3 - 4. fejezet

 

3. fejezet

LUKA

Fordította: Aiden

– Van valami ötleted, hogy hol tartjátok az esküvőt, Tal? – kérdezte Kisa a húgomtól, mialatt mindannyian a szüleim házában voltunk.

Talia közelebb húzódott Zaalhoz, és a fejét a hatalmas bicepszére hajtotta.

–Talán csak itt a házban. Kicsi, egyszerű szertartást szeretnék – vonta meg a vállát Talia. – Nekem csak ti vagytok – köszörülte meg a torkát, amitől Zaal megfeszült, mégsem moccant, csak figyelt –, és tudod, Zaal egyedül van.

Zaal testtartása merev volt, hosszú, sötét haja az arcába hullott. Talia hátrasimította kedvese haját, és az arcára tette a tenyerét. Zaal a kezébe simult, és a lány megcsókolta. Azonnal távozott a testéből minden feszültség.

Zaal vívódott. Küzdött, ahogy én is küzdöttem.

Összeszorult a gyomrom, mert legalább volt családom. Neki rajtunk kívül senkije sem maradt. Mi nem voltunk az ő vére. Nem volt ugyanaz.

Egy kéz végigsimított a mellkasomon, és amikor lenéztem, Kisa rám mosolygott. Lehajoltam hozzá, megcsókoltam a feleségem fejét, és a kezemet a hasára tettem, ahol közös gyermekünk fejlődött. Kisa a vállamra hajtotta a fejét. Soha életemben nem éreztem magam ennyire elégedettnek.

– Még mindig nem derült ki, hogy unokahúgom vagy unokaöcsém lesz-e? – mosolygott rám Talia, amikor felpillantottam rá.

– Nem, szeretnénk, ha meglepetés lenne – felelte Kisa épp akkor, mikor apám és Kirill belépett a szobába. Kirill háromrészes, fekete dizájner öltönyben volt, mint mindig. Éles tekintete találkozott az enyémmel, és apám irodája felé kapta a fejét.

Kirill ezután Zaal felé fordult.

– Tanulj!

Még egy csókot nyomva Kisa feje búbjára felálltam, követtem apámat és a Pakhant[1] az irodába, Zaallal, az én és a knyaz második számú emberével a sarkamban. Ahogy beléptünk a helyiségbe, a Pakhan az íróasztal mögé ült, mi pedig leültünk a szemben lévő székekre.

Zaal a jobbomra ült, apám a balomon foglalt helyet. Az elmúlt hónapok során Zaal lassan alkalmazkodott új szerepéhez, mint a Bratva felesküdött tagja. Mindenhová magammal vittem, hogy megmutassam a népünknek, hogy új király csatlakozott a Volkovokhoz. Zaal puszta mérete és ereje biztosította, hogy mindenki tudja, napról-napra erősödünk. Én pedig szilajabbnak éreztem magam vele az oldalamon.

Apám, bár egy ideig gyanakodott Zaalra, lassan beletörődött, hogy egy Kostavát is beengedjen a soraiba. És én nem is lehetnék boldogabb. A Volkov Bratvának mindig is három vezére volt; Zaal felvételével a Pakhan palást átvételének gondolata már nem töltött el félelemmel – volt egy megbízható testvérem, aki segíthetett vezetni, amikor eljön az idő, hogy én foglaljam el a Pakhan helyét.

Kirill elővett egy üveg vodkát az íróasztala mögül, és négy pohárral töltött. Mindegyikünk megitta a felesét, és Krill újratöltötte a poharakat.

Visszatolta a poharakat felénk, hátradőlt a székében, és így szólt:

– Tegnap landolt egy felségjelzés nélküli kis magánrepülőgép. A reptéri emberünk a töltőállomásra vette be magát, amikor a repülőgép megérkezett.

– És senki sem szólt az érkezéséről? – kérdezte apám, összevont szemöldökkel.

Kirill a kezével legyintett, és lehajtotta a felesét, mielőtt megrázta a fejét.

– Nem kértek engedélyt, de hát az emberek már nem tisztelik a dolgok menetét az én területemen. Nem tisztelik a régi módszereket – kulcsolta össze a kezét maga előtt, majd hozzátette: – De ez nem jelenti azt, hogy nem fognak megfizetni a tisztelet és a becsület elmulasztásáért.

– Ki volt az? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.

Kirill előredőlt, a tekintetünk találkozott, és így szólt:

– Hát, Luka, ez rejtély. Úgy tűnik, senki sem tudja, vagy nem emlékszik rá.

– Akkor rávesszük azokat, akik beengedték a gépet a légterünkbe, hogy emlékezzenek. Bármi áron – kulcsolódott a kezem a székem karfájára. A gondolat, hogy erőszakot alkalmazunk az ellenségeinken, felpezsdítette a véremet.

Kirill hidegen mosolygott a reakciómra, és újratöltötte a poharamat. Lehajítottam a felest, hogy nyugodt maradjak, és ne fantáziáljak azon, hogy vért ontok.

