21 - 22. fejezet

 

21. fejezet

ZOYA

Fordította: MANDY

– Ez az a hely?

Csak bámultam ezt a valamit, ami úgy nézett ki, mint egy lepukkant edzőterem. Kisa bólintott.

– A Tömlöc. Én vagyok a vezető. Gyere.

Egy privát hátsó ajtón léptünk be. Kisa lefelé vezetett a lépcsőn, míg meg nem érkeztünk egy hatalmas edzőterembe. Ketrecek és mindenféle kondigépek és edzőfelszerelések borították a padlót és a falakat. Összehúztam a szemem, miközben szemügyre vettem a felszerelést. Nagyot nyeltem.

Kisa láthatta a reakciómat, és elmagyarázta. – Élet-halál meccsekkel foglalkozunk. A férfiak általában önkéntesek vagy börtöntöltelékek – erőszaktevők, gyilkosok. Olyan férfiak, akiknek nincs helyük az utcán.

A vérfoltos padlót bámultam, a fegyvereket a falon és megrendültem. Egyáltalán nem ismertem az életet. Legalábbis ezt az életet.

Úgy éreztem, ez hamarosan meg fog változni.

Kisa elindult a terem hátsó része felé. Elsétáltunk az öltözők mellett és megálltunk egy rácsos fémajtónál. Egy magas férfi állt ott, őrizve a bejáratot.

– Pavel, beengedne minket, kérem? – kérdezte Kisa. A férfi, Pavel előhúzott egy kulcscsomót és kinyitotta a nehéz ajtót.

Amint egy nyirkos, gyengén megvilágított kőfolyosó tárult elénk, éreztem, hogy a Tömlöc név találó. A mennyezetről véletlenszerűen lógó fények mintha egyenesen egy gótikus regényből lettek volna. Kisa továbbvezetett lefelé a folyosón, aztán pár lépcsőt le, míg elértük a rövid folyosó végét.

Megállt az utolsó lépcsőfoknál, felém fordult és azt mondta. – Zoya. Meg kell értened. Zaal látta a jeleneteket az Úrnő kastélyában. Látta, hogy Valentin kínoz téged és bekattant. Luka mondta, hogy hideg és sápadt voltál a karjaiban. Zaal nem tudta visszafogni a dühét. Épp csak visszakapott téged. Nem reagáltál. Aztán látta a felvételt, ahogy megkínoznak.

Hevesen vert a szívem, mert tényleg megértettem.

Növekvő félelemmel érdeklődtem. – Mit tett Valentinnal?

Kisa elsápadt. – Bántotta, Zoya. Elég csúnyán. Amennyire csak tudta. – Kisa összerezzent. – Valentin már napok óta itt van lent. Fel kellene készülnöd.

Egy pillanatra becsuktam a szememet. Fájt a szívem az elvesztett emberemért. – Miért nem segített neki senki?

– Mert Zaal megparancsolta, hogy Valentint hagyják neki, és csakis neki. – Megdermedtem.

Kisa rátette a kezét a karomra. – Zoya, Zaal a Volkovok belső köréhez tartozik. A Bratvának mindig is három férfi vezetője volt. Természetesen mindig a Pakhan ül a vezetői székben. De történelmileg három, vagy akár négy Bratva király vezette a Vörös Testvériséget. Így sokkal erősebbek. Luka herceg. Mielőtt Zaal lett a Grúz Vezér, Luka választotta, hogy Zaal mellé áll, mint leendő király mellé.

Erős büszkeség érzése töltötte el a szívemet, amikor ezt hallottam. – Így…

– Így Zaal elrendelte, hogy Valentint kizárólag rá hagyják. És mivel ő a belső kör embere, pontosan ez történt. Senki sem merne megszegni egy olyan parancsot, ami közvetlenül tőle származik.

Megnyaltam az ajkam, a hideg levegő megborzolta a bőrömet, és idegesen sóhajtottam. – Látnom kell Valentint.

Kisa odaadta a kulcsokat, amiket az őr tartott és azt mondta. – Ott van a legutolsó cellában. Nincsenek ablakok. Zaal kikapcsolta a világítást a cellája közelében. Van egy kapcsoló a cellán kívül. Szükséged lesz rá, hogy láss. Ezt a helyet találóan Sötétségnek nevezik. Az ellenség kínzására és extrém büntetésére lett kitalálva, semmi másra.

Újra nyeltem egyet. Remegő kézzel elvettem Kisától a kulcsokat. Ahogy elfordult, hogy elsétáljon, még tájékoztatott. – Négy őr van az épületben. Szólok nekik, hogy itt vagy lent és ne zavarjanak. Szólj Pavelnek, ha valamire szükséged van. Ő megszerzi, bármit is kérsz.

Kisa elindult felfelé a lépcsőn. Úgy éreztem, meg kell kérdeznem tőle. – Miért segítesz nekem? Valentin megkínzott. Nem kéne neked is inkább elriasztani?

Kisa együttérzőn pillantott vissza. – Mondjuk úgy, hogy én is belezúgtam egy férfiba, akibe nem kellett volna. Kiderült, hogy ő volt a megfelelő férfi számomra. Kiderült, hogy ő a lelki társam.

Állával a cellák irányába bökött. – Hamarosan megtudod, hogy tényleg szereted-e azt az embert ott lent, vagy az elfogásod és a szabadságvágyad váltotta ki ezt a megszállottságot. – Megvonta a vállát. – Kik vagyunk mi, hogy megmondjuk neked, mi van a szívedben, és nem számít, hogy milyen extrém körülmények között találkoztatok ti ketten.

– Köszönöm – mondtam csendesen pár másodperccel később, mikor már képes voltam beszélni.

– Szívesen, édes – válaszolt Kisa mosolyogva. Aztán egyedül hagyott. A folyosó felé fordultam.

Remegtek a kezeim, zörgették a fém kulcsokat, ahogy lesétáltam a gyengén megvilágított folyosón. Mindkét oldalon vastag vasrácsokkal ellátott nyitott cellák vettek körül. A lépteim hangosan visszhangoztak a kemény kőpadlón, de kényszerítettem magam, hogy továbbmenjek. El kellett érnem a cellát a folyosó végén. Amikor végül elértem, nem láttam semmit bent. A mennyezeti fények ki voltak kapcsolva. Valentint teljes sötétségben tartották napok óta.

Hevesen vert a szívem, sietve tettem meg a maradék utat, vakon be a sötétbe. Előrenyújtottam a kezemet, magam előtt tapogatva, míg el nem értem a kemény sima falat. Az ujjaimmal kikutattam a kapcsolót. Felkapcsoltam – egy másik tompa fény vívott vesztes csatát, hogy megvilágítsa a sötétséget. Pislogtam, szoktattam a szemem, hogy lássak a gyenge fényben. Ahogy átpillantottam az acélrácsokon, térde rogytam. Valentin.

Valentin a falhoz volt láncolva, arca és a teste vérzett, összeverték. Összeugrott a gyomrom, amikor megláttam a mély vágásokat végig a hasán és a mellkasán.

Lefogyott. A feje lelógott összecsuklott testén. Karjai tartották fenn a testét, lábai elnyúltak a kőpadlón.

Hányingerem lett. Ennek a férfinak a látványa összetörte a szívemet.

Akcióba lendültem, ellenőriztem az ajtó zárját és megpróbáltam megtalálni a megfelelő a kulcsot a kezemben tartott csomóból. Ötödszörre sikerült. Amikor a cella ajtaja kinyílt, berohantam. Valentin nem mozdult. Nem emelte fel a fejét.

Reszketett a kezem a falról függő férfi láttán. Félre kellett néznem a megtört testéről, nehogy összeomoljak. Ehelyett a csuklóján lévő bilincsekre koncentráltam. Bámultam a kis zárat és kerestem a kulcsot, ami passzolna bele. Ügyetlenek voltak az ujjaim, de megpillantottam egy apró kulcsot. Ennek kell lennie.

A kulcsot fogva közelebb húzódtam. Élesen vettem a levegőt, úgy suttogtam. – Valentin?

