5 - 6. fejezet

 5. fejezet

194

Fordította: Aiden

Egy kis szoba sarkában kucorogva ébredtem. Hunyorogva pislogtam, ahogy próbáltam tájékozódni a sötét helyiségben. Nem volt itt semmi más, csak egy monitor egy asztalon, és a nekitámasztott pikána, az elektromos sokkoló.

A szemem összeszűkült, ahogy a pikánára bámultam; aztán a képernyőre pillantottam. Távoli képek kezdtek peregni a fejemben, miközben a sötét hajú nőstényt bámultam, aki eszméletlenül feküdt a ketrec közepén. Próbáltam visszaemlékezni, hogy megtudjam, ki ő. Próbáltam felidézni, hogyan kerültünk ide.

A szérum hatott, és súlyos emlékezetkiesést okozott. Az Úrnő bizonyára dupla dózisú szérumgolyókkal töltötte meg a nyakörvemet – időről időre ezt tette, amikor a célpont nagy jelentőséggel bírt. A szérum nem úgy hatott rám a szokásos dózisban, ahogyan azt gondolták. Azt hitték, hogy teljesen az Úrnő irányítása alatt állok, egész nap, minden nap – de nem így volt. Ehelyett, ezzel a rohadt nyakörvvel, ezzel a dupla adaggal, amit az őr fecskendezett belém, elájultam. Azt sem tudtam, mennyi ideig voltam kiütve.

Elhúztam a számat. Az igazság az volt, hogy az Úrnőnek egyáltalán nem kellett volna elkábítania. Minden irányítás a kezükben volt, ami kellett. Bármit megtettem, amit kértek, hogy 152 életben maradjon.

Bármit. A fájdalom és a gyilkolás semmit sem jelentett nekem. Már olyan régóta csináltam ezt, hogy az áldozataim sikolyai fokozatosan elhomályosultak és elpárologtak a fejemben. Az emberek, akik a kezem alatt haltak meg, nem jelentettek számomra mást, minthogy egy lépéssel közelebb juttatom 152-t a szabadságához.

Összeszorítottam a szemem, és mintha csak távolról figyeltem volna, felidéztem mindent, amit a drog hatása alatt tettem. Láttam magam, amint egy sötét hajú nőt cipelek a ketrecbe, ebbe a kamrába. A szoba hőmérsékletét fagyosra állítottam. Kényszerítettem, hogy levetkőzzön. Láttam magam, ahogy a ketrec rácsait ütögetem, és az elektromos áram íve megrázza a húsát. És láttam magam, ahogy visszatérek ebbe a szobába, és felcsavarom a fűtést... a legmagasabbra. Mégis úgy tűnt, hogy a nőstényt nem hatotta meg a hirtelen hőmérsékletváltozás.

Feltápászkodtam, és végigtántorogtam a szobán, a nyakam égett és sebes volt a nyakörv alatt. Az íróasztalhoz érve a képernyőre bámultam, a szobában lévő egyetlen kamera a nőre fókuszált.

Nyeltem egyet, ahogy néztem őt. Alacsony testalkatú, hosszú, fekete haja a derekáig ért. A bőre napbarnított volt, és elfogott az undor, amikor felismertem a vonásait: Grúz. Gyűlöltem a grúzokat. Az Úrnő arca villant fel az agyamban, és hangosan felhorkantam. Különösen a grúz nőket utáltam. Suka. Mind suka, kurva volt.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy a ketrecben lévő nő megmozdult. Izzadságtócsa hevert alatta, és sötét haja nedves, meztelen bőrére tapadt. Álmában nyöszörögve a hátára fordult, karjait oldalra nyújtotta. A lélegzetem elakadt, amikor telt mellei a látómezőmbe kerültek, nemi szerve csak kissé látszott behajlított lába miatt. A hasa lapos volt, és csöpögtek róla az izzadságcseppek. Karjai és lábai vékonyak, de tónusosak voltak. A fejem oldalra billent, ahogy szemügyre vettem őt.

Az Úrnő nem így nézett ki. Az Úrnő keményebb volt, izmosabb. Semmi sem tetszett az Úrnőben, de ez a grúz nő...

Ahogy ott feküdt a padlón, elfelejtettem levegőt venni. Képek villantak át a fejemen 152-ről, ahogy ott feküdt az ágyán, eszméletlenül és összetörve – kihasználva és bántalmazva. Megráztam a fejem, próbáltam eltaszítani az emlékeket, de rossz érzés égett a mellkasomban, amikor így láttam ezt a sötét hajú nőt. Összetörve. Tehetetlenül.

Hirtelen düh emésztett fel. Nem engedtem meg magamnak, hogy ezt tegyem. Nem tudtam. Gyűlölsz minden grúzt, emlékeztettem magam. Nem számít, mennyire tűnnek összetörtnek és védtelennek.

A nő arca elfordult a kamerától; aztán egy újabb nyögéssel megfordult, és az arca teljesen láthatóvá vált. Ismét elhallgattam. Megálltam és bámultam. Figyeltem arcának sima bőrét. Apró orra volt, amely a végén kissé felfelé kunkorodott. Az ajkai teltek és összeszorította őket. Fekete szemöldöke lefelé ívelt, és tudtam, hogy fájdalmai vannak.

Elvigyorodtam.

Vigyorogtam, látva, milyen könnyen törik meg.

– Szenvedj, suka – suttogtam magamban, a hangom érdes volt a nyakörvemben lévő tűktől. De a vigyor elhalványult, amikor egy apró nyöszörgés hagyta el az ajkait.

Szép arca eltorzult a fájdalomtól, én pedig idegen kínt éreztem a mellkasomban. 152 sikoltozó arca jutott eszembe. Fájdalmában felsikoltott, amikor az őrök bántalmazták az Úrnő parancsára. Parancsba adta, hogy engem tartson az irányítása alatt.

