték. Előrenyomultam, hogy utánafussak, de a földre rúgtak, és addig korbácsoltak, amíg már nem éreztem a karomat és a lábamat.

A fejem szédült, a fájdalom a koponyámban lüktetett. A szememet csípte a hideg, de kinyitottam, hogy megkeressem Inessát. Néma sikoly hagyta el a számat, amikor megláttam, hogy a lányok sorát egy széles boltíven keresztül vezetik el. Megpróbáltam felállni, hogy utána fussak, de újabb csapás ért, és a hóval borított földre csuklottam. Homályos szemmel figyeltem, ahogy a lányok eltűntek a szemem elől. De az utolsó pillanatban a lány a végén megfordult, sötét haja a fényes, felkelő nap fényében glóriának tűnt. Elakadt a lélegzetem, amikor rájöttem, hogy Inessa az. Megtöröltem a szemem, és intettem felé. Épp amikor eltűnt a boltív alatt, apró keze visszaintegetett.

Elköszönt.

A fájdalom elöntött, belülről égetett. A kudarc érzése ölelt magához, és összegömbölyödtem a földön. A havon ropogó, mozgó lábak hangja ütötte meg a fülemet, de nem mozdultam.

Egy pár fekete csizma került a látóterembe, és hallottam, ahogy a nő parancsolt: – Állítsátok talpra!

Valaki megragadta a karomat, és felrántott a földről. A fejem legyőzötten lógott, aztán az a rohadt ostor felemelte az állam. A nő megcsóválta a fejét, aztán intett egy Lidércnek, aki a többi fiúval együtt a sorba taszított.

Ugyanazon a boltíven mentünk át, amíg egy hatalmas mező nem került a látóterünkbe. Fémtornyok és szögesdróttal koronázott kerítések húzódtak, ameddig a szem ellátott. De épületek nem voltak. Azon tűnődtem, vajon katonai bázis lehet-e, amíg hirtelen meg nem álltunk. A sor újra elindult, de nem láttam, merre járnak az elöl haladó fiúk. Éjszakai Lidérc őrei vettek körül minket mindkét oldalon, és amikor eljött az én időm, hogy belépjek, a szemem elkerekedett a pusztaságon lévő lépcsősor látványán, amely lefelé vezetett.

A hely, ahová vittek minket, a föld alatt volt.

Nehéz volt a lábam, ahogy leereszkedtem a lépcsőn. Folyosók labirintusán mentünk keresztül, amíg egy nagy terembe nem értünk.

– Üljetek le! – parancsolták a Lidérc őrök oroszul, hogy megértsük. A mögöttem álló őr belökött egy székbe. Egy férfi jelent meg mögöttem. Zúgó hang hallatszott, aztán egy borotvát érintettek a fejemhez, kócos, fekete hajam a padlóra hullott körülöttem.

Percek alatt leborotválták a fejemet, majd az engem őrző Lidérc talpra rántott. A többi fiú mögé lökdösött. A sor lelassult. Amikor előreértem, egy férfi állt egy pult mögött, és fekete melegítőnadrágokat osztogatott.

A sor megállt, amikor átadták a nadrágomat, és a Lidérc elénk lépett.

– Vetkőzzetek le, hagyjátok a régi ruhátokat a földön, és vegyétek fel az új nadrágotokat.

Úgy tettünk, ahogy parancsolták, és miután mindannyian a fekete melegítőnadrágban voltunk, borotvált fejjel, a sor ismét megindult. Valami rácseppent a mellkasomra, lenéztem, de csak a kinti korbácsolásból származó nyomokat és vért láttam. Nem érdekelt. Elvették az én Inessámat. Nem éreztem semmit.

Mentünk és mentünk egyre mélyebbre a sötét folyosókon, amíg zümmögés és sikoltozás hangjai nem ütötte meg a fülemet. Az előttem álló fiúk elkezdtek toporogni, a hátukon csorgott az izzadság. És egyenként közeledtünk a sikolyok szobájához.

Amikor rám került a sor, hogy belépjek, az ajtóban álló férfi egy darab papírt nyújtott át nekem. Amikor felnéztem, láttam, hogy sorban vannak a lapos ágyak. A fiúkat kényszerítették, hogy ráfeküdjenek, és egy férfi egy zümmögő tűt nyomott a mellkasukba. Ahogy végigsétáltam az ágyak sokasága mentén, a végén lévő szabad ágyig, láttam, hogy számokat tetováltak a mellkasukra. Elkomorultam, amíg eszembe nem jutott a kezemben lévő papír. Lenéztem, és láttam, hogy a 194-es szám van rajta. Hátulról meglöktek, és egy férfi a szabad ágy mellett az ágyra mutatott, majd elvette a számomat.

Lefeküdtem, és a férfi másodperceken belül a bőrömbe nyomta a zümmögő tűt. A szám összeszorult a fájdalomtól, és a testem megfeszült. De nem jajgattam, mint a többi fiú. Nem voltam hajlandó megengedni, hogy ezek a grúzok lássák, hogy megtörök.

