19 - 20. fejezet

 

19. fejezet

VALENTIN

Fordította: Aemitt

A furgon hátuljában ültem, amivel az Éjjeli Lidérc hozott Brooklynba, Zaal és Luka kíséretében. A testőreik egy másik furgonban követték őket. A nyakörv ismét visszakerült a nyakamra, de a tűket eltávolították. Fent kellett tartani a látszatot, hogy továbbra is az Úrnőm irányítása alatt állok. Utáltam viselni ezt a szerkentyűt a nyakamban. A durva fém súrolta az új sebeimet. De elég volt egy gondolat, ahogy elképzeltem Zoya testét az ágyhoz szegezve, és máris elillant a fájdalom.

Órákig ültünk és tervezgettük a támadásunkat. A Pakhan és egy másik Bratva király is csatlakozik hozzánk az asztalnál. Kirill Volkovot bámultam, ahogy hallgatta a knyaz tervét erről a támadásról. Láttam a büszkeséget Kirill szemében. Egész idő alatt a gyomrom összeszorult. Zoyán kívül senki más nem szeretett még így. Tizenkét éves gyerekként még én is hallottam ezekről az oroszországi Volkovokról. Egy asztalnál ülve figyeltem, ahogy a legendás férfi hagyja, hogy a knyaz intézze a dolgait, és meggyőződtem arról, hogy a knyaz valószínűleg már nem sokáig lesz knyaz.

Hajnalodott, de az ég még mindig elég sötét volt ahhoz, hogy észrevétlenül megközelítsük a villát. Mindhárman csendben ültünk a furgonban, és türelmetlenül vártuk, hogy a furgon megérkezzen az úti célunkhoz. Luka és Zaal teljesen feketébe öltözött, de Zaal nem volt hajlandó felsőt viselni, így az Úrnő azonnal látja majd az azonosítószámát. Luka beöltözött sötét ruhában, a pulcsijának kapucniját a fejére húzta, és a kezében készenlétben állt a pengés boxer.

A furgon hirtelen megállt. A furgon ajtaja kinyílt és mi hárman kiugrottunk. Luka fő testőre állt, fegyverrel a kezében. Luka és Zaal testőrsége megállt mögöttünk. Az erdő közepén voltunk, közvetlenül a kastély területén kívül. Zaal elém állt, és azt mondta: – Legyen hiteles.

Habozás nélkül vágtam az öklömet Zaal arcába, a hatalmas férfit ütés után ütés ért. Tízszer ütöttem meg, amíg véres nem lett, a bőre felrepedt az arcán és a homlokán. A zúzódások és duzzanatok hamarosan megjelennek. Az Úrnő elégedett lenne, hogy fájdalmat okoztam neki.

Zaal megtörölte az alsó ajkát, úgy bámult rám, mintha be akarná törni a koponyámat. Erősen gyanítottam, hogy tudja, hogy tettem valamit a húgával. Láttam a gyanakvó szemében. A vért a szájából a földre köpte, mielőtt megfordult, és összetette a csuklóit. Kötéllel összekötöttem. Zaal megfordult, és csendben várta, hogy elinduljunk. Biccentettem Lukának, hogy tudassam vele, készen állok. Átnyújtott egy kis fehér üveget.

– Csepegtess néhány cseppet a szemedbe; kitágítja a pupilláidat. Szükségünk van arra, hogy az a nő elhiggye, hogy a szaros tonnányi szérum, amit a nyakörvedbe tett, még mindig az irányítása alatt tart. Ha ezt elbaszod, mindenki meghal odabent.

Kitéptem az üveget a kezéből, és egy kis folyadékot csepegtettem a szemembe. Nem volt szükségem az oroszok hercegére, hogy megmondja, mi történne azzal a két emberrel, akit szerettem ezen a Földön. A cseppek azonnal csípni kezdték a szememet, de gyorsan el is múlt. Luka felé dobtam az üveget, és anélkül, hogy reagált volna, azt mondta: – Egy órád van, hogy eljuss a kastélyba, mielőtt bejövünk. – Közelebb lépett. – Mindenkit megölünk odabent. Mindenkit, kivéve a két nőt, akit meg akarsz védeni – szünetet tartott, és előrehajolva halkan azt mondta: – Beleértve bárkit, aki elárul minket. 

Megértettem a figyelmeztetését, de hátraléptem és megerősítettem: – Megértettem.

Továbbindultunk az erdő mélyére. Zaal előtt haladtam, Luka szorosan a nyomomban haladt, nem tévesztve szem elől. Egy szót sem szóltunk, miközben a fák között haladtunk. Amikor átléptük a birtok határát, megragadtam Zaalt csuklójánál fogva, és húzni kezdtem, amíg ki nem értünk a gyepre.