Ez a nőstény a ketrecben pont úgy hangzott, mint 152.

Elűzve a fájdalmat, hagytam, hogy a jég megtöltse az ereimet. Fájdalmat kellett okoznom neki. Nem volt más választásom.

A vadállat olyan fájdalmat fog okozni neki, mint semmi más. Megrémülne tőlem, mint mindannyian. Addig kínoznám, amíg el nem árulja, hogy kije volt a célpontom, a Kostava hím. Amíg el nem mondja, hogyan jutok át a védelmezői seregén. Amíg el nem árulja, hogyan foghatnám el a prédámat, és hozhatnám el ebbe a kamrába, hogy a poklot szabadítsam rá ott, ahol most ő van.

Csak akkor menthetné meg az Úrnő 152-est attól, hogy a Mesterhez küldjék. Csak akkor akadályozhatná meg, hogy 152-t elvigyék tőlem.

A tekintetem ismét a grúz nőre siklott. Behunytam a szemem, és elképzeltem a zúzódásokat 152 bőrén. A lábán és a csípőjén. Minden empátia elszállt belőlem a sötét hajú nőstény iránt.

Nem volt más választásom. Nincs helye a gyengeségnek.

Levettem róla a szemem, a termosztáthoz sétáltam, és visszaállítottam a hőmérsékletet a leghidegebbre. A kamrába vezető ajtó mögött felzúgtak a szellőzők. Figyeltem, ahogy a hideg levegő keringeni kezdett körülötte. A szemem felcsillant, amikor egy újabb nyögés szakadt ki a telt ajkai közül, és a teste összegömbölyödött. Fehér ködpamacsok szöktek ki a szájából, miközben a légzése rövid, fájdalmas lihegéssé fokozódott.

A pikánáért nyúltam, és már épp elindultam, amikor tompa sikolyt hallottam. Visszanéztem a képernyőre. A grúz a hátán feküdt. A szemei össze voltak szorítva. Aztán a száját némán eltátotta, a szeme felpattant, és egyenesen a kamera lencséjébe bámult.

A légzésem felgyorsult. A szemei olyan sötétek voltak, mint a kamra falán a festék. Hatalmasak voltak. Indulni akartam, szorítottam a kezemben lévő botot, de kurvára nem tudtam mozdulni.

A nőstény a hasára gurult, és megpróbálta ellökni magát a ketrec padlójáról. A fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, ahogy a feneke lassan felemelkedett. Mint minden más ebben a nőstényben, ez sem hasonlított az Úrnőre. A kis grúz feneke feszes és kerek volt. Sima és puha. Felkavarta az életet a farkamban.

A mellkasomban morgás támadt, ahogy a farkam fájni kezdett a növekvő keménységtől. Elfordítottam a tekintetemet a képernyőről, de előtte megengedtem magamnak egy utolsó elidőző pillantást. A nősténynek sikerült leülnie, karjait a lábai köré kulcsolta. Hatalmas szemeit körbejártatta a helyiségen. Valami melegség támadt a mellkasomban, ahogy néztem őt. Kicsit idősebbnek tűnt 152-nél, de nem sokkal.

És 152 gondolatára minden melegség, ami belülről áradt, jéggé változott. Ez a suka grúz, mondtam magamnak. A grúzok raboltak el minket. És egy grúz kurva volt az, aki tönkretette az életemet. Szétkúrta az agyamat. Bántotta 152-est.

Grúz, gondoltam. A grúzok fizetni fognak. Fájdalmat okozok nekik. Gyűjtöm a sikolyaikat. Nem hozok rájuk mást, csak a halált.

A fájdalomkeltésre összpontosítva kinyitottam a kamra ajtaját, és még csak meg sem rezzentem a bőrömhöz csapódó fagyos levegő csapásától. Szorosabban markolva a pikánát, lassan végigsétáltam a folyosón, súlyos lépteim dörrentek a csempézett padlón. Néhány lépésenként megálltam és vártam, tudtam, hogy a nő hallja a közeledésemet. Meg akartam zavarni az elméjét. Hogy annyira féljen tőlem, hogy bármit megadjon, amit kérek tőle.

Lehajtottam a fejem, és hallottam, hogy nehezen, reszketve lélegzik. Rettegett tőlem.

Rettegett a ronda fenevadtól.

Újra elindultam, a szememet az övére függesztettem, ahogy megkerültem a ketrec sarkát. A bőre elsápadt, de állta a tekintetem. Valami furcsa és ismeretlen szúrás hasított a gyomromba, amikor az ajkai szétnyíltak és remegni kezdtek. De felszívtam magam, és nekitámaszkodtam a ketrec elejének.

Nem szólt semmit. Ahhoz képest, hogy ilyen kicsi, lenyűgözött a néma ereje. Nem görnyedt meg, és nem húzta össze magát, amikor meglátta az arcomat. A legnagyobb emberek közül, akiket kénytelen voltam megölni – lassan, nagyon lassan –, néhányan sírtak és könyörögtek az életükért, ha csak egy pillantást vetettek rám. Ez a grúz azonban hallgatott, egyenesen a szemembe nézett.

Megforgattam a fém pikánát a kezemben, és megnyomtam a markolaton lévő gombot. Az elektromos áram szikrázott, a recsegő hang dübörgött a néma szobában. Megrándult, de nem kiáltott fel.

Közelebb léptem a rácshoz, felegyenesedtem, és hidegen, grúzul kérdeztem: – Hogy hívnak?

Testének minden porcikáját figyeltem, különösen az arcát. Egy másodperccel tovább pislogott, és mélyet nyelt, mielőtt suttogva azt mondta:

– Elene.

A hangja hallatán megfeszült az állkapcsom. Az akcentusa erős volt. Visszataszító, grúz akcentusa.