Egy gyenge nyögés hagyta el a száját a hangom hallatán. Láttam, hogy az ujjai megrándultak. Kissé megkönnyebbültem, mikor küzdött, hogy felemelje a fejét. Kinyitottam a zárat a jobb kezén. Ahogy szétnyílt a bilincs, a teste előredőlt. Hatalmas teste most csak az egyik karján lógott. Próbáltam feltolni, de hatalmas testalkata és súlya legyőzött. A másik bilincsért nyúltam és kioldottam azt is. Ahogy kipattant, Valentin arccal a kemény földre esett. El kellett fordulnom, hogy visszanyerjem a nyugalmamat. Meztelen volt. Teste minden négyzetcentimétere véraláfutásos volt, véres vagy duzzadt. Zaal keményen megbüntette.

Egyik felem dühös volt a bátyámra, de a másik felem megértette. Napokig eszméletlen voltam, képtelen voltam megérteni vagy megfogalmazni, hogy mit jelentett nekem ez az orosz férfi. Mindent, gondoltam. Ez a férfi lett a mindenem.

Visszatértem a gondolataimból és lehajoltam. Levettem a kabátot, amit Talia adott, nem törődve a rettentő hideggel ezen a nyirkos helyen. Valentin nem mozdult. Egy halomban feküdt a padlón, keze kicsavarodva abban a pozícióban, ahogy elesett. Összedörzsöltem a kezemet, hogy kicsit felmelegedjen, aztán az oldalára tettem és addig nyomtam a testét, míg a hátán nem feküdt.

Valentin összezúzott ajkát halk nyögés hagyta el. Összerezzentem a teste láttán. Elállt a lélegzetem, mikor láttam, hogy feldagadt szemhéjai mögött mozognak a szemei.

– Valentin – suttogtam. – Jól vagy?

Megpróbált mozogni, próbálta a kezét a padlóra tenni, de mikor megtámaszkodott, nem volt ereje mozdulni.

– Ne, ne tedd – csitítottam és közelebb húzódtam. Úgy tűnt, megnyugodott, a teste ellazult és a lélegzete egyenletes lett. Ujjai megrándultak. Amikor láttam, hogy a keze rángatózik, rájöttem, hogy a kezemet próbálja megfogni. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy megnyugodtam, hogy azt akarja, hogy érintsem meg.

Mindazok után, ami történt, Valentin még mindig a közelében akart tudni.

Óvatosan a tenyerébe tettem az enyémet, az ujjaimat pehelykönnyűen az ujjaira. Nem akartam fájdalmat okozni neki.

Szabad kezemmel végigsimítottam a homlokán, arcommal pedig közelebb hajoltam az övéhez.

 – Minden rendben, Valentin. Már itt vagyok.

Szavaim hallatán Valentin megszorította a kezem. Gyenge volt, aligha nevezhető szorításnak, de éreztem a megkönnyebbülését, hogy ott voltam, és már nincs többé egyedül.

Belefájdult a szívem abba a gondolatba, hogy ebben a cellában kínozták. Tudom, furcsa gondolat volt, tekintve, hogy ő mit tett velem, de én mégis ezt éreztem. Akkor még nem Valentin volt, kétségbeesetten próbált a húga hőse lenni – és ettől vált számomra minden szempontból hőssé.

Tekintetem végigvándorolt a sérült testén. Képtelen voltam a nyelvem hegyén lévő érzést elnyomni és azt suttogtam: – Szeretlek.

Valentin keze szorosabban fogta az enyémet. Véraláfutásos kezét bámultam és azt, hogy néz ki az enyém mellett.

Borzongás futott végig a testemen, mert úgy éreztem, valaki figyel. Felpillantottam. Valentin fáradt, de ragyogó kristálykék szemei bámultak rám.

Sötét szemöldökei miatt ridegnek tűnt, mint mindig, ahogy az arcán lévő sebhelyek miatt is. De azok a szemek olyan lágyak voltak, mint egy felhő, ahogy rám néztek.

– Szia – mondtam és közelebb hajoltam az arcához. Kezével még mindig fogta az enyémet. Ahogy megéreztem a teste melegét, a szemeim megteltek könnyel. Tekintete az enyémet kutatta. Aztán végigpásztázta a testemet.

– Jól vagyok – biztosítottam.

Tudtam, hogy leellenőrizte, hogy tényleg rendben vagyok-e. Szemöldökét kissé összébb húzta, így adta tudtomra, hogy nem hisz nekem.

Nyeltem egyet, majd megmagyaráztam. – Elkábított engem, Valentin. Napokig beteg voltam, de nem emlékszem semmire. Nem emlékeztem még rád sem, míg ki nem tisztult az elmém és felvillantak a szemeid az agyamban.

Könnyek gyűltek a szemembe, de visszapislogtam őket.

– Annyira sajnálom, hogy bántottak. Amit Zaal tett veled… – Elakadt a szavam.

Lehajtottam a fejem, míg az arcom a mellkasára nem fektettem.

– Meg…érdemeltem.

Elhallgattam, mikor kinyögte a válaszát. Fel akartam nézni rá, de éreztem, hogy a kezével gyengéden lenyomja a fejemet, és ettől az érintéstől még jobban beleolvadtam a mellkasába.

Egy csókot nyomtam a bőrére és bevallottam. – Még ha nem is emlékszem semmire, azt érzem, hogy hiányoztál.

– Zoya – mondta Valentin rekedt hangon és hallottam, hogy hangosabban ver a szíve a mellkasában.

Zaal figyelmeztetése ugrott be hirtelen a Valentinhoz való közeledésemről. Megborzongtam a gondolatra, hogy csak azért akartam volna Valentint, mert ő volt a fogvatartóm.

– Mi az? – kérdezte Valentin.

Felemeltem a fejem, hogy lenézzek rá, haboztam, de aztán végül elárultam. – Zaal nem érti, hogy akarhatlak téged. Azt hiszi, hogy ez rossz – itt kicsit megálltam és nyeltem egyet –, mert bántottál.

Valentin becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta, megbánás sugárzott belőle.

– Igaza van – hagyta jóvá hosszú hallgatás után.

Megráztam a fejem. Megszorította a kezemet.

– Nem – vitatkoztam. – Én nem vagyok valami áldozat, akinek furcsa rögeszméje van a fogvatartójával. Te nem vagy gonosz. Azt tetted, amit tenned kellett, hogy megóvd a húgodat. – Rámutattam összetört testére. – Zaal ugyanezt tette.

Szárazon felnevettem. – Bizonyos szempontból még bátor és lovagias is. Kegyetlenség született a szeretet kötelességéből.

Végigsimítottam Valentin fejét, amikor könnyes szemével rám nézett. Megnyalta sebes száját és azt suttogta. – Az Úrnő elküldte őt.

Megdermedtem, aztán kifújtam a levegőt. – Tudom, bébi.

Szorosan becsukta a szemét, láttam, ahogy küzd, hogy uralkodjon az érzelmein. Egész élete arról szólt, hogy megmentse a húgát – a gyerekkora, a tinédzserkora és a felnőtt élete is. És azt hitte, kudarcot vallott. Az, hogy ilyen zaklatottnak láttam őt, egy másik oldalát mutatta meg egy sokoldalú férfinak. Láttam őt gonosznak. Láttam kegyetlennek és hidegnek, és láttam szerelmesnek és kedvesnek. Most pedig megtört és összetört volt. Tanúja voltam annak, hogy teljesen egyedül érzi magát. Szorosabban megragadtam és megígértem neki. – Visszaszerezzük őt, Valentin. Valahogy vissza fogjuk szerezni.

Rám nézett és bevallotta. – Nem tudom, mit tegyek.

Megszakadt a szívem, olyan elveszettnek és fiatalnak hangzott. – Tudom – suttogtam. – De megtaláljuk a módját. Majd kitalálunk valamit.

Megérdemelte, hogy hallja, hogy működni fog, még akkor is, ha legbelül még én sem voltam biztos benne. Ezután csak bámult. Úgy bámult rám, mintha egy angyal lennék. Végighúztam a kézfejemet gondterhelt arcán, és azt mondtam. – A tiéd vagyok, Valentin. Nem megyek sehova sem. Itt vagyok érted, veled… Szerelmes vagyok beléd.