A Lidércek azonnal kiözönlöttek, de fegyverüket felemelve hátráltak, amikor szó nélkül elhaladtam mellettük. Tudták, hogy számíthatnak rám. Soha nem vallottam kudarcot.  Ez olyan volt, mint bármelyik másik begyűjtés.

Előrevonszoltam Zaalt, amikor beléptem a hátsó ajtón a kúriába. Éreztem, hogy Zaal megfeszül, amikor az ajtó becsukódott mögöttünk. Tudtam, hogy ez azért van, mert látni akarta a húgát, Zoyát. Csak elképzelni tudtam, milyen leszek, ha ennyi év után újra látom a húgomat.

A szívem megkönnyebbülten kezdett el dobogni, mert ma újra látni fogom. Ha ez a terv működne, egy órán belül újra látnám őt.

Végigmentünk a folyosón a szoba felé, ahol az Úrnő mindig benn tartózkodott, ott, ahol Zoyát és engem bedrogozott. Ahogy az ajtóhoz értünk, berúgtam és belöktem Zaalt. Zaal bebotladozott a szobába. Amikor hallottam, hogy egy azonnali üvöltés szakad ki a torkából, kinyújtottam a kezem, és újra a markomba vettem.

Zaal teste remegett. A szememet előreszegeztem, küzdve a késztetés ellen, hogy megnézzem, mit lát. De nem tudtam. A szérum hatása alatt soha nem néznék oda. A szívem hevesen vert, tudván, hogy Zoya még mindig az asztalon van, ahol az Úrnő lekötözte. A rettegés keveredett a dühvel, amikor azon tűnődtem, vajon a gonosz ribanc megölte-e a kotyonokomat. Vajon az Úrnő megverte, vagy valamilyen formában megkínozta-e.

Az Úrnő hirtelen megjelent a hátsó szobából és cipője sarkai kopogtak a kemény padlón. Visszafojtottam egy rándulást erre a hangra. Utáltam ezt a hangot. A vérem száguldott az ereimben a gondolatra, hogy az élete hamarosan az enyém lesz. Hogy rövidesen látni fogom a vérét. Hogy hamarosan megkínozhatom.

Az Úrnő megállt mellettünk, és láttam, hogy felcsillant a szeme az izgatottságtól. – Szép munka, 194 – dicsért meg az Úrnő, és végigsimított kezével a sebhelyes arcomon. Minden porcikámmal küzdöttem, hogy ne törjem el a csuklóját. A szabad keze kinyúlt és megérintette Zaal mellkasát, bőre kipirult a dühtől, ajkai elvékonyodtak.

– Szállj le rólam a picsába! – fenyegetőzött Zaal, mély hangján érződött a düh, amit a nő iránt érzett.

Az Úrnő visszahúzta a kezét, és elmosolyodott. – Levan mondta, hogy nagy és erős vagy, de én nem hittem volna, hogy így nézel ki. És ráadásul fogékony a szérumra? Egy álom voltál a szeretőm számára, ugye, 221? Amíg meg nem ölted őt, mint a Kostava kutya, aki vagy. – Zaal teste erősebben remegett, ahogy a nő a számán szólította a férfit. Megrángattam a megkötözött kezét, figyelmeztetve, hogy szedje össze magát. Hirtelen három apró kopogást hallottam a folyosó falán, ez volt a jele annak, hogy a Bratva bevonult. Tudtam, hogy Zaal is hallotta, amikor megdermedt, és a bőre felmelegedett.

Az Úrnő látóterén kívül, diszkréten kioldottam Zaal kötelét, amíg a kezei szabadok nem lettek. Az Úrnő hátralépett. Követtem a Lidércek útvonalát a teremben. Belenyomtam az ujjamat kétszer Zaal hátának bal oldalába, azt üzenve neki, hogy vigye a két balra lévő Lidércet. Én a jobb oldali részt választom.

Akkor az Úrnő az enyém lesz.

Hangos zaj hallatszott odakintről, a figyelemelterelés. Mint a marhák a vágóhídra, a Lidércek elindultak, hogy megnézzék, mi ez a zaj. Ahogy ezt tették, Zaallal előrenyomultunk, vér fog mindjárt folyni.

Megfordultam, hogy szembenézzek a jobbomon lévő Lidérccel, de ahogy ezt megtettem, láttam, hogy Zaal két fekete sait[1] húz elő a nadrágjából. Megpörgette a kezében, miközben az első Lidércre támadt. A Lidérc felemelte a fegyverét, a második őr tüzelni kezdett. De a célpontjukat elhibázták a feléjük rohanó vad Zaal láttán. A sai tüskéi a húsukba vágódtak.

Egy golyó repült el a fülem mellett, ahogy nekirohantam a Lidérc őrnek a jobb oldalamon. Hallottam, hogy az előszobaajtó kiszakadva kinyílik, és lábak dübörögnek be a szobába. Luka és az emberei megérkeztek.