– Úgy gondolkodsz, mint egy pakhan, Luka. És ahogy minden jó pakhánnak illik, már megparancsoltam a fő Pytkimnek – a kínzómnak –, hogy „beszéljen” azokkal az emberekkel, akik engedélyezték a leszállást.

– És? – erőltette apám.

Kirill hátradőlt, és így válaszolt:

– Nem mondtak neveket, így azokat az embereket gyorsan elintézték, mert áruló patkányok voltak, de kaptunk egy információt, amit különösen érdekesnek találtam.

A testem megfeszült a tudattól, hogy új fenyegetés lehet a városban. Kirill nyugodt volt. Mindig nyugodt. De megtanultam, hogy minél nyugodtabbnak tűnt, annál nagyobb dühöt érzett belül.

Kirill tekintete Zaalra tévedt, aki csendben és mozdulatlanul ült mellettem. Zaal mindig csöndes volt. Mindent magába szívott, amit mondtak neki, de ritkán szólalt meg.

Zaal megfeszült, amikor a pakhan tekintete rávetődött. Kirill oldalra billentette a fejét, és kijelentette:

– A gép egyenesen Grúziából jött.

Zaal szemei felcsillantak. Kirill szája szórakozottan felfelé görbült.

– A kérdés csak az, hogy egy grúz miért meri aláásni a tekintélyemet? Miért fizetné le egy grúz az embereimet az orrom előtt, hogy behatoljon a városomba? – dőlt hátra Kirill a székében, de a tekintete egy pillanatra sem hagyta el Zaalt.

A szoba megtelt feszültséggel, mígnem azt mondtam:

– Kurvára lehetetlen, hogy ezt Zaal szervezte volna, ha erre célzol. Felesküdött a Bratvára. Felesküdött neked, életet az életért, vért a vérért.

Kirill egy pillantást vetett apámra, aki mereven ült a helyén. Tudtam, hogy mindkettőjüknek kételkedniük kellett Zaal hűségében, de teljesen biztos voltam benne, hogy soha nem fog keresztbe tenni nekünk. Még akkor sem, ha ez a hűség kizárólag a húgom iránti szeretetén és odaadásán alapult.

Ami nem így volt.

Már nyitottam a számat, hogy ezt mondjam, amikor Zaal lassan és erőteljesen így szólt:

– Nem árulnám el ezt a családot. Harcos vagyok; ha áthágnám a szabályodat, szemtől szembe állnék veled, nem pedig az árnyékban bujkálnék.

Hátradőltem a székemben, és figyeltem, ahogy a Pakhan szemei összeszűkülnek. Végül előredőlt, és egy pohár vodkát tolt Zaal elé.

– Most, hogy ez világos, azt hiszem, lehet egy másik elmélet is.

– Micsoda? – kérdezte apám, de Kirill még mindig Zaalba fúrta a tekintetét, és várta, hogy a bátyám elfogadja az italt. Zaal egyenesen ült a helyén, hatalmas termete mellett eltörpült a szék. Ujjai a fából készült karfát markolták, és láttam az arcán a dühöt. De kényszerítette magát, hogy előrenyújtsa a kezét, és anélkül, hogy félrenézett volna, elvette az italt.

Ahogy az üres pohár az asztalhoz csapódott, Kirill apámhoz fordult, hogy válaszoljon a kérdésére.

– Gondolkodtam. Nem tűnik furcsának, hogy mi – mutatott magára, majd Zaalra – vagy Kostava úr nem részesültünk bosszúban Jakhua haláláért?

Úgy tűnt, mintha a szoba hőmérséklete leesett volna annak az embernek a neve hallatán, annak a grúz faszfejnek, aki húsz éven át személyes bábjának használta Zaalt, aki megverte a húgomat, és elvette tőle a szerelmét.

Kirill folytatta:

– A Jakhuák, bár kevéssé voltak jelen itt New Yorkban, nagy klán. Sok helyen van hatalmuk, és kétségtelenül vannak „társaik”, akik csalódottak lehetnek, hogy az engedelmességi drogok szállítóját mi tüntettük el – mondta Kirill, majd kinyújtotta a kezét, és számolni kezdett. – Szex és lánykereskedők, földalatti ketrecharc arénák, feketepiaci rabszolga-kereskedők és minden más, nemkívánatos személy, aki embereket akart az irányításuk alá vonni. Nem furcsa, hogy Jakhua a mi kezünk által halt meg, de a halála óta eltelt hónapokban egyetlen csapást sem mértek ránk?

– És most egy grúz repülőgép szállt le New Yorkban, az engedélyünk nélkül.

Kirill válaszul felvonta a szemöldökét, és így szólt:

– Ha ellenséges támadás következtében halok meg, megállapodtam az olaszokkal, az írekkel és a zsidókkal, hogy válaszolnak helyettem. A pokolba is, még a brit maffia is kéznél van, ha a potenciális gyilkosom hatósugara odáig érne.

– Megkérdőjelezed, hogy ki volt Jakhua zsebében? – tette fel a kérdést apám a Pakhánnak.