– Kotyonok – suttogta, ez az édes név, ahogy szólított, felmelegítette a bensőmet. – Az enyém vagy? Hozzám tartozol?

Mosolyogva az érzelmek erős szorításán keresztül, bólintottam. – Igen, a tiéd vagyok.

Valentin megpróbált megmozdulni, de összerezzent, ahogy belehasított a fájdalom. Elhajoltam, felhajtottam a pulóverem ujjait és azt mondtam. – Mindjárt visszajövök. Megtisztítalak és elűzöm a fájdalmadat.

Valentin megragadta a kezemet, de amikor mosolyogtam és bólintottam, elengedett. Kirohantam a cellából, fel a lépcsőn. A férfi, akit Kisa Pavelnek hívott, fent állt a tetején. Kihúztam a vállam és utasítottam. – Fel kell kapcsolni a fűtést az alagsorban. És szükségem van egy listányi más dologra, amit azonnal le kell küldeni.

Pavel kifejezéstelenül bólintott és percekkel később lehozott mindent, amit kértem tőle. Valentin mellett ültem a földön. – Köszönöm – mondtam Pavelnek, mikor elvettem tőle a beszerzett kellékeket és érezve a hősugárzó melegét, ahogy emelkedett a hőmérséklet a cellában.

Amikor indulni készült, utána szóltam. – Pavel? – Visszafordult. – Le tudna hozni egy tornamatracot, amiket láttam fent az emeleten, és pár ágyneműt?

Lemerevedett a kérésemtől, de ahogy elkezdtem megtisztítani Valentint, lehozta őket. Aztán hamarosan egyedül hagyott minket.

Addig tisztogattam Valentint, míg újra láttam gyönyörű fehér bőrét. Zaal megvágta valamivel. Ahogy tisztogattam és peroxidot csöpögtettem a vágásokra, rájöttem, hogy fogalmam sincs róla, Zaal mire képes. Feltétel nélkül szerettem őt. Ő volt a testvérem. De ahogy Valentin, és gondolom Luka is, Zaal is képzett gyilkos volt. Szörnyetegek, akiket szerettem. Ahogy feltettem az utolsó kötéseket és steril csíkokat a sebeire, félretoltam a kellékeket. Fogtam a matracot, a terem sarkába húztam és felhúztam az ágyneműt, amit Pavel hozott. Vadonatúj párnákat hozott és egy paplant. Gyanítottam, hogy ennek köze lehetett Kisához.

Amikor kész lett a matrac, megfordultam, és láttam, hogy Valentin épp lábra áll. A lábai remegtek az erőfeszítéstől. Megingott, ekkor gyorsan odaszaladtam, hogy támogassam, aztán az ágyhoz vezettem.

Lefeküdt és betakartam. Jól bebugyoláltam és észrevettem, hogy széles mellkasa emelkedik és süllyed. Csillogó kék szemei engem figyeltek. Kíváncsi voltam, mi baj lehet, úgyhogy melléfeküdtem a matracra, megosztozva a párnáján. Megfogtam a kezét, megcsókoltam az ujjait és megkérdeztem.

– Mi a baj?

Gyönyörű sebhelyes arca zavart volt, kipirult és érintésre meleg. Olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy már azt hittem, nem fog válaszolni. De aztán megszólalt.

– Olyan régóta alszom egy ketrecben, hogy már nem is emlékszem rá, milyen érzés ilyen puhán aludni.

Összeszorult a szívem és gombóc nőtt a torkomban.

– Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna paplanom. – Kis szünetet tartott, a fejét közelebb tolta az enyémhez és folytatta. – És tudom, emlékek ide vagy oda, hogy soha senki nem takart be engem. Soha senkit nem érdekeltem annyira, hogy ezt megtegye.

– Valentin – mondtam, a hangom gyenge és rekedt volt.

Valentin közbevágott. – Én mindig egyedül voltam. Az anyám állandóan be volt lőve, míg egyszer túladagolta magát és meghalt. És Inessa, Inessa olyan régóta van bedrogozva, hogy alig vagy egyáltalán nem emlékszik rám. Egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam.

– Egyedül voltál – hangsúlyoztam ki. – Egyedül voltál. De most itt vagyok neked én.

Leesett az álla és azt mondta. – Nem tudok felajánlani semmit neked, kotyonok. Semmi vagyok, te pedig egy született printsessa.

Megráztam a fejem. – Tévedsz, Valentin. – Láttam, hogy már nyitja a száját, hogy vitatkozzon, de folytattam. – Talán valamikor voltam valaki, egy maffia hercegnő, hogyha így akarsz hívni. De én olyan vagyok, mint te. Nekem sincsenek szüleim. Nincs erőm, státuszom, semmim. Nem vagyok printsessa. Én is semmi vagyok.

Az arcomat tanulmányozta. Ahogy közelebb húzódott, meztelen mellkasa az enyémnek nyomódott. Az érintése megborzongatott és elakadt a lélegzetem. Elfordította az arcát és megcsókolta a nyakam alsó részét. Csukott szemeim megremegtek és azt suttogta. – Te nem vagy semmi. Minden vagy nekem. Te vagy a hercegnőm, a kis grúz printsessám.

– Elloptad a lélegzetem – suttogtam. Valentin fölém gurult, félig a mellkasomra hajolt. Egyenesen a szemembe nézett, hosszú sebhelye ragyogott, most hogy tiszta volt, visszasuttogott: – Te pedig elloptad a szívemet.

Repesett a szívem és mosolyogtam. Kezemet az arcára tettem, hüvelykujjammal végigsimítottam a sebhelyet, ami beleégett a lelkembe, és azt mondtam. – Akkor mindketten vory serdtsa vagyunk. Mindketten szívrablók vagyunk.

Valentin morgott valamit a szavaimra és a számra szorította az övét. Forrt a vérem a vágytól, hogy újra vele lehetek, de amikor megmerevedett a fájdalomtól, mikor testünk összeért, visszahúzódtam. Valentin tekintetében harag lobbant. Visszanyomtam őt a hátára, a mellkasára feküdtem és átkaroltam a derekát.

– Shhh – nyugtattam és ujjaimmal végigsimítottam a hasizmain. – Nem megyek sehova. Együtt alszunk majd és szeretkezünk, ha meggyógyultál.

Valentin magához szorított, amennyire a sérülései engedték. Belélegezve a hajam illatát azt mondta. – Nem maradhatsz itt lent. Nem maradhatsz itt a cellákban. Te többet érdemelsz.

Szorosabban öleltem magamhoz, mikor válaszoltam. – Én ott maradok, ahol te vagy. És jelen pillanatban a cellában vagyunk. És veled vagyok. Csak ez számít.

Valentin már nem mondott semmit. Hosszú idő után, ahogy egymás karjaiban feküdtünk, Valentin vonakodva bevett végül néhány tablettát, ami segített neki aludni és gyógyulni. Egymás karjaiban aludtunk el. Egy cellában voltam, egy börtönben, maga a pokol egy sarkában. És mégsem tudtam volna elképzelni más helyet, ahol szívesebben lettem volna.

***

Pislogtam, aztán újra pislogtam, ahogy megpróbáltam arra fókuszálni, ami egy sötét alaknak tűnt a cella előtt üldögélve. A szívem meglódult, ahogy megpróbáltam kitalálni, ki lehet az. Valentin, mintha megérezte volna a növekvő félelmemet, szorosabban ölelt, de az altatók mély álomban tartották. Csak bámultam és bámultam, próbáltam kivenni az arcát. Aztán az árnyék pozíciót váltott, és a gyenge fény felfedte, hogy ki az.

– Zaal? – suttogtam. Nem tudtam elmozdulni a rögtönzött ágy mellől, mert Valentin karjai ölelték a derekamat. Még álmában sem akart elengedni.

– Én vagyok. – Zaal mély, halk hangja visszhangzott a falakról. A szívem felengedett, ahogy meghallottam a hangját. Hogy a közelemben tudhatom ismét annyi hosszú év után. De volt benne valami kínos is.

– Alig látlak – mondtam, hunyorítva a szemem, hogy jobban lássam.