De ezt elfelejtettem, amikor engedtem, hogy a válasza eljusson a tudatomig. Bátor volt, hogy megpróbált hazudni. Mert hazudott. Bárki is képezte ki, jó munkát végzett. De kimerült volt – miattam –, és nem tudta elég jól irányítani a testét ahhoz, hogy leplezze a csalást.

Rám bámult, kendőzve az érzelmeit és a hazugságot. Ahogy ide-oda forgattam a nyakamat, megreccsent. Megnyomtam a bökő gombját, az áram végigsöpört a ketrecen. A nőstény összerezzent, és összegömbölyödött a padló közepén.

Amikor az áram elcsendesedett, a ketrechez csapkodtam a bot nyelét, és azt ugattam:

– Mondd meg a neved!

A nőstény élesen beszívta a levegőt, és remegve suttogta:

– Elene. Elene Melua.

A testem megfeszült. Megint hazudott nekem. Rámeredtem. Ő pedig visszabámult. De nem tört meg, még a dühös tekintetem alatt sem. A nők különösen gyűlölték az arcom – erről az Úrnő gondoskodott. Amint meglátták a sebhelyes, ronda szörnyeteget, azonnal beadták a derekukat – de ez a nőstény nem.

Megálltam, és közelebbről is megnéztem. Miért nem undorodott? Miért nem húzódott hátra félelmében?

Kihívás és az áldozatom engedetlensége iránti morbid gyűlölet lobbant fel bennem. Államat felszegve megparancsoltam:

– Kelj fel!

A nőstény izmai megfeszültek, de csak egy másodpercre; aztán a padlótól ellökve magát talpra állt. Az orrlyukaim kitágultak, ahogy magamba szívtam meztelen testét, telt kebleit és a hidegtől kőkemény mellbimbóit. Az arca vörösre gyúlt, ahogy bámultam. Azonnal megpróbálta eltakarni magát a karjával.

A bökőt a rácshoz csapva utasítottam:

– Tartsd a karod az oldaladon!

Úgy tett, ahogyan parancsoltam. Hosszú, nedves haja csomókban lógott a mellkasára, eltakarva mindent, kivéve a melleit. Hüvelykujjamat diszkréten a pikána kikapcsoló gombja fölé csúsztattam, és lassan, aprólékosan átdugtam a rácsok között, oda, ahol ő állt.

Megmerevedett, amikor a bot hegye már csak egy centire volt a bőrétől. Pontosan előtte tartottam, és egy új taktikát kipróbálva, kevésbé durván megismételtem:

– Mi a neved?

Még csak levegőt sem vett.

– Elene Melua.

Finom hangja erős és egyenletes volt. De hazudott. Megéreztem. A kis nőstény eltitkolta, hogy ki is ő valójában. A fejemet oldalra billentettem elgondolkodva. Ki a fene lehet ez a nő? Miért védte a célpontomat?

Sötét szemei engem figyeltek. Hirtelen előrevágtam a pikánát. A szemei lecsukódtak, ahogy felkészült a sokkra. Ahogy a fegyver hegye a bőréhez ért, a várt áramütés elmaradt. Zihált és kinyitotta a szemét. Nehezen lélegzett, ahogy a pikána hegye a torka aljához nyomódott.

Meg sem moccant, teste mozdulatlan volt, mint a kő, miközben a hegyet egyre erősebben nyomtam a bőréhez. Lassan kezdett el lélegezni az orrlyukain keresztül, ahogy elkezdtem húzni a pikánát a bőrén. Folyamatosan figyeltem, kemény tekintetem hidegen ragadta meg az övét, miközben a fémhegy folytatta az útját a testén.

Lassan vittem lefelé a mellkasán, amíg a szegycsontja fölé nem értem. Kicsit beleszúrtam, a hegye belenyomódott sima bőrébe, amíg egy aprócska vércsepp jelent meg a nyomában. A nőstény arca fájdalmas kifejezésre torzult. A fájdalom, hogy ilyen kínok között látom őt, visszatért a mellkasomba, de elhessegettem magamtól a dolgot.

Ebben a szobában nem volt helye az együttérzésnek.

Amikor már éreztem, hogy a nyomás kezd túl nagy lenni, enyhítettem, és a mellére húztam a hegyet. Zihált, ahogy könnyedén végigsimítottam a telt húson. Az arca a hideg ellenére élénkvörösre gyúlt, az ajkai döbbenten szétnyíltak, amikor gyengéden körbejártam a kemény, vörös mellbimbót.

Rettegve figyelt engem. A szemem az övére szegeződött, miközben a melléről továbbindultam, és végigsimítottam tejeskávé bőrén, a nedves haján át a másik melléig. A nőstény fehér ködfátyolos lélegzete egyre gyorsabb, szaporább lett, ahogy a jobb mellére is ugyanolyan figyelmet fordítottam, mint a balra. Bőre csupa libabőr lett. Mégsem tört meg. A teste nem mozdult, pedig bármelyik pillanatban megrázhattam volna. És szilaj tekintete nem tágított az enyémtől.

Kihívástól fűtve ismét a szegycsontjához vittem a pikánát. De ezúttal lefelé kezdtem irányítani. Végigsimítottam a törzsén, a hasán, és megálltam a puncija felett. A kezei ökölbe szorultak az oldalán. Még egyszer érdeklődve oldalra billentettem a fejem.

Ez volt az első alkalom, hogy megmozdult, mióta elkezdtem a felfedezésemet. Acélos sötét szemei nem váltak el az enyémtől, de elkezdtek megtelni könnyekkel. Lenéztem oda, ahol a pikána megállt, és kényszerítettem magam, hogy ne vegyek tudomást a gyomromban érzett fájdalomról, miközben a punciján lévő rövid fekete szőrzetet néztem.