– Így van – felelte a Pakhan. – Jakhua nem volt buta ember. Minden kártyáját összeszedte, mielőtt New Yorkba jött. Tudta, mit jelentene számunkra az itteni megjelenése. Tehát, ha csak félig is olyan ember volt, mint amilyennek gondolom, nem fog kudarcot vallani abban, hogy biztosítsa a bosszúját, ha esetlegesen meghalna.

Mély levegőt vettem, amikor apám a mellettem ülő Zaalra nézett, és azt kérdezte tőle:

– Emlékszel valakire azok közül, akiknek bemutattad a drogot? Bármelyik férfira, aki végignézte, ahogy Jakhua kedvéért gyilkolsz? A legközelebbi társaira?

Zaal lehajtotta a fejét, a szemei lecsukódtak, miközben az agyát jártatta. Az ujjbegyei elfehéredtek, és az ujjai beleremegtek, ahogy próbált emlékezni. Néztem, ahogy a háta megfeszül, mígnem kiengedett egy lemondó sóhajt, és megrázta a fejét.

– Csak névtelen arcokra emlékszem. A drogok, a kábítószerek kitörölték az elmémet, amíg fel nem ébredtem a Hamptonban lévő ház pincéjében Taliával. De sokan voltak, akikkel Mest... – Zaal megrázta a fejét, és kijavította: – Jakhua kereskedett.

– Logikus lenne, hogy a legközelebbi szövetségese egy grúz volt. A kérdés az, hogy a Jakhuákon és Kostavákon kívül ki az, aki elég erős ahhoz, hogy fenyegesse Volkovokat? – kérdezte apám, a grúzok iránti megvetés nélkül a hangjában.

– Jó kérdés – felelte Kirill. – Melyik grúz csoportnak sikerült észrevétlen maradnia? Melyik grúz szervezet élt olyan mélyen a föld alatt, hogy nekünk, a világ legnagyobb bűnszervezetének nincs róla tudomásunk?

Csak ültem és hallgattam a beszélgetést, majd így szóltam:

– Jakhua vezéreinek, őrségének, a legjobb embereinek kellett volna utánunk jönniük, de senki sem tette. 

Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, de felemeltem a fejem.

– Hacsak nem asszimilálódtak egy másik testvériségbe – tettem hozzá.

Kirill ezúttal szélesen rám mosolygott, és bólintott. A Pakhan nyilvánvaló dicséretére büszkeség futott át rajtam.

– Pontosan, Luka. A Jakhuák most már biztosan valaki máshoz tartoznak. De kihez?

Hirtelen Anri emléke futott át az agyamon.

– Anri, közvetlenül az összecsapásunk előtt, azt mondta nekem, hogy egy grúz csőcselék szedte fel. Elfogták és harcra kényszerítették – közöltem. Az agyam száguldott, ahogy egy újabb felismerés ért. – És bizonyára tudtak arról a gulágról, ahol Anrit és engem tartottak fogva. A szökés után eljöttek érte. Tudták, hogy halálos harcos.

Kiril apámra nézett, aki bólintott.

– Azt hiszem, Lukának igaza lehet – jelentette ki.

Zaal felé fordultam, hogy meghallgassam a gondolatait, de csak lógatta a fejét. Tudtam, hogy azért, mert a bátyjáról beszéltem. A bátyjáról, akire még mindig alig emlékezett.

– Szóval – mondta Kirill, egyértelműen lezárva a megbeszélést –, úgy tűnik, egy új grúz fenyegetéssel állunk szemben. Ami fokozott óvatosságot követel mindannyiunktól. Mert ne legyen igazunk, de ha ezek a grúzok észrevétlenül bejutottak New Yorkba, titokban tartották a létezésüket, akkor egészen biztosan valódi fenyegetést jelentenek.

Kirill végigsimított az arcán, és Zaalhoz fordult.

– Talán itt az ideje, hogy a grúzok tudomására hozzuk, hogy a Kostava klán örököse életben van. Talán azoknak, akik hűséget fogadtak az apádnak, el kellene mondani, hogy élsz, túlélted és megölted azt az embert, aki lemészárolta a családodat.

Kirill felállt a székéből, megkerülte az íróasztalát és Zaal elé állt. Zaal lehajtotta a fejét, mire Kirill hozzátette:

– Túlélted és készen állsz arra, hogy elfoglald a téged megillető helyet, mint Kostava Lideri. Közös vállalkozásként a Volkovokkal, természetesen. A grúz alvilág nem olyan nagy, hogy a pletykák a néped körében ne tettek volna említést erről a másik bandáról. Ha megmutatjuk a népnek, hogy a vezérük feltámadt a halálból, az apád alatt rejtőzködve munkálkodó parasztok özönleni fognak hozzánk, és ezzel együtt kiderül ennek a csőcseléknek a kiléte is.

Kirill háttal nekidőlt az íróasztala szélének és összefonta a karját. A Pakhanra pillantottam. Kizárt, hogy Zaal készen állt volna erre. Senki sem tudhatta, milyen érzés számunkra, hogy hirtelen ebben a szabad világban kell élnünk. És amit Zaallal műveltek a fogságában, az volt a legrosszabb mind közül.