– Nem akartam, hogy tudd, hogy itt vagyok – árulta el. Szomorúság csengett a hangjában. Tudtam, hogy azért, mert bántottam őt.

– Gyere közelebb, sykhaara – utasítottam lágyan.

Zaal habozott, de láttam, hogy mozdul a lába. A bátyám az ő lenyűgöző magasságával felkelt és lassan közelebb jött a cella rácsaihoz. Belépett a fénybe. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak a hosszú haján, ami a vállát verdeste. Tetőtől talpig feketében volt, fekete póló és fekete farmer. Még szélesebben mosolyogtam, mert Zaal azzá a férfivá vált, amiről apánk álmodott. Elszorult a torkom az érzelmektől, amikor elképzeltem a hasonmását mellette állva. Együtt a testvéreim számottevő erőt képviseltek volna. Zaal lehajtotta a fejét, ahogy a rácsok mögé magasodott.

– Miért rejtőztél, sykhaara?

Vállait leejtette és a kezével a hosszú hajába túrt. – Nem gondoltam, hogy látni akarsz. De tudnom kellett, hogy biztonságban vagy. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy rendben vagy.

Egy birtokló mozdulattal végigsimítottam Valentin karját a derekamon és közelebb húzódtam a mellkasához. Valentin meg sem mozdult, de hallottam, hogy egy lágy sóhaj hagyta el a száját és a hajamba fújta. Elmosolyodtam és felemeltem a kezét, hogy csókot leheljek a tiszta meleg bőrére.

A cellán túlról egy hang vonta magára a figyelmemet és mikor felnéztem, láttam, hogy Zaal a földön ül, pont az ajtónyílás közepén. Előrehajolt a merev rácshoz, teste felém fordult.

Bámultam a bátyámat. Behajlította a lábait és erős karjaival a könyökére támaszkodott. A fejét lehorgasztotta, és fájt a szívem a csalódottságtól, hogy ennyire kínosra sikerült a találkozásunk. Megerősítésként Valentin kezét fogva hozzátettem. – Nem gondoltam, hogy ennyire kínos lesz újra találkoznunk.

Zaal megfeszült. Figyeltem, ahogy a fejét még jobban lehajtva. Mélyet lélegzett majd egyetértett.

– Én sem gondoltam.

Nem tett hozzá semmit. A régi Zaalt láttam ebben a visszafogott személyiségben. Anri mindig a tréfamester volt, kettejük közül a hangosabb. Ő beszélt Zaal helyett, Zaal pedig csendesen, félénken, de erősen, ott állt Anri mellett. Úgy tűnt, hogy a külön töltött évek sem változtattak a tényen, hogy Zaal boldogan hagyott másokat beszélni, amíg ő hátradőlt és távolról figyelte a világot. Elképzeltem őt nevetni Taliával és kíváncsi voltam, hogy vajon ő-e a hangosabb személyiség. Reméltem. Zaalnak szüksége volt valami pörgősre az életében. Soha nem volt boldog egyedül. Sóhajtva végigsimítottam az arcomon és azt mondtam. – Álmodoztam arról, milyen lesz újra találkozni. – Felnevettem és folytattam. – Attól tartok, túl nagy elvárásokat támasztottam azzal az álommal szemben. Az, hogy újra látlak, a valóságban annyira más.

Újra megfeszült. Megmozdította a fejét, mintha szavaim érzékeny húrokat pengetnének benne. Pánikolva bevallottam. – Szeretlek, sykhaara. Ez soha nem változott. És olyan hihetetlenül boldog vagyok, hogy itt vagy. Te vagy az én nagy testvérem és visszakaptalak. Újra van családom. – Nevettem és ezúttal gyengédebben mondtam. – Tudod, mindig te voltál a kedvencem. Te voltál a hősöm és a szívem. És ez sem változott. Igazából az, hogy újra látlak, csak megerősítette ezt a szeretetet.

Zaal még mindig lehajtotta a fejét, így rimánkodtam neki. – Kérlek, nézz rám, sykhaara.

Felemelte a fejét. Ragyogó zöld szeme találkozott az enyémmel. Amikor azt hittem, hogy már nem fog újra megszólalni, megtörten ennyit mondott. – Láttam, hogy meghaltál. Láttalak mindannyiótokat meghalni. Még most is tisztán látom… a sikoltásokat, a vért, meg mindent. – Megfogta a fejét. – De a drogok ezt évekig elvették tőlem. Mindent eltüntettek. Jakhua a kutyájává tett. Ezért megöltem őt, de ami még rosszabb, ellopta az emlékeimet rólad, Anriról és az egész családról. – Eltorzult az arca. – Még mindig hiányzik néhány év. Vannak dolgok, amikre nem tudok visszaemlékezni, de rád mindig is emlékeztem. – Felemelte a kezét és megérintette a három anyajegyét. Melegség költözött a szemeibe, miközben ezt tette, és azt suttogtam. – Egy, kettő, három.

Zaal lassan bólintott és vastag szája félénk mosolyra húzódott. Gyorsan eltűnt, de bevallotta. – Az emlékek gyorsan jöttek vissza, és vele együtt a fájdalom is. Újraéltem mindent, újra és újra, és ez megölt engem, Zoya.

Összeszorította a kezét, aztán hozzátette. – A te emléked ölt meg a leginkább, ahogy kinyújtottad a kis karjaidat felém, hogy megfogjam. Sikítottál nekem, hogy mentselek meg. Ez tartott ébren minden éjjel. – Hitetlenkedve rázta meg a fejét. – És most itt vagy. Előttem. Csak idősebb vagy és más. Egy nő. Egy erős nő. – Zaal mosolygott. – Azt hiszed, apa büszke lett volna rám. Én pedig tudom, hogy rád lett volna büszke. Amin keresztülmentél…

Tekintete Valentin karjára esett, ahogy birtoklón átölelt és azt mondtam. – Ő nem fog elhagyni. Én sem fogom őt. Szeretem őt.

Zaal sóhajtott és megint lehajtotta a fejét. – Bántott téged, Zoya. Láttam. És ez kurvára összetört. Nem tudom, hogy túl tudok-e lépni rajta. Beleestél a bántalmazódba.

Szorosabban öleltem Valentint és hátrapillantottam, hogy lássam sebhelyes arcát, ahogy kisimult álmában. Az arcot, amit egykor szörnyűnek láttam, de most már gyönyörűnek. Lehajolva megcsókoltam a hosszú forradást az arcán és azt mondtam. – Szeretem őt. Tudom, hogy ez minek tűnik, de te csak a drogos pillanatait láttad, vagy amikor a húgáért harcolt.

Még egyszer végigsimítottam az arcán, aztán visszafordultam Zaalhoz.

– Te is ugyanezt tetted volna. Mondd csak, ha Jakhua elzárt volna és bedrogozott volna, és végig kellett volna nézned, hogy férfiak erőszakolnak meg, de megígérték volna neked, hogy ha még egyet megölsz, akkor szabadon engednek, nem tetted volna te is ugyanezt, ha erre kértek volna?

Zaal állkapcsa megfeszült és sötéten mondta. – Nem lett volna más választásom, ha be lettem volna drogozva.

– Valentinnak sem volt.

– De nem mindig – vitatkozott.

– És ha te lettél volna, te mit tettél volna?

Zaal hallgatása elárulta, hogy áttörtem végre. A fejemet rázva azt mondtam. – Nem akarok vitatkozni veled, sykhaara. De nem fogom feladni őt. Olyan nehéz volt az életünk. Mindig arról álmodtam, hogy megtalálom az igaz szerelmet. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sötét ösvényen vezet keresztül, de itt találom magam és boldog vagyok. És azon kaptam magam, hogy beleszerettem ebbe a férfiba.

Zaal nézte Valentin kezét az enyémben. Felhúztam az állam alá és azt mondtam. – Zaal, kössünk alkut.

Zaal a homlokát ráncolta. Ajkain egy derűs mosoly árnyéka terült szét. Várta, hogy beszéljek. Ez reményt keltett a szívemben.