A Lidérc lövésre készen felhúzta a fegyvert, de ahogy ezt tette, a testem az övébe csapódott, a kezem addig csavarta a fejét, amíg a nyaka el nem tört. Felpattantam, de miközben ezt tettem, a szemem a tőlem jobbra lévő kis ágyon állapodott meg. Összeszorult a gyomrom, és a szívem majdnem megállt, amikor megláttam az én Zoyámat, amint mozdulatlanul feküdt az ágyban. A bőre sápadt volt, és egy pillanatra azt hittem, hogy az Úrnő elvette tőlem. Közelebb léptem és megérintettem a kezét. A bőre hideg volt, az ajkai halványkék árnyalatúak, de szerencsére észrevettem a mellkasának enyhe emelkedését és süllyedését.

Megkönnyebbülés árasztotta el a testemet. Előrehajoltam, és megcsókoltam az ajkát. A csókot megszakítva, gyorsan eloldoztam a fagyos kezeit és a számat a füléhez közelítettem.  – Kotyonok – suttogtam. Könnyek szúrták a szememet, hogy mennyire összetörtnek és sebezhetőnek tűnt. – Visszajöttem. És Zaal velem van. Itt van a bátyád, hogy hazavigyen. Végre biztonságban vagy.

Éreztem, hogy valaki van mögöttem. A birtoklási vágy eluralkodott rajtam, és guggoló helyzetben megfordultam, készen arra, hogy lecsapjak, hogy megöljem. Láttam, hogy Zaal az.

Még csak nem is reagált a fenyegetésemre; ehelyett kísérteties szemei a húgára meredtek. A szívem összeszorult a puszta rémület láttán az arcán. Kiegyenesedtem, és félreálltam.

– Meghalt? – kérdezte, hangja elárulta félelmét.

– Nem – mondtam –, lélegzik. – Azt hiszem, az Úrnő bedrogozta. – A karján lévő tűnyomokra mutattam. És a pokolba is, mindenütt ott voltak.

Zaal hosszan kifújta a levegőt. Egy Bratva bykira mutatva utasította: – Menj, keress nekem egy takarót, és hozd azonnal! – Elhaladt mellettem, és betakarta Zoya testét a melegítőmmel, amely lógott az oldalán.

Néztem, és gondoskodni akartam Zoyáról. El akartam lökni a grúz férfit az útból, hogy távol tartsam a kezét a nőmtől. De kényszerítettem magam.

Megdermedve álltam, és néztem, ahogy csókot nyom a homlokára. Aztán ahogy a dühhullám végigsöpört rajtam, megkerestem az Úrnőt.

Amikor végigpásztáztam a szobát, Luka volt az, aki az Úrnőt a markában tartotta. Várakozással a szemében várt rám.

Az Úrnőm tekintete rám szegeződött. Hidegen elvigyorodtam. Életemben először láttam valódi félelmet a mélyükben.

Lábaim lassan vittek előre. Ahogy ezt tették, vészjóslóan azt mondtam – Azóta vártam erre a napra, amióta bejöttél az árvaházba, és kitépted a gyerekeket az ágyukból. – Az arca elsápadt, de én nem álltam meg. – Azóta vártam erre a napra, az óta az éjszaka óta, hogy kivetted a húgomat a karjaim közül, és a földön vertél. Mióta elvetted az egyetlen családtagomat, és egy elbaszott bábut csináltál belőle a te szadista örömödre. – Eljutottam Lukához és az Úrnőhöz. Felemeltem a kezem, és végigsimítottam a haján. Kivettem hátulról a hajcsatot, és öklömbe szorítottam a száraz tincseket. Hátracsavartam a fejét, a farkam megkeményedett a kiáltás hallatán, ami elhagyta az ajkát, odahajoltam és azt mondtam: – Erre vártam, az óta a nap óta, hogy szétvágtad az arcomat és a fejemet, és azzá a kibaszott sebhelyes, ronda szörnyeteggé változtattál, aki ma vagyok. És az óta, hogy a nyakam köré tetted a nyakörvet, és arra kényszerítettél, hogy nap mint nap öljek.

Ökölbe szorítottam a haját, és befejeztem: – Az óta a nap óta, amikor arra kényszerítettél, hogy megdugjam az aszott pinádat.

Elengedtem a haját, fel-alá járkáltam előtte, elvesztettem a fejem. Elhallgattam, és lehunytam a szemem, majd mélyen belélegeztem. A dühömet kordában tartva kinyitottam a szemem, és egyenesen Lukára néztem.