Már nyitottam a számat, hogy szóljak, amikor Zaal így szólt:

– Nem vagyok Lideri. Arra születtem, hogy a bátyámmal együtt vezessek; nélküle nem foglalom el a családi helyemet. Nem az vagyok, akinek szántak. A népem többet érdemel nálam.

Zaal lehajtotta a fejét, hosszú fekete haja eltakarta az arcát, amikor apám tekintélyt parancsoló, de atyai hangon megszólalt:

– Van egy testvéred, Zaal. Ott ül melletted, készen arra, hogy ő is elfoglalja a családi helyét. Kostava vagy, de hamarosan csatlakozol a lányomhoz. Azt mondanám, hogy még azok után is, amin mindketten keresztülmentetek – Luka és te is –, pontosan ott vagytok, ahová rendeltettetek.

Zaal lassan felemelte a fejét, és apámra meredt. Láttam az arcán a hitetlenkedést, hogy apám ilyet mondott. Zaal nem szólt semmit válaszul.

Látva, hogy küszködik, előrehajoltam, és azt mondtam:

– Hadd gondolkodjon rajta. Addig is felhasználhatjuk az eszközeinket, hogy kiderítsünk mindent, amit csak tudunk ezekről a területünkre tévedt betolakodókról.

Kirill bólintott, és ellökte magát az íróasztalától.

– Akkor menjünk enni; érzem a vacsora illatát, ami az ajtón át befelé terjeng – mondta Kirill és minden további szó nélkül kisétált az irodából, apám pedig követte.

Felálltam a székemről, de Zaal könyökét a térdére támasztotta, a fejét lehajtotta, meg sem mozdult. A vállára tettem a kezemet.

– Lehet, hogy most nehéz, de idővel jobb lesz majd – bíztattam.

Zaal felemelte a fejét, hosszú haját elhúzta az arcából.

– Mérges vagyok, Luka. Olyan düh van bennem, ami egész nap és egész éjjel bennem ül. Az agyam szét van baszva; arcok és képek bukkannak fel olyan emlékekből, amelyeket nem tudok hova tenni, nem hagynak aludni éjszakánként. De ami még ennél is rosszabb, minden alkalommal, amikor a nevemre, a családom örökségére gondolok, látom őket holtan, felhalmozva a ház falánál. Látom a vérfolyamot, ami alattuk folyik, és én sikoltozom a családomért – vett Zaal egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon, és folytatta. – Képtelen vagyok ezekkel az emlékekkel együtt élni Lideriként. Az összes Kostava meghalt, kivéve engem. Itt az ideje, hogy a klán is kihaljon – Zaal felállt, és a vállamra tette a kezét. – A testvéred vagyok; ebben biztos lehetsz. Melletted fogok állni, amikor Pakhan leszel, és most knyazként is. Tisztelni fogom ezt a családot, akik megmentették az életemet, akik befogadtak és nekem adták Taliát, és túl fogok lépni a régi életemen.

 A keze lehanyatlott, és megfordult, hogy távozzon, de meggondolta magát és visszanézett rám.

– Mindig is Anri volt az igazi vezető kettőnk közül; ismerted őt, így feltételezem, te is látod. És nem a gyávaság az, ami miatt visszautasítom a Kostava Lideri címet, hanem annak az embernek az elfogadása, akivé Jakhua tett engem – közölte Zaal és zöld szeme találkozott az enyémmel, ahogy hozzátette: – Tudom, hogy ezt te is megérted. Mi ketten már nem azok a fiúk vagyunk, akik akkor voltunk, amikor a népünknek bemutattak minket. Szörnyszülöttek vagyunk, Luka. Szörnyszülöttek.

Zaal elhagyta a szobát, én pedig az íróasztalnak dőltem. Végigsimítottam a hajamon, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt. Felpillantva nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak, amikor az én Kisám ott állt az ajtóban, hosszú, testhezálló, fekete ruhája kiemelte kerek hasát.

Oldalra billentettem a fejem, és rámosolyogtam a feleségemre, amiért cserébe ragyogó mosollyal ajándékozott meg. Kisa becsukta az ajtót, és addig lépegetett előre, amíg elém nem ért. A kezem azonnal a csípőjére tévedt, és a mellkasomhoz húztam. Kisa végigsimított a hajamon, és egy csókot nyomott a homlokomra. Hátradőlve azt mondta:

– Az apám odakint rólad beszél. Határozottan tetszett neki az érvelésed.

Átkaroltam Kisa derekát, és felemeltem az állát, hogy az ajkait az enyémhez nyomja. Kisa nem tétovázott, és az enyémre szorította a száját. Felemelve a kezemet, a hajába túrtam, és még közelebb húztam magamhoz. Kisa felsóhajtott, én pedig azt suttogtam:

– Szeretlek, solnyshko[2].

– Én is téged – felelte Kisa, majd hozzátette – Boldogabb vagy, lyubov moya[3]. Boldogabb vagy, mint valaha.

Bólintottam, és azt feleltem:

– Miattad. Mert olyannak fogadtál el, amilyen vagyok – lehajoltam és megcsókoltam növekedő hasát. – És a kisbabánk miatt. Aki miatt apa leszek. És a lány miatt, akit mindig is szerettem.