– Kisa és én hosszan beszélgettünk. Segített, hogy tisztán lássam a dolgokat. Én… – köhögtem, nehezen találtam a következő mondatot. – Én szeretném megismerni Taliát. Szeretném megismerni a szerelmedet, mert ő a tiéd. – Félresöpörtem annak fájdalmát, hogy ki volt a családja és folytattam. – Ő most a jelened és a jövőd. És bármennyire is szomorúvá tesz, én a múltad vagyok.

Miután meggyőződtem róla, hogy a tekintete rám szegeződött, folytattam. – Gyerekként ismertük egymást Zaal, amikor az élet egyszerű volt és könnyű. És én nagyon szeretnélek megismerni most.

Gombóc volt a torkomban. – És nagyon szeretnék újra a legjobb barátod lenni.

– Azt én is nagyon szeretném – ismerte be Zaal rekedten.

Elmosolyodtam, amikor észrevettem, hogy eltűnik a feszültség a vállából. – De el kell fogadnod Valentint. Ő az enyém és az én az övé vagyok. Ez így is lesz. Nem tudod, min ment keresztül, és talán ha szánnál rá egy kis időt, hogy beszélgess vele, lehet, rájönnél, hogy nem vagytok túlságosan különbözőek.

Zaal elfordította a tekintetét, de röviden bólintott. – Az utóbbi három napban többször kértem, hogy beszélgessünk. Kértem, hogy magyarázzon el nekem mindent, de nem tette. Csak azt hajtogatta, hogy jobb lesz neked nélküle és hogy ő volt a te tbiliszi szörnyeteged az erdőben. Nem volt semmi jó a szívében, mint ahogy te hitted.

Könnyek csorogtak végig az arcomon azt hallva, hogy Valentin ilyen szomorú dolgokat mondott.

– Elvesztette a húgát, Zaal. – Rámutattam Zaalra, majd magamra. – Ugyanúgy, ahogy te elveszítettél engem. Össze van törve.

Zaal csendben maradt, mozdulatlanul, majd halkan hozzátettem. – De azt hiszem, meg tudom gyógyítani. Azt hiszem, tudok neki adni valamit, amit nem kapott meg eddig soha.

– Mi az? – kérdezte rekedten.

– Szerelem. Törődés. Egy biztos hely. Valaki, aki igazából törődik vele.

Elpirultam, ahogy folytattam. – Ahogyan rám nézett, miközben megtisztítottam és betakargattam, arra késztetett, hogy átöleljem, és soha ne engedjem el. Csúnya sebhelyes vadállatnak nevezi magát, de én látom alatta a gyönyörű férfit is. Még ha te nem is látod, de ott van. És ő a lelkem másik fele. Akár észszerű, akár nem. Akár rossz, akár nem.

Zaal percekig csendben volt, aztán bólintott. – Meg fogom ismerni és el fogom fogadni őt. Azok az emberek mindannyiunkat elbasztak. De most már kint van és erős. És ha Luka és én jól gondoljuk, akkor nehéz lesz neki alkalmazkodni a kinti élethez. – Zaal megveregette a mellét. – És mint a testvéred, segíteni fogok neki alkalmazkodni.

A hálától nedves lett az arcom. Óvatosan kiszálltam Valentin öleléséből, felálltam a matracról és Zaalhoz sétáltam. Zaal is felállt és aggódva állt előttem. Megrázó érzelmek hulláma öntött el, főként hála. Szükségem volt a nagy testvéremre, előreléptem és átkaroltam a derekát. Zaal magához szorított és felmelegített a gondolat, hogy ez volt az a találkozás, aminek lennie kellett volna. Ez volt az, ahol Zoya ölelte a Zaalját, ahogy mindig is kellett volna.

Öleltem őt egy jó ideig. Aztán visszahúzódtam, felnyúltam a fejéhez és lehúztam magamhoz. Megcsókoltam a homlokát és végigsimítottam a hüvelykujjammal az anyajegyeit.

Elkaptam egy pillanatnyi mosolyt az arcán, kijelentettem. – Szeretlek, Zaal. Te vagy a vérem. A szívem. A nagy harcos bátyám.

– Szeretlek, Zoya. – Zaal visszahúzódott és idegesen azt mondta. – Talia az emeleten van. Soha nem válunk el. Ő azt teszi velem, amit te Valentinnal. Törődik velem. Szeretett engem, amikor nem emlékeztem rá, hogy mi az a szeretet.

Összeszorult a szívem és azonnal megbántam a korábbi reakciómat. Nem láttam be vagy egyszerűen csak nem ismertem fel, hogy ő is sérült volt. Most, hogy hallottam úgy beszélni Taliáról, mintha ő lenne a mentőkötele, felfedeztem a sebeshetőséget is a hangjában. Pontosan olyan volt, mint Valentin: egy gyilkos, egy szörnyeteg, aki legbelül egyszerűen csak arra vágyik, hogy szeressék.

Zach a másik lábára nehezedett és motyogott. – Tudnál… Lehetne…

– Hogy rendesen találkozzam vele? – vágtam közbe, mire Zaal szemei elkerekedtek az aggodalomtól. – Igen – válaszoltam.

Zaal élesen fújta ki a levegőt és azt mondta. – Ha adsz neki egy esélyt, meg fogod szeretni. És – tartott egy kis szünetet – ő is meg akar ismerni téged. Nagyon feldúlt volt, mióta elmentél.

Szégyen áradt szét bennem és a lépcsőkre mutattam. – Akkor menjünk. Vissza akarok érni, mielőtt Valentin felébred.

Zaal mutatta az utat. Amikor kinyitotta a terem ajtaját, egy női hangot hallottam. – Hogy van, bébi? Beszélt veled? Jól vagy?

Mielőtt Zaal válaszolni tudott volna, beléptem az ajtón és láttam, hogy átöleli Zaalt.

Talia barna szemei rám szegeződtek és odasétáltam hozzá. Elengedte Zaalt és büszkén állt mellette. Tisztán láttam a magabiztosságot abban, ahogy ott állt. És szégyenszemre azt is láttam, hogy mennyire szeretne megismerni. Talia Zaalra pillantott, akinek az arca még mindig aggodalomról árulkodott. Elraktároztam magamban azt a feltételes reakciómat a tényre, hogy ő egy Tolstaia. Ehelyett a kezemet nyújtottam. Talia megdöbbent arccal nézte a kezemet, aztán elfogadta.

– Talia – üdvözöltem és megköszörültem a torkomat. – Örülök, hogy megismerhetlek. Bocsánatot kérek a ma reggeli reakciómért.

Zaalra néztem, hogy lássam az arcán, hogy büszke rám, és az a tekintet, a nagy testvéremnek a tekintete, elhomályosította a szívemben a családunk történelmi árulásának utolsó töredékét is.

– Zoya – válaszolt Talia. Úgy nézett, mintha még mondani akart volna valamit. Ehelyett átölelt és szorosan magához húzott. Először meglepődtem, de aztán láttam, hogy Zaal nevet a menyasszonya ölelésén – nevetett –, így hagytam magam. Amikor Talia elhúzódott, egy egyszerű “köszönöm” ért el a fülemig. Megköszönte nekem, hogy Zaalt boldoggá tettem.

Rájuk mosolyogtam. Zaal átölelte Talia vállát, mire ő azt mondta. – Köszönöm, hogy eljöttél hozzám.

Megfordultam, hogy visszamenjek a lépcsőhöz, amikor Zaal megkérdezte: – Hova mész?

Megdermedtem. – Vissza Valentinhoz. Ő itt marad, úgyhogy én is. Vele maradok. Ő a szívem, Zaal.

Rápillantottam Zaalra és folytattam. – Súlyosan megsérült, sykhaara. Meg kell gyógyulnia. És egyedül van. Szüksége van rám.

Elindultam a lépcső felé, mikor azt hallottam. – Mindketten velünk jöttök. Semmi esetre sem fog a sógornőm és a barátja itt aludni, a Sötétségben, az isten szerelmére. Velünk fogtok hazajönni, rengeteg szobánk van. És addig maradhattok, amíg csak akartok.

Már épp nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, mikor Zaal elkapta Pavel tekintetét. Zaal intett a fejével és azt mondta neki: – Segíts nekem Valentint betenni a kocsiba, elvisszük haza.