Tekintetünk újra egymásba fonódott, és lejjebb engedtem a pikánát, amíg a fémhegy végig nem futott rövid szőrének tetején. Az ajkai megremegtek. Akkor értettem meg. Tökéletesen kiolvastam belőle: még soha nem érintette meg férfi.

Izgalom lobbant fel bennem – megtaláltam a gyenge pontját.

Lejjebb csúsztattam a testén a fegyvert, és a fémmel végigsimítottam a combja tetején, mire a szuka légzése megváltozott. Remegett, és a kezei az oldalára szorultak. Megállítottam a pikánát, és felszólítottam:

– A neved. Mi a neved?

A nő nyelt egyet. Kinyitotta a száját, és megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán. A pikána hegyét a lába közé mozdítottam, mire felsikoltott. Nem tetszett neki, ezt én is láttam. Most már igazán félt. A félelem szétterült csinos grúz arcán.

De aztán megint összeszedte magát.

– Elene Melua! – kiáltotta torokhangon. A hangja gyenge volt, mégis eltökélt, hogy nem adja meg magát.

De ezzel az utolsó hazugsággal megtörtem.

Visszarántva a pikánát, a ketrec bal sarkára mutattam.

– Állj a rácshoz!

A nőstény nagy levegőt vett, és hátrapillantott, majd vissza rám. Megbillentettem a fejem, csak azt vártam, hogy dacoljon velem. Az önuralma győzött, és a parancsnak megfelelően a sarokba sietett. A pikánát a rácsnak csapkodtam. A fém hangos csörömpölése visszhangzott a rácsokon. Figyeltem, ahogy a nőstény felkészült a várható áramütésre. A teste megdermedt, az izmai megfeszültek, de az áramütés nem jött. Amikor a hang elcsendesedett, hidegen mosolyogtam rémült szemébe.

Megnyomtam a gombot, hogy bekapcsoljam a pikánában az áramot, és megindultam, hogy átdugjam a rácsokon, de aztán az utolsó pillanatban visszahúztam. És ezt tettem újra és újra és újra, órákon át, játszadozva az elméjével. A nőstény keményen lihegett, ahogy minden alkalommal felkészült a fájdalomra. De az nem jött; ehelyett a várakozástól való kimerültség végül térdre kényszerítette.

– Kelj fel! – parancsoltam. A nőstény zihált a padlón, a bőre elsápadt, de talpra állt. Teste a fáradtságtól ide-oda imbolygott, de beesett, nagy szemeit dacosan fúrta az enyémbe.

A kihívás eldőlt.

A ketrec zárját felpattintva feltéptem az ajtót. Marokra fogtam az oldalamon lévő pikanát, és azt parancsoltam:

– Kifelé!

A nőstény lehajtotta a fejét. A válla enyhén megereszkedett, de egyik remegő lábát tette a másik elé, végül megállt mellettem. Ilyen közelről föléje tornyosultam. Kisebb volt, mint az Úrnő, legalább fele akkora. A bőre sötét volt az én sápadt alakomhoz képest. Finom volt a tetoválásaimhoz és a durva hegeimhez képest.

Megfeszült az állkapcsom, annyira küzdöttem a késztetéssel, hogy megérintsem. Harcoltam magam ellen, hogy csillapítsam a fájdalmát. De nem bírtam; 152 arca a fejemben arra kényszerített, hogy folytassam.

A pikánával a szoba közepén álló, függőleges fémtáblára mutatva morogtam:

– Állj elé!

Felpillantott rám, aggodalom töltötte el sápadtra vált arcát. Közelebb léptem, olyan közel, hogy kemény mellkasom a karja hideg bőréhez simult. Észrevettem, ahogy éles lélegzetet vett az érintés hatására, és tűzcsóva száguldott végig a gerincemen. Magam sem értettem, hogy miért.

A bőre ismét libabőrös lett. Az izmaim megrándultak, hogy ennyire hat rá a közelségem. Lehajoltam, elkaptam, mire megmerevedett, a füleihez tapasztottam a számat, és fenyegetően azt suttogtam:

– Kurvára. Azt mondtam. Mozgás. Grúz.

 Csak egy hajszálnyit dőltem hátra, erőteljes, sebhelyes testem a lány fölé magasodott.

Tudtam, hogy most már az enyém. Gyakorlatilag éreztem, ahogy a félelme betölti a szobát. Itt fog megtörni. Itt fog vallani.

Aztán, legnagyobb megdöbbenésemre, aprócska lába tett egy lépést a fémlap felé. A frusztráció azonnal végigsöpört rajtam. És ahogy újabb lassú lépést tett, a karomat az arca elé tartottam, a kezemmel megragadtam a ketrec egyik fémrúdját. A nőstény megdöbbenve kapkodta a levegőt, és megállt. Lehajoltam, és végigsimítottam az orrommal a nyakának ívén, a nedves haján, éreztem, hogy remeg, ahogy ott állt.

Megvan, gondoltam. Találtam egy újabb gyenge pontot. Én magam voltam az.

Ennek a csúnya szörnyetegnek a nem kívánt érintése.

Az orrom fel és alá futott, fel és alá. A légzése szaggatott volt; a teste remegett. Közelségem lerombolta a bátorságának falait. De ahogy belélegeztem az illatát, meglepődtem – édes volt és addiktív.

Vonzó.

Anélkül, hogy gondolkodni engedtem volna, testemet az oldalához szorítottam. A mellkasom a karját súrolta, a csípőm pedig a csípőjéhez simult. A nő hirtelen megdermedt, és amikor lenéztem, hosszú, kemény farkam az oldalába fúródott. Ahogy láttam, hogy a pír elönti az arcát, a fogaim az alsó ajkamba vájtak. Aztán a csípőm előrenyomódott, a farkam a melegítőnadrágom alatt most már egy vonalban volt a combjával. A kezem megfeszült a pikánán, ahogy magamhoz szorítottam, és még egyszer a füléhez hajoltam, és megismételtem:

– A neved?