Kisa elmosolyodott, aztán elkomorodott.

– De Zaal nem olyan boldog, mint mi?

Felemeltem a fejem.

– Ezért aggodalmaskodsz, és ezért húzod össze a szád azon a finom módon, amit úgy imádok.

A szívemet melegség járta át, ahogy az ujja végigsimított az ajkamon.

– Család nélkül van – feleltem.

– Most már mi vagyunk a családja – jelentette ki Kisa.

Felálltam, és megfogtam a kezét.

– Így van, és gondoskodnunk kell róla, hogy ezt ő is tudja – mondtam határozottan.

Kisa a karomra hajtotta a fejét.

– Úgy beszélsz, mint egy Pakhan.

– Nem, ezt úgy mondtam, mint a testvére – feleltem és kikísértem Kisát az irodából.

 

 

4. fejezet

 ZOYA

Fordította: Aiden

A repülés érzése volt az, ami először elért a tudatomig. A nyakam körüli fájdalom volt a következő. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de amikor sikerült, csak a sötétség fogadott. Zavartan próbáltam felidézni, mi is történt. Villanások szűrődtek be az agyamba, ahogy egy ház előtt állok. Egy ház Brooklynban. Egy ház, ahol Zaal volt...

Kapkodtam a levegőt, amikor eszembe jutott, hogy valaki hátulról megragadott, és az árnyékba rángatott. Küzdöttem, de fojtogatott. Köhögés szakadt fel a torkomból, amikor megpróbáltam lélegezni.

Hirtelen olyan karok szorultak rám, amelyekről nem is tudtam, hogy tartanak, és egy kéz a számra csapódott. A szívem a félelemtől hevesen kalapált. Avto félreértett valamit. Nem voltam biztonságban. Az ellenségünk nagyon is életben volt, és bizonyára követett engem a házba, ahol Zaal volt.

Rémület futott át rajtam. Elvezettem az ellenséget a bátyámhoz. Vajon oda fognak menni legközelebb?

Bár rettegtem, az ösztöneim átvették az irányítást, és igyekeztem kiszabadulni. Hiába, mert amint a fogvatartóm érezte, hogy szökni próbálok, a kar, amely még mindig a nyakamat szorította, addig feszült, amíg a testem el nem ernyedt. Ahogy a tudatom ismét kezdett elhalványulni, éreztem, hogy a fogvatartóm a karjaiba kap és fut velem. A csuklyámat a fejemre húzta, így semmit sem láttam, de hallottam őt. És biztos voltam benne, hogy férfi volt. Halk és nehéz volt a légzése. A karja a nyakam körül vastag és sziklaszilárd volt.

Az illata betöltötte az orromat: fűszer és pézsma. Emlékeztem a sötét, fűszeres illatra, amely körülvett, amikor a szemem lecsukódott, aztán minden újra elsötétült.

Arra ébredtem, hogy valami hideg ér az arcomhoz. Ösztönösen tudtam, hogy bajban vagyok. Valami a fejemben azt súgta, hogy veszélyben vagyok. Avto megpróbált megtanítani arra, hogyan reagáljak, ha valaha is elrabolnának. A szemem még mindig csukva volt és a testem mozdulatlan, kétségbeesetten próbáltam emlékezni a leckékre.

Semmi sem jutott eszembe, csak az, hogy ne mondjak el senkinek semmit arról, hogy ki vagyok. A népemen kívül bárki számára Elene Melua voltam, egy szegény tanyasi lány a grúziai Kazretiből.

Szabályoztam a légzésemet, amikor észrevettem, hogy a kezem remeg, mint a falevél. Arra koncentráltam, hogy nyugodt maradjak. Tízig számolva lassan kinyitottam a szemem. Egy sötét, fekete fal fogadott.

Újabb levegőt vettem, számoltam még egyszer tízig, és óvatosan a másik oldalamra gurultam. Tanulmányoztam a környezetemet: fekete falak, fekete mennyezet. A számolás sem tudott megnyugtatni, amikor rájöttem, milyen helyen vagyok.

Az ajkaim elnyíltak és egy döbbent sóhaj szökött ki rajta, miközben tágra nyílt szemeim a helyiségben lévő szerkentyűket bámulták. Alig értettem, hogy mik azok, de láttam a falakról lógó láncokat, a mennyezeten lévő fakockákra függesztett köteleket, és volt egy fémágy, egy feszület, és a fekete csempézett padlót ellepő egyéb gépek tömkelege. Úgy néztek ki, mint a középkori kínzóeszközök, és a torkomban felszökött az epe, ahogy egy nagy fémketrecnek tűnő helyiség padlóján feküdtem. Vastag rácsok tartottak fogva minden oldalról.

Újra lehunytam a szemem, és kabátomat a fagyos testem köré húztam. Ebben a kínzókamrában hidegebb volt a hőmérséklet, mint odakint. Ha nem láttam volna a helyiséget a pirosan világító, tompa fények alatt, azt hittem volna, hogy valamilyen fagyasztóban vagyok.