Mielőtt vitatkozhattam volna, Zaal már ment le a lépcsőn. Pavel néhány őrrel követte őt.

Ahogy néztem Valentint, ahogy elviszik, túlcsordult a szívem. Hirtelen Talia volt mellettem, egyik kezét a vállamra tette. – Te tetted teljessé, Zoya. A visszatéréseddel meggyógyítottad az utolsó repedést is a szívén.

Anélkül, hogy ránéztem volna, válaszoltam neki. – Nem annyira, mint te. Lehet, hogy csak öt éves voltam, mikor elváltunk, de ismerem a bátyámat és te mentetted meg őt. Nem kellett, hogy itt legyek, hogy tudjam, mit tettél érte.

Talia csendben volt. Aztán azt suttogta: – Mert szeretem őt, jobban, mint magamat. Jobban, mint az életet.

Elrejtettem egy boldog mosolyt. Megvontam a vállam és válaszoltam. – Nem számít, mi történt a családjaink között a múltban, de ez lehetővé teszi nekünk, hogy megbocsássunk, felejtsünk és újraépítsünk.

– Lehetséges? – kérdezte Talia egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében.

– Lehetséges.

Aztán mind hazamentünk.

 

22. fejezet

ZOYA

Fordította: MANDY

A hét jött és ment, a napokat Valentin mellett fekve töltöttem az ágyban. Minden egyes nappal erősebb lett. Nem beszélt gyakran. Mondhatom, hogy az elméje sötét helyeken kalandozott – olyan sok közül választhatott, hogy sosem voltam igazából biztos abban, hogy melyik foglalta el a gondolatait. De volt, amikor szorosan átölelt, amikor körém gömbölyödött a testével és szorosan a mellkasához szorított, mintha el akartam volna menni, és amikor nem húzott magához, akkor tudtam, hogy a húgára gondol.

Megcsókolt és megérintett, de soha nem szexuálisan. Nem voltam biztos benne, hogy a sérülései miatt-e vagy valami sokkal baljósabb dolog miatt.

Úgy dédelgetett, mintha minden porcikámat ki akarná élvezni – emlékezetembe véstem, amikor ezt mondta nekem a kamrában. Ettől félelem futott át a hátamon, mert úgy tűnt, mintha csak átmeneti lenne a helyzetünk, mintha attól félne, hogy egy nap búcsút kéne vennünk egymástól.

Minden reggel, amikor felébredtem, ott találtam őt, ahogy engem figyelt, a teste feszült volt, mintha arra készült volna, hogy mondjon vagy tegyen valamit – nem tudom, mit. Amikor megkérdeztem őt, hogy minden rendben van-e, magához húzott és egy egyszerű igennel válaszolt. De volt valami.

Zaal és Talia egyedül hagytak minket, de lassacskán elkezdtem kis időt eltölteni velük. És Zaalnak igaza volt, tényleg kedveltem Taliát, és szerettem, hogy milyen mélységesen szereti a bátyámat.

Egyik nap a héten besétáltam a hálószobánkba és üresen találtam az ágyat. Összeráncoltam a szemöldököm. Amikor ma reggel megnéztem, Valentin nem tűnt elég erősnek ahhoz, hogy egyedül felkeljen az ágyból. Leraktam a kávémat az asztalra és elindultam a fürdőszoba felé. Ahogy közelebb értem, hallottam a zuhanyból folyó víz hangját. Csendben kinyitottam az ajtót és lábujjhegyen beléptem. Valentin melegítője egy kupacban hevert a padlón. Ahogy az üvegkabinra néztem, láttam hatalmas testét, ahogy mozdulatlanul áll a forró vízsugár alatt. Gőz gomolygott a helyiségben, bepárásítva a nagy tükröt a falon. A sűrű pára ellenére láttam, hogy Valentin lehajtott fejjel áll és a gyors vízsugár simogatja a tarkóját.

Gondolkodás nélkül levettem a ruháimat, és ledobtam a földre az övéire. A pára a bőrömhöz tapadt. A tekintetemet Valentinra szegeztem, csendben kinyitottam a zuhanyzó ajtaját és beléptem. Becsuktam az ajtót magam mögött. Kábult állapotában észre sem vette, hogy mögötte vagyok.

Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a széles, tetovált, sebhelyes hátát. Megugrott, amikor megérintettem a bőrét és felém fordította a fejét. Fájdalom volt a szemében, de ellágyult, mikor a szemembe nézett. Visszafordította a fejét, a számat a nedves bőréhez nyomtam, végigcsókoltam a széles vállát.

Valentin íze édes volt. Folytattam a felfedezőutamat körbe a testén, míg már előtte álltam. Lehajtott fejjel állt, de nem állított meg, mikor a mellkasát csókoltam, a fekete tetovált azonosítószám felett.

Szaporább lett a légzése, ahogy szívtam és nyalogattam a bőrét. Túl sok időt vesztegettünk el, mióta utoljára szeretkeztünk. De már kint voltunk a kamrából és szabadok voltunk. Szabadon szeretkezhettünk félelem nélkül, hogy elkapnak vagy bántanak.

Csak mi ketten.

Egyesülve.

Szerelemben.

Végigsimítottam Valentin mellizmain, és ahogy az ujjaim árnyékot vetettek a bőre fölött, éreztem, hogy nedvesség árasztotta el a bensőmet. Kezeimet lecsúsztattam kidolgozott törzsére, majd lejjebb a férfiasságára – ami kemény volt, felkeltve a figyelmemet.

Mosolyra húztam a szám és felpillantottam az arcára, de a feje még mindig lefelé nézett. Szemei szorosan csukva és orrlyukai kitágulva. Telt ajkai vékonyra préselve. Izmai kővé váltak az érintésemtől.

Nem értettem, mi a baj. Tudtam, ha megkérdezem, nem válaszolna rá. Bármi is bántotta, mélyen el volt temetve benne.

Muszáj volt kihúznom ebből a kábultságból, úgyhogy megragadtam a keménységét és fel-le húzogattam. Először lassan, aztán keményebben és gyorsabban, amikor nem jött semmi reakció.

– Valentin – suttogtam, ahogy a szám megtalálta a mellbimbóját és végignyaltam rajta. Felnyögtem ennek a domináns férfinak az ízére és közelségére. Összeszorítottam a combjaimat, mikor a nyomás a bensőmben már elkezdett sajogni.

Valentin zihált a figyelmemtől. Már féltem, hogy semmi nem fog történni, amikor hirtelen előrenyúlt. Kíméletlen és erőteljes kezei felemeltek és kemény teste a falnak csapott. Hátrahajtottam a fejemet, mikor a nyakamat csókolta és felkiáltottam, mikor mellkasát az enyémhez nyomta. Ujjaimmal megragadtam az izmos hátát, és amikor a férfiassága a lábam közé csúszott, keresztül a redőimen, a körmeimet a bőrébe vájtam.

Aztán kizökkent. Hirtelen kihúzta magát a kábultságból, hosszan és hangosan felordított és felhúzta a lábaimat. A hátam felcsúszott a zuhany nedves csempéin. Mielőtt levegőt vehettem volna, belém csapódott. Felkiáltottam, a sokk és az intenzív gyönyör keveréke miatt, ahogy teljesen kitöltött engem. Nem lassított, hogy igazodjak a méretéhez. Ehelyett fejét a nyakam és vállam közti hajlatba dugva elkezdett keményen és gyorsan döfködni. Megkapaszkodtam a vállában, miközben ő birtokolt és uralt engem. Teljes szívvel és figyelemmel engedelmeskedtem neki. Gyors volt, a leggyorsabb, ahogy valaha éreztem a közelgő csúcspontot. Amikor érezte, hogy mindjárt szétrobbanok, Valentin hihetetlen erővel döfött belém, a szám tátva maradt és egy sikoly áradt ki belőle a párás levegőbe, amikor váratlanul meglepett az orgazmus.