A teste megrándult, beszorulva a ketrec és közém. Mégis, még semmi másba, csak a félelembe burkolózva is kinyitotta azokat a telt ajkakat, és dadogva azt mondta:

– E-Elene M- Melua.

Megdermedtem, és a vasrúd nyikorogni kezdett a szintén vasmarkom alatt. Pislogva elszakadtam az érzéstől, ahogy a teste az enyémhez simult, és visszarántottam a karomat. A nőstény megrezzent a hirtelen mozdulatomra. Az állkapcsom összeszorult, fogtam a pikánát, a rúdhoz csaptam, majd ráordítottam:

– Mozgás!

A lány előresietett. Nem nézett hátra, lehajtotta a fejét, és a fémlaphoz igyekezett.

Figyeltem, ahogy megy, tekintetem a kerek fenekére tévedt. Az izmaim megmerevedtek a látványtól, és kényszerítettem magam, hogy felemeljem a fejem. A nőstény megállt közvetlenül a fémlap mellett. Vállaimat megforgatva, fogtam a fegyvert és odaléptem hozzá. Közvetlenül előtte álltam, és a hasára helyeztem a pikánát. A lány megrándult. Még mindig arra számított, hogy megcsapja az áram. Ez volt, amit akartam – teljesen kibaszni az elméjével. Azt akartam, hogy kitalálja, mikor jön a következő fájdalomroham. A hegyet a bőréhez nyomtam, és azt parancsoltam:

– Lépj hátra négy lépést!

A nő pontosan azt tette, amit mondtam. Felnézve láttam, hogy közvetlenül a fenti zuhanyrózsa alatt van. Az oldalán lévő falon lévő karhoz nyúltam, lefelé rántottam, és jéghideg vízsugár borította el aprócska testét. Felkiáltott, és levegő után kapkodott, ahogy a víz eláztatta a bőrét. Megvártam, amíg teljesen átázik, meghúztam a kart, és folytattam, míg végül a kezem rácsapott a mögötte lévő kemény fémlapra.

Vártam, hogy reagáljon, de amikor megpróbálta felemelni a lábát, a padlóra zuhant, a hideg görcsbe rántotta az izmait. Megfeszültem, ahogy küzdött, hogy talpra álljon, hosszú haja annyira az arcába borult, hogy nem láttam tőle az arckifejezését. A teste rázkódott a hidegtől. Néztem, ahogy remegő kezét a padlóra teszi, próbál megmozdulni, de a teste egyszerűen nem akart működni.

Éles fájdalom hasított a mellkasomba. Köhögve próbáltam kitisztítani a kínt, amely eluralkodott rajtam. A kezem az oldalamra szorult, ahogy küzdöttem a késztetés ellen, hogy segítsek neki. Az ellen, hogy felemeljem és megmentsem, mint ahogy 152-t is meg akartam menteni.

Aztán következett a dühroham, harag, hogy egyáltalán éreztem valamit ez iránt a kis grúz iránt. Arra képeztek ki, hogy ellenálljak az empátiának. Arra képeztek ki, hogy egyáltalán ne érezzek semmit.

Most ez a kiképzés kudarcot vallott.

Ne sajnáld őt, mondtam magamnak. Ő egy grúz suka. Ez a suka áll közted és a célpontod között. Ez a suka, élve és túlélve, elküldi 152-t a Mesterhez. Senki más nem számít, csak 152. Semmi más nem számít, csak az, hogy kiszabadítsuk.

Ebbe a gondolatba kapaszkodva lehajoltam, és a karja köré fontam a kezem. Megfeszült a szorításom alatt, de felemeltem, és a fémlaphoz szorítottam. A pikánát félretéve, a csuklóját és a bokáját a hozzáerősített fémbilincsekhez bilincseltem. Hátrébb léptem, és lebámultam a fémlaphoz szíjazott lányra. Sűrű, hosszú haja még mindig takarta az arcát és a mellkasát. Előrelépve hátrasimítottam a nedves haját, amíg az egész teste szabadon nem maradt. Ahogy a mellkasa először mutatkozott meg közelről, hagytam, hogy a pillantásom elkalandozzon.

Amikor hirtelen megakadt a szemem valamin.

Három széles, beforrott lyukaknak tűnő heg virított a bőrén – egy a válla alatt, egy a bal derekán, és egy közvetlenül a bal csípője felett. A nőstény hasa gyorsan emelkedett és süllyedt, a vízcseppek jéggé dermedtek a bőrén. Amikor felnéztem az arcára, a bőre sápadt volt, az ajkai kékre színeződtek, és a bőre kezdett repedezni a hőség és a hideg hatására.

De azok a szemek, azok a kibaszott sötét szemei még mindig engem figyeltek. Csakhogy ezúttal nem könny töltötte meg őket. Egyenesen keresztülbámultak rajtam, üvegesen.

Mivel tudtam, hogy az összeomlás szélén áll, átmentem az ágy túloldalára, megfogtam a ventilátort és a fűtőtestet, és a nedves, meztelen teste elé állítottam őket. A csuklómat meghajlítva, miközben a kezemet a hideg levegős ventilátor kapcsolója fölé tartottam, felszólítottam:

– Mondd meg a neved!

A lány üres tekintettel bámult rám. Nem reagált. Néhány másodperc múlva kinyílt a szája, és még mindig üveges tekintettel azt suttogta:

– Elene Melua. Kazreti, Grúzia.

Lehunytam a szemem, és azzal az áruló együttérzéssel, ami újra fellángolt a mellkasomban, bekapcsoltam a ventilátort, és a leghidegebb levegővel fújattam sima, nedves bőrét.