Hátravonszoltam a testemet a legtávolabbi sarokba, amikor közeledő lépések hangjára lettem figyelmes a nekem balra eső, keskeny folyosónak látszó helyről. A testem a hideg és a félelem keverékétől remegett, és a tekintetem nem tágított abból az irányból.

Visszatartottam a lélegzetem, ahogy a lépések közeledtek. Aztán megjelent. Feltételeztem, hogy ugyanaz a férfi, aki elfogott. A figyelmem a padlóra szegeződött, megpillantottam meztelen lábát. Nem mertem felnézni. A lába durva volt, de a fekete melegítőnadrágja alatti formájából láttam, hogy hatalmas. A melegítőnadrág laza volt, de láttam a combjainak a körvonalát; vastagok és izmosak voltak.

A szobában halálos csend volt, meleg lélegzetem gőzölgött előttem a szoba alacsony hőmérséklete miatt. Hallottam a lélegzését, ahogy a ketrec mellett állt. Súlyos légzés, lassú, halk krákogás a hangjában. Lehajtottam a fejem, és vártam, mit fog tenni legközelebb. De nem mozdult. Percek teltek el feszült csendben. Én továbbra is a sarokba húzódtam, ő pedig pontosan ott maradt, ahol volt, a ketrecem mellett. A lábai befelé mutattak, és anélkül, hogy felemeltem volna a fejem, tudtam, hogy engem bámul. Éreztem intenzív tekintetének nyomasztó súlyát magamon.

Minél tovább maradtunk mozdulatlanul, annál jobban beszivárgott a nyirkos hidegség a csontjaimba. Az ajkaim elzsibbadtak, és a fogaim egymáshoz ütődtek, koccanásuk fülsiketítően hangzott ebben a félhomályos pokolban.

Aztán megmozdult.  

Csak egy villanásnyi mozdulat volt, de elég ahhoz, hogy megmerevedjek a várakozástól, hogy mi fog történni. Csak úgy meg fog ölni? Be fog vinni a kamra mélyébe, és megkínoz? Megfájdult a fejem, miközben az agyam zakatolt a félelemtől, hogy mi jön ezután.

Fémes hang kényszerített, hogy felnézzek. Azonnal megbántam, amit tettem. Ezt akarta. Azt akarta, hogy megtörjek.

Egy durva kéz egy fekete fémrudat tartott, egy fémrudat, amely a ketrec egyik fémcsövéhez nyomódott. Megdermedtem, miközben arra a fémrúdra tapadt, ahogy az a kéz tartotta. Nagy volt és sebhelyes, aztán a tekintetem felfelé vándorolt az izmos, csupasz karon, amely a rudat tartotta, mintha csak a karja meghosszabbítása lett volna. A bőre világos tónusú volt, az enyém teljes ellentéte, de sötét tetoválások tömkelege borította. Fekete tintával vésett, kusza betűk voltak. Úgy tűntek, mintha nevek kavargó, kusza listája lenne a bőrén.

Nyeltem egyet, a szám hihetetlenül kiszáradt. Megpróbáltam kivenni a neveket, és amikor sikerült, a gyomrom megint összeugrott. A legtöbbjük kelet-európai volt: orosz, ukrán, szerb. De ami a legjobban megrémített, az a grúz nevek megjelenése volt.

Grúz.

A pulzusom olyan gyorsan lüktetett a nyakamban, hogy biztos voltam benne, hogy látszik a bőrömön. Grúz, gondoltam újra. Az agyamban cikázott, hogy mit jelentenek ezek a nevek. Olyan emberek voltak, akiket ő ölt meg? Olyanok, akiket ismert? Azok az emberek, akiknek dolgozott?

A rúd hirtelen megmozdult. A szemem nem tudta megállni, hogy ne kövesse a rúd hegyét a fémrúd végéig, és amikor ezt megtettem, megpillantottam a fogvatartóm mellkasát. Az orrlyukaim kitágultak, ahogy a csupasz, széles mellkasát figyeltem. Egy nagy „194” feliratú tetoválás volt középen, és a nevek sokasága folytatódott vastag, izmos mellkasán és a törzsén. De nem ez volt az, ami miatt elvesztettem az önuralmamat, pánik és szorongás tört rám. Nem, ez egy fekete fém nyakörvhöz tartozott, amely szorosan a fogvatartóm nyakán ült. Egy széles nyak, amelynek izmai magasan ültek a csupasz vállán.

A szívem dübörgött, amikor azon tűnődtem, mire való a nyakörv. Ki tette rá? Mire volt jó?

A fogvatartóm megrántotta a rudat a ketrec tetején, de én nem hagytam, hogy a tekintetem találkozzon az övével. Nem akartam a szemébe nézni; nem akartam látni az arcát. A fejemben ez túlságosan is valóságossá tette az egészet. De aztán a rúd hegyéből zümmögés hallatszott, egy elektromos hang, amely áthaladt a fémketrecen. A hátamnak a rúdnak támaszkodó részét megcsapta az áram. Fájdalmasan felkiáltva vetődtem előre. Az áramütés megégette a bőrömet.