– Kösd a fémoszlophoz. Tekerd köré azokat a láncokat, hogy ne tudjon mozogni. – Luka visszarángatta az oszlop felé, de én azt kiáltottam – Várj! – Luka megtorpant.  Az Úrnő rémülten nézett rám. Belebámultam a mérgező, kibaszott tekintetébe, és hidegen megparancsoltam: – Vetkőzz!

Az Úrnő állát felszegte. Hallottam a férfiak mormogását körülöttem. Szembefordultam velük, és azt mondtam: – Ez most sokkal rosszabb lesz. Most távozzon, aki nem bírja elviselni egy nőstény sikolyait.

A férfiak tágra nyílt szemekkel bámultak rám, de egyikük sem mozdult.

Jó kis Maffia katonák, gondoltam. Összeszűkült szemeim megpillantották Zaalt, aki karjában tartotta Zoyát, karcsú testét egy takaróba burkolta. Az én kis grúzom olyan sápadtan és mozdulatlanul látszott, hogy lángra lobbantotta a belső tüzemet.

Újra az Úrnővel szembefordulva figyeltem, ahogy Luka elengedi a karjait és hangosabban parancsoltam: – Vetkőzz, ribanc!

Felemelve azt a kibaszott csúnya öreg arcot, az Úrnő nem hunyta le a szemét, miközben levetette magáról a kabátját, majd a fekete ruháját. Természetesen nem volt rajta bugyi, valószínűleg számított arra, hogy megerőszakolja Zaalt, amikor a karmait is belemélyeszthette.

Ruhái egy kupacban hullottak a padlóra. A kibaszott visszataszító testét mindenki láthatta. Képtelen vagyok tovább nézni a csupasz húsának látványát, Luka felé billentettem az állam. – Mindjárt jövök; van valaki, aki megérdemli, hogy szenvedni lássa.

Sarkon fordultam, anélkül, hogy az őrökre néztem volna, átvágtam a házon. Lerohantam az alagsorba, a hosszú folyosóra, ahol rengeteg ajtó vezetett elszigetelt szobákba. Egymás után nyitottam ki az ajtókat, az egyik üres szobából a másikba. Összevontam a szemöldököm, amikor Inessának nyoma sem volt.

Ahogy sprinteltem vissza a lépcsőn, a vérem úgy száguldott, a testemben, mint a láva. Átkutattam minden emeletet, minden ajtót, minden szekrényt, mindenhol, de Inessát sehol sem találtam. A maffia őröket látva a kijárat közelében, megkérdeztem: – Vannak ott hátul épületek?

Egyikük bólintott. – Két kis raktárépület.

A remény fellobbant a mellkasomban, aztán gyorsan elszállt, amikor megkérdeztem: – Találtak bennük valakit?

– Nem, uram – válaszolta az egyik őr.

Igazi félelem csírázott bennem, és éreztem, hogy a bennem bujkáló pánik a felszínre tör, berontottam a szoba ajtaján, és azonnal megtaláltam az Úrnőt a fémrúdon. – Te! – köptem egyenesen az arcába.

Az Úrnő ajkai megrándultak, mosollyal harcolt, és én egyszerűen tudtam. Tudtam, hogy a ribanc elküldte Inessát.

– Te kurva! – vicsorogtam. Hátravetettem a fejemet, és egy elkínzott kiáltást szakadt ki belőlem. Mivel képtelen voltam megfékezni a dühömet, a legközelebbi ágyhoz sétáltam, és az oldalára fordítottam, minden egyes újabb lépésnél kiüvöltöttem a dühömet. Széttéptem a kibaszott szobát, a maffia őrök távol maradtak tőlem.

Miután az öklömet a falba vágtam, megfordultam. A szemem megakadt a fonott bőrkorbácsán, amit szívesen hordott magával. Keményen megragadva azt, odasétáltam, ahol megkötözve volt. Luka a vállára és a csípőjére tekerte a láncokat, így rengeteg húst hagyott nekem, hogy darabokra tépjem.

Remegett a kezem, és épp lendíteni akartam az ostort, amikor hirtelen megdermedt a kezemben. Az Úrnő büszkén nézett rám. Úgy bámult rám, mintha én lennék a leghatalmasabb teremtmény. Aztán rájöttem: még akkor is, amikor a saját halálával nézett szembe, büszkeség csillogott az arcán a szörnyeteg miatt, akit ő teremtett.

A tökéletes gyilkológép.        

A tökéletes kínzója... az ő díjnyertes halálhozója.

A szívem hevesen kalapált, az ostor megfeszült a markomban. Lassan és fájdalmasan akartam megölni. Azt akartam, hogy szenvedjen, de a büszkeségéből nem akartam kivenni a részem.

Közelebb léptem, és még közelebb, és néztem, ahogy az Úrnő arca is összeomlik.

Közel hajoltam hozzá, és megálltam az arca előtt. Sötét szemei engem figyeltek, és grimaszolva köpött. – Mindig is kudarc voltál. Még most is, a pillanatban, amire egész szánalmas életedben vártál, megint kudarcot fogsz vallani!