A szemem mögött fényesség vakított el és a testem megrándult a mindent elsöprő gyönyörtől. Bensőmmel megszorítottam Valentin férfiasságát és egy hangos kiáltással még utoljára belém csapódott. Testének minden izma megfeszült és iszonyat erővel szorította a lábaimat. Éreztem a meleget, amikor belém lövellt. Ziháltunk.

Fejemet ernyedten Valentin vállára hajtottam. Mosolyogtam, súlytalannak és szeretettnek éreztem magam. Ez volt, amire vágytam tőle. Az erős és hajthatatlan jelenlétére. Miután egész életemben nem éreztem magam biztonságban, a jelenléte a védelem és a birtoklás érzését hozta magával. Belélegeztem a forró levegőt, ami teljesen betöltötte a kabint. Miután percekig ugyanabban a pozícióban maradtunk, Valentin kihúzódott belőlem és lábra állított. Arcom a mellkasának nyomtam, nekidőltem erősen testének.

Valentin megfeszült, amikor felemeltem a fejem. Amikor a szemébe néztem, azok feszültek és tágra nyitottak voltak, mintha valami reakciómra várna. Mintha valami olyasmit készülnék mondani, ami összetörné a lelkét.

Idegesség lett úrrá rajtam. Felemeltem a kezem, hogy a fejét lehúzzam magamhoz, és úgy kértem.

– Beszélj hozzám. Mondd el, mi a baj! A szemeid, a gyönyörű szemeid tágra nyíltak és tele vannak aggodalommal, de nem tudom, miért. Beszélned kell velem, Valentin. Szeretlek. Kérlek, engedj be!

Valentin kifújta a levegőt. Láthatóan tele csalódottsággal sarkon fordult és kirontott a zuhany alól. Elhagyta a fürdőszobát anélkül, hogy megszárítkozott volna vagy egy törölközőt vett volna magához. Mivel ezt most akartam megoldani, követtem őt.

Megborzongtam, ahogy a meztelen bőrömet elérte a hálószoba hideg levegője. De nem foglalkoztam vele. Szememet Valentinon tartottam, aki az ágy végében ült. A feje a kezeiben volt, az ujjbegyei fehérek voltak és rángatóztak az izmai. Halkan közeledtem és szóltam hozzá.

– Valentin…

– Hogy lehet, hogy velem vagy? – szakított félbe. Elhallgattam, meghökkenve és zavartan a közvetlen kérdéstől.

– Hogy lehet, hogy veled vagyok? – kérdeztem gyengéden, nem akartam még jobban felzaklatni.

Felemelte a fejét és megkínzott kék szemeit egyenesen rám szegezte. Összeszorult a szívem, mikor igazi kétséget olvastam le az arcáról. Komolyan gondolta. Minden egyes szót. Nem tudta megérteni, miért vagyok itt vele.

– Valentin – szóltam. – Szeretlek. Ez biztosan elég indok.

Lenézett a kezeire, a tenyerét felfelé fordította. Rámeredt ezekre a kezekre és azt mondta.

– Bántottalak. Fájdalmat okoztam. Arra késztettelek, hogy sikíts. Hogy szerethetsz? Már sok idő eltelt és én még mindig várok, várom, hogy rájöjj, csak hitted, hogy szeretsz, mert fogva tartottalak és kényszerítettelek, hogy hajolj meg az akaratom előtt. Mindennap, amikor felébredek, várom, hogy meglásd és rájöjj, hogy egy igazi szörnyeteg fekszik az ágyadban. Várom, mikor mondod, hogy elhagysz, undorodva attól, amit tettem veled.

Tátva maradt a szám ezt a nyers őszinteséget hallgatva, hangjában igazi fájdalom volt.

– Nem foglak – biztosítottam.

Erre ő felállt és megrázta a fejét. – De igen. Elvettem az ártatlanságodat és magamévá tettelek. Te magad mondtad, szívrabló vagyok. Elloptam az első csókodat a számmal. Elloptam a szüzességedet. Elvettelek, megszálltalak, a magamévá tettelek. És én tettem ezt. Én tettem az engedélyed nélkül. Én vettem el. És bolond módon belém szerettél, a kibaszott csúnya szörnyetegbe.

Elöntött a düh. Előreléptem, rámutattam a mellkasára és kiabáltam.

– Lehet, hogy beléd szerettem, szörnyeteg ide vagy oda, de soha ne hívj engem bolondnak! Lehet, hogy érintetlen voltam még, de minden voltam, csak ártatlan nem. Akartalak téged. Annak ellenére, hogy ez milyen elbaszottan hangzik, érezni akartam a kezed simogatását, amikor a falhoz voltam bilincselve. Eleinte nem, eleinte megfélemlítettél. Persze, hogy féltem tőled, de amikor megláttam az igazi éned feltűnni a gyönyörömön keresztül, vágytam rád. Akartam, hogy magadévá tegyél.

– Ez el van baszva, Zoya – jelentette ki fájdalmasan.

– Akkor el van baszva, nem érdekel.

Felhúzta az ajkait a fogai fölé és felém lépett. Fölém tornyosult a hatalmas teste. Haragos tekintete sebhelyes és zord arcán biztosan félelmet keltett. De nem bennem. Én nem féltem.

Lenézett rám, megfogta a kezemet és felhúzta az arcához. Végigfuttatta az ujjaimat a mély sebein – az arcán, a szemén, a szeme felett, aztán le az ajka alsó részére és még lejjebb a mellkasára. Figyeltem a barangoló kezemet, de Valentin megállt, túl sok sebhely volt a bőrén, hogy kiválasszon egyet. Tenyeremet tönkretett arcán állította meg és azt kérdezte.

– Hogy akarhatod ezt?

Már nem volt düh a hangjában. Ehelyett a vállai előreestek, tekintete válaszért könyörgött.

Nem tudtam választ adni. Az arca gyönyörű volt nekem. Sebhelyes, tönkretett vagy bármilyen.

– Néztem tükörbe, mióta kiszabadultunk. A drogok már kiürültek a szervezetemből, és ez olyan tisztánlátást enged nekem, amim nem volt még soha. Láthatom magamat. Láthatom a férfit, akivé váltam. Azzá a férfivá, akivé az a kibaszott gonosz kurva változtatott. Aki ránézésre is szörnyeteg, és a dolgok, amiket tettem…

Megráztam a fejemet, de Valentin rányomta az ujját az ajkamra, hogy hallgassak.

– Kotyonok, én vagyok a te tbiliszi szörnyed. Elloptalak, ahogy a szörny lopta el a gyerekeket. Bántottalak, ahogy a szörny bántotta a gyerekeket. Csak te nem látod ezt.

Szúrós kék szemei – arcának egyetlen érintetlen része – az enyémeket kereste. Tudtam, hogy arra várt, hogy leessen a tantusz. Arra várt, hogy rájöjjek, nem akartam őt. Hogy őt soha nem akarták.

De ezúttal mégis, és ezzel nem jutott dűlőre, nem tudta, hogyan kell kezelni.

Levettem az ujját a számról, rákulcsoltam a kezemet és azt mondtam.

– Igazad van.

Figyeltem, hogy sápadt el az arca a pusztítástól, ahogy elhagyták a szavak a számat.

A szívemben éreztem a fájdalmát, még közelebb léptem hozzá, míg összeért a mellkasunk és folytattam. – Te vagy a tbiliszi szörny, Valentin. Elraboltál. Bántottál. Fájdalmat okoztál.

Valentin csendben volt, de félrebillentett fejjel és a tiszta szeretet kifejezésével hozzátettem.

– De attól a pillanattól, hogy hallottam a történetet, a megszállottja lettem ennek a szörnynek. És amikor minden gyerek elszaladt a veszélyes szörny elől az erdőbe, én ehelyett ott álltam a fasor szélén, kerestem az erdő sötétségén keresztül, megpróbáltam hazavinni őt, hogy ne legyen egyedül, hogy soha többé ne legyen egyedül.

Valentin arckifejezésétől megszakadt a szívem. Tudtam, hogy a megbánás azért, amit velem tett, a hatalmába kerítette.

– Nem tudok szeretkezni – suttogta váratlanul. – Csak baszni tudok, brutálisan és keményen. Ez minden, amit valaha is tudtam.