Aztán mégis felnéztem. A tekintetem összeakadt az övével, és minden vér kiszaladt az arcomból.

Kitágult szemek meredtek rám egy szigorú vonású arcról – egy erősen sebhelyes arcról, mély, térképszerű hegek borították az arcát és a homlokát. A pupillái olyan nagyok és feketék voltak, hogy alig tudtam kivenni az íriszek színét, a kitágult pupillák megjelenése csak tovább fokozta fenyegető arckifejezését. A hegek folytatódtak az arcán, és végigfutottak a borotvált fején.

Istenem, gondoltam; úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg. Továbbra is az arcát tanulmányoztam, képtelen voltam félrenézni. A hegek alatt magas, sötét borostával borított arccsontok keretezték az arcát, erős állkapcsa és széles homloka mellett. Az ajkai teltek voltak, az alsó ajka kissé teltebb, mint a felső. Koromfekete szemöldöke tökéletesen ívelt ragadozó szeme fölött. Jobb arcán egy feltűnő, hosszú heg húzódott, amely a halántékánál kezdődött, végigfutott az arcán, átvágott a sötét borostán, át a fém nyakörv alatt, mélyen és egyenesen a jobb mellizmáig húzódott.

Ahogy felnéztem, nyeltem egyet, a kezem még jobban megremegett, miközben a tekintete továbbra is az enyémre szegeződött. Azok az átható, tágra nyílt szemek voltak az egyetlen sebhely nélküli vagy sértetlen részei az egész arcának. Az egyetlen emberi része.

Remegve beszívtam a levegőt és vártam, hogy megszólaljon. A fémrúdnak a fémrácsokhoz csapódásával egy villámcsapás zúgott fel, ahogy a fémrácsokon szikrázva keresztülhaladt. Egyre beljebb húzódtam a kis ketrec közepébe, ami csak még közelebb vitt fogvatartóm uralkodó jelenlétéhez. Abból, amit Zaal képén láttam, azt gondoltam, ez a férfi biztosan vetekedhetett vele magasságban és szélességben.

A szemeim tágra nyíltak, a karjaim szorosan a derekam köré szorították a kabátomat, amikor a fogva tartóm ismét egyet ütött a rácson, és agresszívan azt parancsolta:

– Davdget!

Összerezzentem idegen, kemény hangjától. Aztán megfagyott a vér az ereimben. Ennek azonban semmi köze nem volt a szoba hőmérsékletéhez. A férfi grúzul beszélt hozzám. Azt parancsolta, hogy álljak fel. Bár az akcentusából egyértelmű volt, hogy orosz.

Tudta, hogy grúz vagyok.

Lehunytam a szemem, miközben azon gondolkodtam, vajon tudja-e, hogy ki vagyok. De megacéloztam az idegeimet, és elhatároztam, hogy letagadom a valódi nevemet.

Elene Melua voltam, egy szegény parasztlány a grúziai Kazretiből. És semmit sem tudtam a Kostava klánról. Semmit sem tudtam Zaalról.

A rúd hihetetlen erővel csapódott a rácsba, amitől döbbenten felugrottam. A fogvatartóm erősen akcentusos grúz nyelven azt kiáltotta:

– Azt mondtam, állj fel!

Már csak a félelemtől is talpra tántorodtam, a ketrec mennyezete már csak néhány centire volt a fejem fölött. Hirtelen bezártságot és klausztrofóbiát éreztem. Megrémültem. Bármilyen gyengének is hangzik ez, pedig a családom az erejéről volt híres, rettegtem ettől az embertől.

Ettől a szörnyetegtől.

Fogvatartóm közelebb lépett a ketrechez, a fémbot átcsúszott a rácsok közötti résen, majd pár centire megállt a mellkasom előtt. Teljesen mozdulatlan maradtam. Hallottam, ahogy a fémrúd végén felgyülemlik az elektromosság. Imádkoztam, hogy ne nyomja a mellemhez.

A szememet továbbra is lesütöttem, amíg azt nem parancsolta:

– Nézz fel!

Összerezzentem a hangjában lévő dühtől, a durva, haragos hangjától. De túlságosan féltem, hogy ne engedelmeskedjek, és a szememet az ő tekintetére szegeztem. Abban a pillanatban, ahogy a tekintetünk összeakadt, úgy éreztem, helyben lángra kapok. Szúrós tekintetéből csak megvetés és gyűlölet áradt. Az orrlyukai kitágultak, ahogy engem nézett, és sebhelyes felső ajkát mintha undorral húzta volna fel.

Elfordította a nyakát, ami a fémnyakörv szorítása és az izmok vastagsága miatt lehetetlennek tűnt. Aztán visszafordult, súlyos mellkasa nekinyomódott a rácsnak. Ahogy a bőre a fémhez ért láttam, ahogy az elektromos áram megcsapja a sebhelyes, tetovált bőrét, a voltok végigszáguldottak a csontjain. De ez a férfi még csak meg sem rezzent. Az elektromos rudat tartó karja meg sem mozdult. A tekintete egyszer sem fordult el az enyémről.