– Hol van? – követeltem, figyelmen kívül hagyva az Úrnő gúnyolódását. Ronda arcán a diadalmas kifejezés villant át.

– Visszatért a Mesterrel – motyogta boldogan.

Összeszorult a szívem. – Mikor? – kérdeztem.

Úrnőm szemei az enyémre szegeződtek. Minden kacaj, minden öröm, hogy elküldhette a húgomat, lehullott az Úrnő arcáról, amikor kifakadt. – Amikor belezúgtál a grúz Kostava kurvába. Amikor abbahagytad, amit parancsoltam, és helyette inkább kefélni kezdted, a karodban tartottad, és a cicádnak szólítottad. – Az ajka undorodva megvonaglott, és köpte a szavakat. – Én képeztelek ki, hogy érzéketlen gyilkos legyél. Egy kínzó, egy gonosz vadállat. És elbuktál. Kudarcot vallottál. Nevetségessé tettél. Így hát azt tettem, amitől a legjobban féltél, elküldtem a rémült kis 152-t a Vérverembe, hogy taníttassam, hogy a Mester minden lehetséges módon birtokolja! – Sötét szemei résnyire szűkültek. – Tisztában voltál a szabályokkal, 194. Megszegted őket. Véghez vittem a büntetést. – Oldalra billentette a fejét. – Mondd csak, a kis grúz puncijának íze megérte, hogy elveszítsd a húgodat?

A hátam mögül hallottam a nyers düh hangját. Tudtam, hogy Zaaltól jött. A bőröm égett a vágytól, hogy elkapjam ezt a ribancot.  Az Úrnő arca meg sem rezzent.

A szobában csend volt, a dühöm túl heves volt, amíg Zaal meg nem szólalt. – Haza kell vinnem Zoyát, és orvoshoz kell vinnem. Ha jössz, akkor kurvára öld meg.

Félrekaptam a fejem Zaalra, a mozdulatlan és sápadt Zoyára a karjaiban. Sürgető érzés kerített hatalmába. Visszafordultam az Úrnőhöz.

Anélkül, hogy a szemébe néztem volna, felemeltem a kezemet, és egy gyors mozdulattal eltörtem a nyakát. Megfordultam, és csak a perifériás látómezőmben vettem észre az előrebukó testét.

Szörnyeteg voltam, igaza volt, de nem leszek többé az a szörnyeteg, akinek ő akart engem.

Hirtelen előredőltem, testem az öklömre támaszkodott, miközben küzdöttem a lélegzetvételért. A testem izzadt és remegett a valóságtól, meghalt. A kínzónk, Inessa és az én foglyul ejtőnk halott volt.

Aztán fájdalom töltötte el testem minden sejtjét, ahogy a húgomra gondoltam. Az adrenalin végigsöpört a testemen. De megtántorodva talpra álltam, és csak azt láttam, hogy Luka és az őrei engem bámulnak. Hátrapillantottam, és láttam, hogy Zaal is engem bámul, a zöld színű szemei minden mozdulatomat követik. És láttam az én Zoyámat a karjaiban.

Luka előrelépett, kinyújtotta a kezét, de én vicsorogtam. – Ne! – és kirántottam a karomat. A képernyőfalhoz rohantam. A kezem addig kutatott a pulton, amíg meg nem találtam a távirányítót, amit az Úrnő mindig használt. Lihegve kapkodtam a levegőt, véletlenszerűen nyomkodtam a gombokat, amíg a képernyők be nem kapcsoltak. Inessát kerestem. Aztán a jobb szélső képernyőn megláttam őt egy ketrec sarkában kuporogva, a padlón vonaglott, kezeit a lábai közé szorítva, sötét haja nedves volt, ahogy a fájdalom eluralkodott rajta. Aztán egy férfi lépett be a szobába, és én megráztam a fejem. – Nem – sziszegtem az orrom alatt.

– Mester – suttogtam, és figyeltem, ahogy közeledik húgomhoz. Inessa meztelen teste a padlón meghajlott, a Mester pedig eléje ereszkedett, és végigkúszott a testén. Tehetetlenül néztem, ahogy széttárta a lány lábait, és egyetlen kemény lökéssel belevágta magát.

Inessa megkönnyebbülten felsikoltott. El kellett fordítanom a szemem. Üresség és kudarc terjengett a szívemben. Inessa már Grúziában volt. Már visszatért a Vérverembe.

A fejem lehajtva maradt, addig, amíg meg nem hallottam a hangomat az egyik képernyőből, amit a sokkoló krákogásom és egy sikoly követett a torkából.  – Mondd meg a neved! – A hangom hidegnek és érzéketlennek hangzott.