 

6. fejezet

ZOYA

Fordította: Aiden

Nem hittem, hogy ennél nagyobb fájdalmat el lehet viselni. A bőröm a lángolástól, a borotvapengék által felhasogatott érzésen át a zsibbadásig bezárólag az elmúlt néhány órában mindenen átment, melyet a szándékosan váltakozó hőmérséklet – a kínzó hőség, amit gyorsan követett az elviselhetetlen hideg, okozott. Megpróbáltam kiszabadítani a karomat és a lábamat, miközben a fájdalom végigsöpört rajtam, de a rájuk fonódó bilincsek ezt lehetetlenné tették.

Összeszorítottam a fogaimat, elnyomva a torkomban lévő sikolyt, nehogy kicsússzon az ajkaim közül. A hátam ívbe feszült. Az ujjaim és a lábujjaim megmerevedtek. De a tekintetem nem vettem le az előttem álló férfiról. A szörnyetegről, aki ma szúrós kristálykék szemekkel tért vissza hozzám. Eltűntek a kitágult fekete szemek, és helyükbe intenzív kék tavak kerültek. Megtévesztően szép vonás egy ilyen kegyetlen emberen.

Most engem figyelt, ahogy a hőségtől izzadt a bőröm, és láttam az üres tekintetén, hogy a fájdalmam és a szenvedésem nem hatott a szívére. Hatalmas volt, teli sebhelyekkel és hegekkel, csupa izom, és a legfélelmetesebb dolog, amit valaha láttam.

A testem továbbra is rángatózott és vonaglott a változó hőmérséklet hatására. De figyeltem a fogvatartómat. Nem vettem el a karomat, hirtelen zavarba jöttem, amikor a szeme sarka időnként összeszűkült, mintha kellemetlen érzéssel töltötte volna el, hogy fájdalmat okoz nekem. A keze az oldalán ökölbe szorult, mintha a késztetéssel küzdene, hogy kikapcsolja a fűtést vagy a hideg levegős ventilátort.

Ahogy teltek az órák, azon tűnődtem, hogy vajon csak képzelődöm-e, de ott volt: az együttérzés vagy a bűntudat egy eleme.

Talán ennek az erősen sebhelyes szörnyetegnek mégiscsak voltak érzései.

Amióta megérkeztem ebbe a pokoli kamrába, amióta ez az ember levetkőztetett, éreztem, hogy az ártatlanságom darabokra szakad. Soha nem voltam még férfival. De ő levetkőztetett. Megérintette a meztelen bőrömet, végigsimította az orrát a nyakamon, és nekinyomta magát a meztelen húsomnak.

Valahogy mégis más volt ez a férfi, mint a tegnap esti. Előző este kék szemei kitágultak és elkerekedtek. A testtartása merev volt, mintha düh és harag töltötte volna el. Tegnap este ez az ember hidegen kegyetlen és erőszakos volt. Úgy adta az utasításait, mintha nem lett volna más választása. Mintha valami mélyen legbelül arra kényszerítette volna, hogy ezeket az aljas dolgokat tegye.

Amikor a férfinak ez a változata tűnt fel, akkor a tekintete sokatmondó és árulkodó volt. A mozdulatai nem annyira feszültek, határozottan gördülékenyebbek voltak. És a szemei? A szemei ma ragyogtak, és a legcsodálatosabb kék színben pompáztak. És pontosan tudta, mit csinál. Ahogy engem figyelt. Ahogy megszagolt. Provokált és próbára tette a kitartásomat. Ez mind az ő műve volt. A szörnyetegnek ez a változata nagyon is ura volt a saját cselekedeteinek.

A férfinak ez a változata úgy megrémített, ahogy még soha nem rémültem meg – tudatosan sikoltozásra kényszerített. Ennek ellenére láttam a tekintetén az emberség lángját.

Tegnap este nem volt ott semmi.

A szörnyeteg kikapcsolta a fűtést, a fejem lehanyatlott a kimerültségtől. Közelebb lépett és lehajolt, a sötét fűszerek pézsmaillata betakarta az arcomat. Mint korábban, az orra a nyakam hajlatába simult, orra hegyét a fülem alá dugta. Lefelé és visszahúzta zsenge bőrömön, míg meleg lehelete meg nem állt a fülemnél, és azt suttogta:

– Honnan ismered Zaal Kostavát?

A hangja lágy volt, szinte meggyőzött arról, hogy egy fikarcnyi sajnálkozást érez. Aztán eszembe jutottak az ökölbe szorított kezei, feszült szeme, és azon tűnődtem, vajon tényleg így van-e.

Újra megismételte a kérdést, és ettől minden vér kiszökött az arcomból. A szemem becsukódott. Akár akartam, akár nem, egy könnycsepp szökött ki a szemem sarkából. Tudtam, hogy észrevette a cseppet. Amikor újra kinyílt a szemem, láttam, hogy a könnyem az ujja hegyén remeg.

Zárva tartottam a számat, visszatartva a választ a kérdésére. Felemelte a cseppet tartó ujját. Meggyőződve arról, hogy követem a mozdulatait, a szájához emelte a könnyem, és a nyelvét kivillantva bekapta az ujját, amin a kis csepp hintázott.

Lassan kihúzta az ujját a szájából, és a mellkasomra engedte. Még az ujjának pehelykönnyű érintése is olyan érzés volt, mintha egy tőr szúrása érte volna érzékeny bőrömet. De tovább mozgatta, amíg végig nem futott a mellem fölött, és nedves hegyével körbe nem rajzolta a mellbimbómat.

Lélegzetem elakadt a pániktól, hogy nem tudok mozdulni, a félelemtől, hogy mi lesz a következő lépés. Tudtam, hogy válaszra fog kényszeríteni, próbára teszi az elszántságomat. Avto elmondta mire képesek a kínvallatók. Azonban az ilyen tettek megismerése és elviselése még csak össze sem volt hasonlítható.