Ha éreztem is félelmet korábban, az semmi volt ahhoz a tömény rémülethez képest, amit ennek az embernek a gyűlölködő, átható pillantása alatt éreztem. Ez az ember nem érzett fájdalmat. És nyilvánvalóan bántani akart engem.

Ahogy kétségbeejtő helyzetem kezdett elhatalmasodni rajtam, felemelte az állát, és hidegen utasított:

– Vetkőzz!

Az arcom elsápadt. Nem mozdultam, megbénított a rémület. De ő megrázta a fejét, és vicsorgott:

– Vetkőzz! – követelte, majd szünetet tartott, előrehajolt, hogy fenyegetően rám sziszegjen: – Suka.

Szuka. Oroszul is ribancnak nevezett.

Megnyomott valamit a fekete fémrúd tetején, amitől szikrák csaptak ki a hegyéből. Tettre kényszerített, remegő kezem a kabátomért nyúlt. Tovább tartott, mint gondoltam, mire a nehéz kabátot lelöktem magamról. A karom elzsibbadt a hidegtől és a szorongástól.

A sebhelyes férfi mindvégig engem figyelt, a rúd félelmetes zümmögése csupán centiméterekre volt tőlem. Könnyek gyűltek a szemembe, miközben az ujjaim a blúzom gombjaival babráltak. A percek, amíg vetkőztem, óráknak tűntek, a ruháim a padlóra hullottak. A csípős hideg levegő korbácsként csapott meg, majdnem térdre kényszerített. De erőt gyűjtöttem magamban, hogy kitartsak. A könnyeim nem szöktek el, pedig hullámként gyűltek. Nem estem a padlóra félelmemben, még akkor sem, ha a lábaim háborút vívtak azzal a törekvésemmel, hogy talpon maradjak.

Ahogy a nadrágom a padlóra hullott, és csak az alsóneműm maradt rajtam, Zaal és Anri jelent meg lelki szemeim előtt. Elképzeltem, ahogy Zaal évekig szenvedett Jakhua kínzása alatt. És elképzeltem Zaalt azon a fényképen, mosolyogva és szerelmesen.

Zaal túlélte.

Én is Kostava voltam.  A családi vonalunkra az erős lélek volt a jellemző, és nekem is az volt. Én is túlélhetem ezt.

Mélyeket lélegezve, fogcsikorgatva birkóztam a megaláztatással, hogy meztelenül állok egy férfi előtt. Soha nem voltam még férfival. Soha nem voltam meztelen és fedetlen, és most ez a férfi arra kényszerített, hogy mindent felfedjek előtte.

A kezem erősen remegett, ahogy küzdöttem, hogy kioldjam a melltartóm kapcsát. Megrándultam, amikor a csipkés melltartó leesett, és a hideg levegő a mellem húsába vájt.

Ellenálltam a késztetésnek, hogy eltakarjam magam; ehelyett kényszerítettem a kezemet, hogy lenyúljon a bugyimhoz. Letoltam a jéghideg, vörösre fagyott lábamon. Amikor megszabadultam a ruháimtól, kiegyenesedtem, a tekintetemet lesütöttem.

– Told ki őket a ketrecből – mondta a férfi, és visszahúzta a rudat a mellkasom elől. Lehajoltam, összeszedtem a ruháimat, és parancsszóra kitoltam őket a ketrecből. Hátrálva ismét elfoglaltam a helyem a ketrec közepén.

Vártam.

És vártam.

Úgy éreztem, legalább egy óra telt el, ahogy ott álltam a ketrec közepén, a fogvatartóm pedig ott állt előttem, és bámult rám. Egész idő alatt bámult. Nem kellett felnéznem, hogy ezt lássam.

Hirtelen, amikor már attól féltem, hogy a kimerültségtől és a hidegtől a padlóra esek, a fogvatartóm megfordult, és elsétált a szűk folyosón, magamra hagyva.

Ezután még sokáig állva maradtam, hátha ez valami próba volt, amin át kellett mennem. De amikor a térdeim végül megroggyantak, nem volt más választásom, mint lefeküdni a földre.

A fekete csempe olyan hideg volt a bőröm alatt, hogy úgy éreztem, mintha egy jégtömbön feküdnék. De erős maradtam. Nem hagytam, hogy a félelem átvegye az irányítást. Nem hagytam, hogy a kétségbeesésem sírásra késztessen. És még akkor sem sikoltottam fel a fájdalomtól, amikor a szoba hőmérséklete hirtelen sarkvidéki hidegről trópusi hőségre váltott.

Átfagyott izmaim lüktettek, és a bőrömet úgy éreztem, mintha borotvával hasogatták volna szét. Behunytam a szemem, és az orromon keresztül lélegeztem.

És elképzeltem Zaalt. Megjegyeztem az arcát, mert ahogy ezen a mostanra már túl forró padlón feküdtem, izzadva az égető levegő miatt, biztos voltam benne, hogy mi már soha nem láthatjuk többé egymást.

---

[1] Pakhan: Főnök, az orosz Keresztapa

[2] solnyshko: napsugár

[3] lyubov moya: szerelmem