Gyötrelmes volt. Szinte elviselhetetlen. De nem mozdultam. Nem mozdultam, amíg a tűt tartó férfi hátra nem lépett, és egy nedves ronggyal megtörölte a mellkasomat. A nedves rongy olyan érzés volt, mintha száz méh csípte volna a húsomat.

Mégsem hátráltam meg.

A Lidérc őr lerántott az ágyról, és végigkísért egy folyosón. A folyosó végén lévő szobából tompa puffanások, sikolyok és kiáltások hallatszottak. Mély levegőt vettem, felkészülve arra, amit ezután látni fogok, de őszintén szólva semmi sem tudott volna felkészíteni.

Egy terem, nagyobb, mint amekkorát életemben valaha is láttam, tele volt mindenféle korú fiúkkal. És verekedtek. Néhányan fegyverrel, néhányan anélkül. A tekintetem végigsiklott a hatalmas termen, figyeltem, ahogy a fiúk ütik egymást és vért ontanak. Nyeltem egyet. Tudtam, hogy a jövőmet látom.

Az előttük álló Lidérc őrök néhány fiút egy gödörbe löktek, és összefont karral álltak körülöttük. Az egyik őr felemelte a kezét, és azt parancsolta:

– Harcoljatok!

A fiúk csak álltak, és mindannyian félve bámulták a Lidérc őröket. Az egyik őr előrenyúlt, és pofonvágta az egyiket. A fiúk hátráltak, amikor az őr megismételte:

 – Harcoljatok!

Hirtelen öklök és karok lendültek, és a fiúk harcoltak. Addig küzdöttek, amíg vér nem folyt.

A mellettem álló őr a bal oldali gödörbe lökött. A homokos felszínre estem; aztán más fiúkat is belelöktek velem együtt. Egy őr felénk mozdult, és a szemem sarkából láttam, hogy a nő engem figyel. Egy férfi állt mellette, és a gödörbe mutatott.

A Lidérc őr felemelte a kezét. Ahogy ezt tette, düh söpört végig rajtam, a vérem felforrt a bennem kavargó dühtől.

– Harcolj! – kiáltotta az őr, és a lábaim a legközelebbi fiú felé mozdultak. Darálni kezdtek az ökleim; a lábaim bárkit megrúgtak, aki az utamba került. Haraptam, karmoltam, és addig folytattam, amíg az őr hátra nem rántott.

– Elég – sziszegte a fülembe. Amikor körülnéztem, a fiúk, akiket megvertem, a földön feküdtek. De a düh még mindig gyűlt bennem, ahogy a nőre bámultam.

A fiúkat, akik még tudtak járni, kivezették a szobából. A földön fekvőket az őrök vonszolták ki. Az engem tartó őr a földre lökött, de a nő grúzul kiáltott neki valamit.

Hirtelen az őr egy másik folyosón kezdett vezetni. Ez csendesebb volt, mint az előző. A vége egy kisebb teremre nyílt, a hátsó fal mentén ketrecekkel, középen egy gödörrel, a túloldalon pedig egy ajtóval, amely nyilvánvalóan máshová vezetett.

A szoba hátsó részén lévő ajtó kinyílt. A nő és a férfi, akivel együtt állt, beléptek. Egy őr követte őket, aki két fiút tuszkolt be a szobába. A fiúkra meredtem. Ikrek voltak. Sötétebb bőrűek, hosszú fekete hajuk végigfutott a hátukon. Egyformák voltak, de az egyiknek zöld, a másiknak barna szeme volt. A zöld szemű egyenesen előre bámult, mintha a semmibe nézne, de a barna szemű egyenesen szembe nézett velem.

Az ikreket áttaszigálták a szobán, és ahogy elhaladtak mellettem, leolvastam a számokat a mellkasukon: 362 és 221. Külön ketrecekbe voltak bezárva, de egymás mellé.

A barna szemű, 362-es, közel ült a rácshoz, és mondott valamit a zöld szemű, 221-nek. De 221 csak egyenesen előrebámult, mintha nem is hallaná, hogy a bátyja beszél.

Nyeltem egyet, és ezúttal valódi félelem futott végig az ereimben. Az őr betuszkolt a 362-es melletti ketrecbe. A nő és a vele lévő férfi kimentek a szobából, egyedül hagytak minket, hármunkat.

Órák teltek el csendben, mígnem 362 közelebb lépett hozzám, és grúzul kérdezett valamit. Nem értettem, mit mondott. Aztán a tekintete végigvándorolt a testemen, és tökéletes oroszsággal azt mondta:

– Új vagy?

Bólintottam.

362 felsóhajtott, és azt kérdezte:

– Emlékszel a nevedre?

Fintorogtam, és azt feleltem:

– A nevemre? Persze, hogy emlékszem.

362 feje a hátsó falnak dőlt, és lehunyta a szemét.

– Jó; emlékeztesd magad rá minden egyes nap. Égesd bele a kurva agyadba. Soha ne hagyd, hogy elfeledd.