Rebegő szememet lehunyva próbáltam elvonatkoztatni az itt és mosttól. Ehelyett elképzeltem egy rétet a gyerekkoromból. Emlékeztem Zaalra és Anrira, amint egymás mellett sétáltak, miközben én egy fa mögé bújtam, és figyeltem a két testvéremet, ahogy mosolyogva beszélgetnek. Emlékeztem a nagymamámra, ahogy a karjában ringatott, miközben a kedvenc dalát énekelte nekem. Emlékeztem, hogy a papám mindent megvett nekem, amit csak kértem. Emlékeztem, ahogy anyukámmal feküdtem, és ő simogatta a hajamat, miközben a kisöcsém és a húgom a kiságyukban aludtak. És elképzeltem Zaalt, a mostani sykhaarámat. Kezemben tartottam a fényképét, mosolyogva és szerelmesen.

Az orromon keresztül belélegezve végül elképzeltem Zaal menyasszonyát a Brighton Beach-i ház ablakában. Láttam a kezét a dereka köré tekeredni. És azt, hogy boldog. A ház megtelt ezzel a boldogsággal. Az én sykhaarám egy fájdalommal teli élet után végre megtalálta a boldogságot. Talált egy másik családot. Csak ez számított.

Acélos elszántság telepedett a lelkemre; megfogadtam, hogy soha nem árulom el őt. Nem fogok engedni ennek a szörnyetegnek. Nem számít, mit próbál.

Aztán amikor kinyitottam a szemem, megpillantottam fogvatartóm méretét, a sebhelyeket, a tetoválásokat, a nyakában lévő nyakörvet... a nyakörv, ami egy rabszolga nyakörvhöz hasonlított, és az arcom elsápadt. Újra felidéztem magamban, amit Avto mondott nekem Zaalról és Anriról, hogy elfogták és bedrogozták őket. Addig kísérleteztek rajtuk, amíg olyanok nem lettek, mint a vadállatok, szörnyek, szellemei annak a személynek, akik valaha voltak. Kényszerítették őket, hogy öljenek és harcoljanak Jakhuáért. Aztán elképzeltem Zaal tetoválásait a karján, tetoválásokat, amelyek nem sokban különböztek ennek a férfinak a tetoválásaitól, és azon tűnődtem, vajon ő is ilyen-e. A testvéremet akarta. A bátyámat, aki nemrég megölte azt a férfit, aki gyerekkorában kísérletezett rajta.

Egy embert, akinek az emberei még mindig bosszúra szomjaznak. Egy ember, aki talán nem csak a testvéreimet tartotta a markában.

Mi van, ha...?

Ahogy felemeltem a tekintetem, hogy találkozzon az övével, a fogvatartóm várta a válaszomat. Nagyot nyelve megráztam a fejem, nem törődve a koponyámban lüktető fejfájással. A férfi megdermedt, állkapcsa frusztráltan összeszorult.

Tett egy lépést vissza, így pont mellettem állt. Megfeszítettem a testemet, sejtve, hogy mi következik ezután. Szabad keze az arcom felé nyúlt, és könnyedén megragadta. Oldalra fordította a fejem, amíg az övével szembe nem került, alig néhány centire tőle, és közölte:

– Lehet, hogy azt hiszed, hogy erős vagy kicsi grúz, de még alig kezdtem el. Nem leszel képes elviselni, amit veled teszek, ha erőlteted a kezem. A végén meg fogsz törni – behajlította a karját, a bőrére tetovált nevek kidomborodtak a mozdulattól, majd hozzátette:

– Mindannyian megtörtök. Én vagyok kibaszott Smert' Kosoy. Csak egy dologra teremtettek – gyilkolásra.

A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a szavai a fülembe csaptak, és azt suttogtam:

– A halálhozó.

Meghűlt a vérem, amikor ez az ember, ez a sebhelyes orosz halálhozó elmosolyodott. Két sor egyenes, fehér fogsor csillogott telt ajka mögött, amelynek tetejét vörös heg csúfította, és a mosolya félelmet keltett bennem. Mert tudtam, hogy igazat mond. Ezen az emberen semmi sem volt biztonságosnak mondható. Sőt, épp ellenkezőleg: a megjelenése, a puszta jelenléte azt kiáltotta: Veszély!

Mégis, még amikor odanyúlt, hogy bekapcsolja a hideg ventillátort, csak arra tudtam gondolni, amikor azt mondta, csak egy dologra teremtetett. Tervezett. Nem született, nem választotta, hanem teremtették.

Ahogy Zaal és Anri is gyilkolásra lett tervezve, Jakhua által.

Zaal, akit gyilkossá változtattak, most egy békés és szabad ember. Talán olyan, mint amilyen ez az ember lehet. Összeszorult a gyomrom, ahogy a férfira bámultam, sebhelyes testét és arcát, azokat a megkínzott kék szemeket. Hirtelen csak azt láttam, hogy az ikertestvéreim állnak előttem. A brutális rabszolgaságba kényszerített testvéreim. A testvéreim, akik valaha tiszta és jó emberek voltak.

És akárcsak Zaal, a fogvatartóm is lehetett valaha jó ember.

Ez volt az utolsó gondolatom, amikor elvesztettem az eszméletemet... hogy talán ez az ember is megmenthető, mint Zaal.

***

Nem voltam biztos benne, hogy a kínzás meddig tartott. Amikor először elájultam, egyedül ébredtem. De aztán visszatért, mert mindig visszatért. Visszajött, és minden alkalommal vízzel öntött le, és egyszerre melegített és hűtött, amíg újra el nem vesztettem az eszméletemet. Amikor felébredtem, folyton csak kérdezett. A nevemet kérdezte. Tudni akarta, hogy ki vagyok Zaal számára. Tudni akarta, hogy kik védik a bátyámat – a nevüket –, és hogyan juthat el Zaalhoz.