Hátralépett, mintha a jelenlétével is meg tudna sebezni. Követtem a mozdulatát.

– Rendben van, mert én tudok szeretkezni veled.

Tiltakozásul megrázta a fejét. – Én nem vagyok lágy, vagy kedves, vagy szerető, vagy…

– Rendben, az jó, mert én mindez vagyok, és emellett szeretlek is. Téged, és nem valakit, akit szerinted kellene.

Felnyögött, mintha nem tudna megbirkózni a szavaimmal. A kezeit felemelte és a halántékához szorította.

– El vagyok baszva. Az Úrnő elbaszott. Még akkor is fájdalmat fogok neked okozni, ha szeretkezni szeretnék veled.

Elhallgatott, majd elveszetten ezt mondta. – És így nézek ki. Arra terveztek, hogy megijesszem azt, akivel találkozom. Soha nem arra találtak ki, hogy szeressenek.

Annyira közel mentem hozzá, hogy már egy levegőt szívtunk, lenyúltam és megérintettem, majd azt mondtam.

– Ez rendben is van, mert én feltételek nélkül szeretlek, és nem fogok összetörni. Az lehetsz velem, akinek lenned kell. Uralkodhatsz rajtam, rendelkezhetsz velem és birtokolhatsz engem. Mert akarlak téged és elfogadom, ami ezzel jár. Szeretni akarlak, és azt akarom, hogy te is szeress, hogy soha többé ne legyünk egyedül.

– Zoya – suttogta fájdalmasan, de ezúttal hallottam a hangjában egy csipetnyi elfogadást is. Férfiassága megkeményedett az érintésemre. Testem a testéhez ért, a számat a füléhez nyomtam és azt mondtam. – Most szeretkezni fogok veled. Át fogom venni az irányítást és a testemmel mutatom meg neked, hogyan érzek irántad a szívemben.

Homloka a vállamra esett és halk hangon bevallotta. – Nem csak kívülről vagyok megsebzett, kotyonok, hanem belülről is, az elmém, a szívem és a lelkem is.

Visszafojtottam a könnyeimet és a vallomása nyers érzelmei ellen. Lehajtottam a fejem, míg ajkam elérte a hosszú forradást, rányomtam a bőrére és így szóltam.

– És azokat a sebeket is annyira gyönyörűnek fogom találni, mint ezeket.

Egy elfojtott nyögés hagyta el az ajkait. Ekkor a kezemet a mellkasára tettem és lenyomtam az ágyra. Hátradőlt a matracon. Nedves voltam és készen álltam, hogy fizikailag is kifejezzem a szerelmemet, lovaglóülésben a combjaira ültem és a számat az övére nyomtam. Ahogy megéreztem az ízét a számban, nedves ölemet végighúztam a férfiasságán, lassan és fegyelmezetten, szeretetteljesen, nem rohanva. Valentin átkarolta a derekamat. Követve az irányításomat, lassan masszírozta a nyelvemet az övével. A pillanat lassú intenzitásától elakadt a lélegzetem. Többre volt szükségem, hogy megmutassam neki, hogy mennyire kívánatos, megemeltem a combomat és a kezemmel a bejáratomhoz helyeztem a keménységét. Lejjebb nyomtam magam, és a hegye már bennem volt. Megálltam, karjaimmal átöleltem a fejét és a nyelvemmel végignyaltam az ajkait. Megpróbálta átvenni az irányítást és teljesen ráhúzni a férfiasságára, de megráztam a fejem és úgy suttogtam. – Csak érezd. Hadd csináljam lassan!

Egy halk morgás szakadt fel a mellkasából, de a kezei elernyedtek és kínkeserves, ugyanakkor édes lassúsággal ráereszkedtem, magamba fogadva centiről centire.

Valentin hátrahajtotta a fejét, a szemei lecsukódtak, a szája pedig kinyílt az érzés intenzitásától.

– Szeretlek – vallottam be csendesen, amikor végig bennem volt és teljesen kitöltött. Kezeimet a vállára tettem.

Felhasználva az erejét feltoltam magam, míg már csak a hegye volt bennem, aztán egy hosszú, éhes nyögéssel visszatoltam magam.

Fel és le mozogtam, fel és le, míg bőrünk halványan csillogni nem kezdett. Valentin szemei fátyolosak voltak és tele szeretettel, ahogy engedte, hogy én irányítsak. A szíve hevesen vert a mellkasában a meleg, mentolos levegő a szájából rövid, szaggatott lihegésekben tört ki.

Ahogy éreztem, hogy bizseregni kezd a testem, mindketten hangosabban és gyorsabban ziháltunk. A csípőmet előre és hátra mozgattam, csiklóm a kemény izmaihoz nyomódott.

– Valentin – suttogtam alig hallhatóan. – Közel vagyok, bébi. Annyira közel.

Kinyitotta a száját, de a hangja elakadt. Tudtam, ez azt jelenti, hogy ő is közel volt. Egyúttal úgy éreztem, mintha még jobban megduzzadt volna bennem és nekinyomódott valaminek, amitől csillagokat láttam.

Fokoztam a tempót, karjaimat Valentin vastag nyaka köré fontam. Én nyöszörögtem; ő nyögött. Egyre közelebb és közelebb kerültünk. Aztán hirtelen az ujjai megfeszültek a lábaimon, arcán látszott a gyönyör, ahogy hangos kiáltással belém lövellt. Utána én is elvesztettem az irányítást. Nem tudtam már visszafogni magam, éreztem, hogy átcsúszom a határon, tűz és borzongás rohamozta meg a testem, amikor lángoló forróság öntött el belül.

A szívem az ő szíve ritmusára vert. Rádőltem a mellkasára, eltelve és boldogan. Boldog voltam. Valentinnal. Tökéletesen boldog és elégedett. Egész életemben a lelkem vágyott valamire, amit nem tudtam megérteni, de ez volt az. Hogy megossza magát az igazi orosz szerelmemmel.

A gyönyörű szörnyetegem.

A szívem.

Valentin karjai nem engedték el az enyémet, és az enyémek sem az övét. A fejemet is csak azért húztam hátra, hogy Valentin az ajkait az enyémre nyomja egy gyors, perzselő csókra.

Megszakítva a csókot a szemembe nézett és azt mondta: – Szeretlek, kotyonok. Nagyon.

Szélesen elmosolyodtam, összevissza csókoltam az arcát és azt mondtam neki: – Én is szeretlek téged.

Sóhajtott, majd visszagurultunk az ágyra. Egyesülve maradtunk, mígnem kihúzódott belőlem és felvont a mellkasára. Szétterültem a testén. Szorosan ölelve azt kérdezte.

– Akkor az enyém vagy? Most és mindörökre, az enyém?

Repesett a szívem és béke töltött el. – Igen – mondtam a legkisebb kétség nélkül. – A tiéd vagyok. Hozzád tartozom. Te uralsz és birtokolsz. Ahogy én pedig téged.

Erősen megszorított. Amikor felnéztem rá, mosolygott. A látványtól elállt a lélegzetem. Nem az a szörnyeteg volt, akinek hitte magát, egyszerűen csak az én Valentinom. Egy szívrabló társ.

Becsuktam a szemem, eltelve azzal, ahol voltam, amikor hirtelen megkérdezte.

– És most mi lesz, Zoya? Mi lesz most, hogy szabadok vagyunk? Ennyire előre sohasem gondolkodtam és most, hogy itt vagyunk, fogalmam sincs, mi következik.

Kinyitottam a szemem és megmozdultam, hogy a mellkasára támaszkodjam. A szemébe néztem és bevallottam. – Nem tudom, bébi, de bármi is jön, együtt csináljuk végig.

Bólintott, elmélyülve a gondolataiban és tudtam, hogy Inessára gondol. Megcsókoltam a szegycsontját és visszahajtottam a fejem a mellére. Ahogy álomba merültem, éreztem, hogy a kezével végigsimítja a gerincemet, és magában suttogta. – Már nem egyedül. Soha többet nem leszek egyedül.

A szám egy kis elégedett mosolyra húzódott.

Aztán elaludtam.

Szerelmesen.

Rémálom mentesen.

Elrabolt szívvel.