Még jobban összezavarodtam. Már nyitottam a számat, hogy megszólaljak, de akkor így szólt:

– 362 vagyok. Nincs nevem, legalábbis most nincs. Nincsenek emlékeim róla – Kinyílt a szeme, és a testvére felé fordította a fejét, aki még mindig előre meredt és a semmibe bámult. – Neki sincs.

– Miért? – kérdeztem, látva a fájdalmat 362 szemében, ahogy az ikertestvérére nézett. – Hogy felejthettétek el?

362 ismét szembefordult velem, homlokán zavarodottsággal.

– A drogok miatt. Ha ebben a szobában vagy, akkor drogokat fogsz kapni. Ezért tartanak minket külön – sóhajtott fel, és ökölbe szorítva a kezét folytatta: – És ezek majd tesznek róla, hogy ne emlékezz. A drogoktól elfelejted a neved. A családodat. Hogy honnan jöttél. Mindent. Ha szerencsés vagy, egy ideig képes leszel ellenállni a drogoknak; ha nem... – akadt el a szava, és visszanézett a testvérére. Értettem az üzenetet. Ha nem, akkor olyan leszel, mint a 221-es.

A szoba hirtelen sötétségbe borult. Lefeküdtem a padlóra, és lehunytam a szemem. A kishúgom utolsó intése töltötte be az elmémet. A gyomrom összeszorult a ketrecben hozzám intézett szavaira gondolva. "Megígéred?" A mi dolgunk. Amikor a drogos anyánk meghalt, és bekerültünk abba a pokoli árvaházba, megígértem Inessának, hogy soha nem hagyom, hogy bármi rossz történjen vele.

És így is tettem. De ha velem ez történt, mi a fene történhetett vele?

Könnyeim a padlóra folytak, és ahogy odahajoltam, hallottam, hogy 362 azt mondja:

– Olyan.

Megmerevedtem, ő pedig folytatta:

– Bármi is bánt, gondolj rájuk vagy valakire. Kapaszkodj meg abba a személybe a fejedben. Talán a gyógyszerek nem törnek meg, ha van kiért élned.

– Nálad nem működött. Vele sem működött – feleltem megtörölve a szemem.

– Igaz – ismerte el 362 nyers hangon. – De mi voltunk az elsők. Nem tudtuk, mire képesek ezek a gyógyszerek – mondta. Bólintottam a sötétben. – Lehet, hogy nem emlékszik rám, de ő a testvérem, a vérem, és addig fogom a fejemben tartani, amíg csak bírom. Aztán egy nap, amikor kijutok innen, és leszokok ezekről a kibaszott szerekről, rá fogok találni. Újra megtalálom, és megölöm az összes embert ebben a vérgödörben. Megölök mindenkit, aki megpróbálta kitépni a legjobb barátomat a szívemből.

Ennyi volt. Amikor felébredtem, egy szobában voltam azzal a nővel. A pasas a gödörből ott volt mellette. Egy fecskendőt tartott a kezében. Próbáltam megmozdulni, de a kezem és a lábam az ágyhoz volt szíjazva.

Húztam és rángattam, ahogy a férfi közeledett. Aztán a nő mellém állt, valami volt nála.

– Állj! – parancsolta, és egy kis tabletet tartott a kezében. A szívem, amely mintha az érkezésem óta hiányzott volna a mellkasomból, újra verni kezdett.

– Inessa – suttogtam. Az újonnan dobogó szívem most darabokra szakadt. A kishúgom egy cella sarkában kuporgott, ami olyan volt, akárcsak az enyém. Hatalmas kék szemeivel figyelte a többi lányt a szobában. De a mellkasom felmelegedett a büszkeségtől, amikor láttam, hogy nem sír.

A nő elhúzta a tabletet előlem.

– Ne! – kiáltottam. A nő megrázta a fejét, csúf arca lángolt az örömtől. – Hadd lássam még egyszer! – kértem.

A szeme összeszűkült, és az ujja végigsimított a homlokomon.

– Ha újra látni akarod őt, 194, azt ki kell érdemelned.

Az izmaim megfeszültek.

– A nevem Valentin – acsarogtam rá.

– Nem, itt a Vérveremben 194. Neked nincs neved, fiú – mondta a nő. Közelebb hajolt, erős parfümje megcsapta az orromat. – Itt Úrnőnek fogsz hívni. Megértetted, 194?

A mellettem álló férfi belenyomta a tűt a karomba. Azonnal perzselő forróság futott végig az ereimen, a hátam ívbe hajlott a fájdalomtól, miközben az elmém sűrű köddel telt meg.

Ezután nem sok mindenre emlékeztem, de küzdöttem, hogy megőrizzem az emlékeimet. Küzdöttem azért, hogy emlékezzek arra, hogy Valentin Belrov vagyok Oroszországból. A húgomat Inessának hívják, és az első adandó alkalommal elvágtam volna annak a grúz ribancnak a torkát, akit Úrnőnek kellett szólítanom...