De büszkeség töltötte el a mellkasomat, hogy még a gyengeségem idején, még a zavarodott állapotomban is hű maradtam a véremhez.

Elene Melua voltam a grúziai Kazretiből, és semmit sem tudtam Zaal Kostaváról.

A födémhez láncolva maradtam, küzdöttem, hogy nyitva tartsam a szemem, amikor a férfi ismét megjelent. Ezúttal a jelenléte nem váltott ki reakciót bennem. Nem is engedtem volna. Erősnek kellett lennem, hogy elviseljem a kínzását.

A szemem részegen követte minden lépését. Hirtelen megállt, és a nyakán lévő gallér mintha megfeszült volna. Elragadtatottan figyeltem, ahogy hátraveti a fejét. Mellkasának, törzsének és karjainak izmai megfeszültek, és vastag erei kidagadtak. Aztán a nyaka… a nyakörv valamit csinált a nyakával. Figyeltem, ahogy a fogai összeszorultak, és a teste remegett a dühtől. Fülsiketítő üvöltést eresztett meg, és azonnal a földre zuhant.

Száguldó szívem olyan gyorsan pumpálta a vért a testemben, hogy hallottam, ahogy zubog a fülemben. De bármennyire is fáradt volt a tekintetem, egyszer sem kalandozott el a földön fekvő férfiról, aki most látszólag összetört. Percek teltek el, de mégsem mozdult. A feje előrebukott, a törzse pedig összecsuklott.

A nyakörv. A nyakörv csinált vele valamit.

Drogozzák? Gondoltam, és megszakadt a szívem. Mert ha ezt az embert elfogták és bántották, mint a testvéreimet... mi volt az élete? Mit kellett elviselnie?

Ahogy néztem, hogy mozdulatlanul fekszik a padlón, nem tudtam megállni, hogy ne lássam magam előtt a testvéreimet. Kimerült, fájdalmas elmémben csak a gyerekkori hőseimet láttam. Mint ez az ember, csak ő tele van gyilkolási kényszerrel.

Ez a gondolat újfajta félelmet hozott a szívembe. Mert ha elkábították, ha a tegnap esti férfit elkábították, tudtam, milyen szörnyeteg lesz, amikor felébred.

Kétségbeesetten rángattam a bilincset, próbáltam kiszabadulni, de amikor halk morgást hallottam, a padlóra kaptam a tekintetem. A tegnap esti fogvatartó bámult rám. A szemei feketére tágultak, és úgy bámult rám, mintha szét akart volna tépni.

Megdermedtem. A férfi testét elöntötte az izzadság, sebhelyes bőre csillogott a nedvességtől. Aztán ellökte magát a padlótól, kidomborodó izmainak erezete olyan hangsúlyos volt, szinte természetellenesnek tűnt.

A férfi közeledett, és elsötétült tekintete végigpásztázta a hason fekvő testemet. Dühödt arccal a csuklómon lévő bilincsekért nyúlt, és kioldotta őket. Ezután a lábamhoz lépett, és megismételte a műveletet, miközben mindvégig kemény, nehéz lélegzetvételekkel zihált – mintha valami belülről égette volna.

Ahogy a bilincset letépte a bokámról, megmozdítottam elzsibbadt végtagjaimat. Felkiáltottam a fáradt izmaimon átáramló éles fájdalomtól. Fogcsikorgatva küzdöttem át magam a kínon, imádkozva, hogy enyhülést találjak, miközben a földre zuhantam, a férfi pedig engedett a szorításából.

Egy zajra lettem figyelmes nem messze tőlem. Amikor a hang irányába néztem, azt láttam, hogy a fogvatartóm a csempézett padlón járkál. A keze össze volt kulcsolva, az arca pedig szigorú volt. Izzadó, tépett testének minden egyes centimétere a vadság legtisztább és legfélelmetesebb szintjét sugározta. Úgy tűnt, egész lelke feldúlt; hogy miért, azt nem tudtam.

A tekintete rám siklott, és anélkül, hogy megállította volna eszeveszett mozdulatait, vicsorgott:

– Név. Kell a kibaszott neved! – sziszegte, mély hangja sürgető volt és csöpögött a haragtól.

Kinyitottam a számat, és reszelős hangon azt válaszoltam:

– Elene... – de mielőtt befejezhettem volna a begyakorolt válaszomat, a férfi felém lendült, és ököllel a fölöttem lévő fémlapra csapott.

– Te hazug, grúz suka! Mondd meg a kibaszott neved! – üvöltötte. Szemének pupillája olyan nagy volt, hogy a szemei két lángoló parázsnak tűntek.

– Ez a nevem – válaszoltam remegő szájjal.

– Hazugság. A grúzok hazudnak. A grúzok mindig csak hazudnak! – feszült meg a nyaka.

A falon lévő karhoz nyúlt és meghúzta. A mennyezetről fémes csapódás hangja visszhangzott. Ahogy felemeltem a fejem, egy nagy kampó ereszkedett le felém, amelyet egy vastag lánc tartott.

Hirtelen ott termett mellettem, kezében méteres, vastag kötéllel. Nyeltem egyet a kötél láttán, a gyomrom összeszorult az aggodalomtól. Ahogy közeledett, lóbálva a kötelet a kezében, azt mormolta:

– Fájdalom a grúz kurvának. Semmi más, csak fájdalom annak, aki elvette tőlem.

Ekkor már tudtam, hogy ez a férfi nem engem lát. Bármit is pumpált az ereibe a nyakörve, az okozta, hogy fejben valahol máshol járt az esze.

Az ő szemében valaki más ült itt ezen a padlón. Valaki, akit megkínozva akart látni.

Valaki más kínzását akarták elszenvedtetni velem.