A szívem megszakadt, amikor hallottam Zoya félénk hangját válaszolni. – Elene Melua. Kazrati, Grúzia.

Hallottam Zaalt. Hallottam a hátam mögül a nehéz, kontrollálatlan légzését. Erős karja a nyakam köré fonódott. Zaal Kostava, a Kostava Klán Liderije, megígérte. – Meg foglak ölni, te hazug fasz!

Nem küzdöttem. Miközben Zaal a földre lökött, és a mellkasomon terpeszkedett, én pedig az én Zoyám után kutattam. Luka Tolstoi a sarokban állt, a lányt a karjában tartva, és izzó szemmel nézte, ahogy Zaal ütni kezdte az arcom. Vér töltötte meg a számat, de nem éreztem a fájdalmat.

– Kurvára bántottad! – Zaal felüvöltött, és a mellkasom húsát tépte a sai hegyével. Ahogy le sem vettem a szemem Zoyáról Tolstoi karjaiban, a testem kezdett kihűlni. Homályosan láttam, hogy valaki lerántotta Kostavát a testemről, de ekkor már túl késő volt.

A sötétség bezárult; az utolsó dolog, amit láttam, az Zoya béna karja volt, amely lazán lógott a takaróról.

Én pedig elmosolyodtam.

Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy biztonságban van.

Tudva, hogy visszakerült oda, ahová tartozik, a családjához és a véréhez.

De ahogy a kezét bámultam, azt kívántam, bárcsak a sajátomban tarthatnám.

Fogni a kezét, amikor végleg eltávozom.

Csak még egyszer utoljára.

20. fejezet

ZOYA

Fordította: Aemitt

Felébredtem, és egy hihetetlen forróság lángra lobbantotta a testemet. Mély zavarodottság és sűrű köd borította el az elmémet. A szívem hevesen vert, ahogy próbáltam gondolkodni, hol vagyok. Kinyitottam a szememet, szinte teljes sötétség fogadott; az egyetlen világítás a szoba túlsó oldalán lévő, enyhén befüggönyözött ablakból jött.

Megpróbáltam fellökni magam a pihe-puha ágyból, amiben feküdtem, de közben összeszorítottam a fogaimat a végtagjaim fájdalmától. Hosszan kifújtam a levegőt az orromon keresztül, miközben a fejemet törtem. Hol voltam? Mi történt? Bármennyire is próbálkoztam, a köd nem akart kitisztulni.

Kellemetlen érzésemtől lihegve, sikerült átcsúsznom az ágy végére, és átvetettem a lábam az ágy szélén. Keményfa padló, a hideg érzésre felugrottam. A hajam a vállamra lógott, és ujjaimmal végigsimítottam a selymes szálakon. Fintorogva ráncoltam a homlokom. A hajamnak kókuszillata volt. Puha tapintású volt, mintha megmosták és gondosan megszárították volna.

Ahogy lenéztem a testemre, láttam, hogy egy hosszú fekete hálóinget viselek. Nem rémlett, hogy ez az enyém-e, de ahogy a kezem megérintette a selymet, tudtam, hogy drága. Valahogy tudtam, hogy nem az enyém.

Rá kellett jönnöm, hogy hol vagyok, erőltettem magam, hogy felálljak. Ahogy végigpásztáztam a szobát, az ablakhoz sétáltam. A nagyméretű ablaküveg mellett maradtam, de a drapérián keresztül megpillantottam az alattam elterülő forgalmas utcát. Elég magasan voltam; az épület, amelyben voltam, magasan állt a környezetéhez képest.

Leengedtem a drapériát, és hátrébb léptem. Előttem, a szoba túloldalán egy ajtó volt, alatta fény szűrődött be.

A lábam végighaladt a keményfa padlón. Kinyitottam az ajtót, ügyelve arra, hogy hangtalanul tegyem. Az ajtón túl egy nagy, díszes folyosó terült el. Kiléptem, és rögtön balról jobbra néztem.      

Életjelek után kutattam, balra tőlem halk hangok morajlását hallottam. Ujjaimmal végigszántottam a hajamon, hogy megnyugtassam az idegeimet, lassan haladtam előre, a szemem elkerekedett a magas mennyezeten és a falakon lógó régi képek láttán.

Beleborzongtam az ilyen gazdagság ismeretlenségébe. Újra megpróbáltam emlékezni valamire, a tarkómban lévő fájdalom azt súgta, hogy valami fontos dologra kell emlékeznem. De bármennyire is próbálkoztam, semmi sem jutott eszembe.

Elértem egy szobát, aminek az ajtaja nyitva volt, és hangok hallatszottak ki. A szívem először megdobbant, amikor rájöttem, hogy az emberek oroszul beszélnek. A félelem végigfutott a gerincemen, és sarkon fordultam, hogy elmeneküljek, de egy mély hangot hallottam, amely megdermesztett a mozdulat közepén.

A fejemet oldalra hajtottam, hogy jobban halljam. A hang oroszul beszélt, de akcentusa volt, egy akcentus, ami ismerős volt számomra. Nem tudtam hová tenni a személyt, de az ösztön és a szívemben lévő megkönnyebbülés arra késztetett, hogy az ajtóhoz lépjek.

Lenéztem a kezemre, és csak azt láttam, hogy remeg. Könnyek szúrták a szemem, és összeszorítottam őket, nem tudtam, miért törnek rám ilyen érzelmek. A hangok egyre hangosabbak lettek, sok ember kapcsolódott be a beszélgetésbe. Mélyet lélegezve beléptem az ajtón. Ez a szoba hatalmas volt, csordultig tele drága dekorációval. Csendben lépdeltem végig a padlón, amíg a szoba át nem kanyarodott a nappali helyiségbe. Megálltam, amikor megláttam négy embert, a beszélgetés forrását, a kanapékon ülni. Mindannyian fiatalnak tűntek. Az egyik kanapé egy hatalmas, tüzet okádó kandallóval szemben állt, egy nagydarab szőke férfi karjaiban egy barna hajú nővel a plüsspárnákon. A pulzusom felgyorsult, de nem jött felismerés.

Nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam megmozdulni, amikor a pillantásom a nekem háttal álló párra esett. Egy szőke nő a fejét egy olajbarna bőrű férfi karján pihentette. Hatalmas hátát fehér póló borította, amelynek anyagát erősen próbára tették az izmai. Fekete haja a feje búbján rendetlen kontyba volt kötve. Valamilyen okból kifolyólag a tüdőm nem működött, ahogy őt bámultam.

A testem a földbe gyökerezet. Féltem, hogy soha sem leszek képes megmozdulni. Talán megérezve engem, a sötét férfira támaszkodó szőke nő elfordította a fejét. Barna szemek összetalálkoztak az enyémmel. Megdermedt. Rábámultam, és ő is rám bámult.  Valami kihűlt bennem, ahogy az ajkai szétváltak. Nem emlékeztem, hogy miért, de valami belül azt súgta, nem kellett volna szeretnem őt. Az elmém sűrű köddel volt tele. Nehezen tudtam rendezni a gondolataimat, semmit sem tudtam a megfelelő helyre tenni.

A mellette álló férfi a szőkéhez fordult. A szőke, látva a férfi mozdulatát, a karjára tette a kezét. A férfi rábámult, élesen kirajzolódó profilja előtűnt. De nem nézett hátra felém. A szőke nő megdörzsölte a karját, mire a férfi háta megmerevedett. A feje előrebukott, és a keze végigsimított a haján. Minden mozdulatát figyeltem, a mellkasomat egyre jobban égette, az idegesség a testemben tombolt, miközben vártam, hogy felém nézzen.

Remegő sóhajjal fújtam ki a levegőt, de az elakadt, amikor a férfi hirtelen talpra állt. A szemem tágra nyílt a puszta magasságától és masszív testalkatától. A kezei kitárultak és összecsukódtak az oldalán. Aztán, mintha lassított felvételen történt volna, megfordult. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy végre szembefordult velem.

A szemei be voltak hunyva, hosszú fekete szempillái az arcához simultak. Egy újabb lélegzetvételre a szemei felpattantak, élénkzöld tekintete azonnal az enyémbe fúródott.

A reakció azonnali volt. A felismerés azonnali volt, áthatolt a ködön. Képek villantak fel a szemem előtt az erőteljes zöld tekintet láttán; úgy suhant át, mint ifjúságom filmvetítése... kis lábaim futnak a mezőn  a magas fűben, két fiú üldözött. Egy zöld szemű fiú a karjaiba vett, én meg nevetve arcon csókoltam, és rámutattam az arca bal oldalán lévő három anyajegyre. Két fiú, akik ugyanúgy néznek ki, csak a szemük színe különbözik. Két fiú fekszik a folyó partján, nevetve és mosolyogva, engem biztonságosan maguk mellé bújtatva. Egy zöld szemű fiú jó éjt puszit nyomott az arcomra, és azt mondta, hogy szeret engem...

Ahogy ziháltam, remegő kezem a számhoz kapott. Könnyek gyűltek a szemembe, majd kibuggyant és végigfolyt az arcomon. A kezem lehanyatlott a férfi láttán, aki egykor a legjobb barátom volt az egész világon, a védelmezőm, aki olyan vadnak és erősnek tűnt, és már nem volt az a fiatal fiú.

Kapkodva vettem levegőt, hogy visszanyerjem a hangom, és suttogtam – Sykhaara…

A szigorú arckifejezés a viszonzott szeretet kifejezésévé változott. A lábam fájdalmát azonnal elfelejtettem, ahogy odarohantam, hogy az ölelésébe vessem magam.

Karjaim a vastag nyaka köré fonódtak, és zokogtam, amikor éreztem, hogy ismerős karok ölelik át a derekam. A körülöttünk lévő világ megszűnt, ahogy zokogtam és zokogtam, arcomat a nyakába fúrva. Zaal arca a nyakamba simult, és éreztem, ahogy a könnyek végigfutnak a hátamon.

– Zoya – duruzsolta mély hangja. Szorosabban magához szorított, és azt mondta: – Azt hittem, meghaltál.  Azt hittem, téged is elvesztettelek.

Így maradtunk, mintha órák teltek volna el, de végül elhúzódtam, és homályos, duzzadt szemekkel felnéztem az arcára. Remegő kezemet felemelve, ujjamat a bal arcához vittem, és végigsimítottam az anyajegyein. Mosolyogva suttogtam: – Egy, kettő, három...

A fájdalom látszott Zaal arcán, és a szemei lecsukódtak, ahogyan próbált lélegezni. Megértettem, hogy ezt neki is ugyanolyan nehéz elviselnie, mint nekem, ezért lábujjhegyre álltam, és kihúztam a szalagot a hajából. Nagy mosollyal néztem, ahogy hosszú fekete haja leomlott.

Hátrább léptem, ahogy a haja a válla köré hullott, hogy a mellkasán landoljon. Ujjaimba fogtam a szálakat, és találkoztam a szórakozott arcával.  – Még mindig hosszú a hajad? – mondtam csodálkozva, túlságosan is legyőzve, hogy a sykhaarám ennyi idő után itt állt előttem.

– Mint a régi grúz harcosoknak – válaszolta.

Fájdalom hasított a szívembe, amikor megismételte nagymama szavait. Remegő hangon mondtam egy bókot. – Nagymama örülne, ha így látna téged.

Zaal arcán csendben peregtek le a könnyek, és nem tett semmit, hogy letörölje. A szemei minden porcikámat bámulták; aztán láttam, hogy az orrlyukai kitágulnak, és egy fojtott hang jött ki a torkán, amikor a vállamat bámulta.

Elfordultam, és a tűz égő lángjaiba bámultam, amikor éreztem, hogy az ujja végigsimít a golyó okozta sebhelyemen. – Láttam, ahogy meghalsz – mondta halkan, megsemmisüléssel a hangjában.  – Azok a szemetek visszatartottak, miközben a nevemet kiáltottad, és könyörögtél, hogy mentselek meg. A szemed az enyémet nézte, amikor lelőttek, és én nem tudtalak megmenteni.

A vállára tettem a kezem, és újra szembefordultam vele. – Te és Anri gyerekek voltatok. Mit is tehettél volna azokkal az emberekkel szemben?

A szemem tágra nyílt Anri hirtelen megemlítésére. Gyorsan végigpásztáztam a szobát. Láttam, hogy a nő és a férfi a kanapéról mosolyogva figyel engem, és láttam a szőke nőt, aki Zaal mögött ült a kanapén. Az ő arca is könnycseppektől volt nedves.

A tekintetem sokkal hosszabb ideig maradt rajta, mint a többieken, de nem szólt hozzám semmit, alig reagált a figyelmemre. Nem emlékeztem, hogy ismertem-e őt. Az arcát sem tudtam elhelyezni a fejemben.

Amikor visszanéztem Zaalra, megkérdeztem: – Hol van Anri? Hol van a bátyám? – A gyomrom összeszorult, mivel alig vártam, hogy hamarosan újra láthassam. Zaal pillantása lehervadt, ahogy az én repedező szívem is.

Hátratántorodva megráztam a fejem, és azt suttogtam – Nem... – A fejem újra és újra megrázkódott, és a kezem a számhoz kaptam. – Ne mondd el – mondtam összeszorult torkomon keresztül. – Kérlek, mondd, hogy életben van.

Zaal elfordult, és láttam, hogy remeg a válla. Amikor újra szembefordult velem, tudtam. Az arcán lévő kétségbeesetten szomorú kifejezés mindent elmondott, amit tudnom kellett. A lábaim túl gyengék voltak ahhoz, hogy elviseljék a hírt, ezért a földre rogytam.

Sírás rázta a testemet, mert úgy éreztem, mintha valaki szorosan szorongatná a szívemet és a tüdőmet. Hirtelen erős karok fonódtak körém, egy hatalmas test húzott a mellkasához. A karjaiba zuhantam, és az ismerős illata visszavitt a gyerekkorunkba. Percek és percek teltek el. Addig sírtam, amíg biztos voltam benne, hogy már nem tudok többé sírni.

Nyilvánvalóan hallva, hogy megnyugodtam, Zaal egy csókot nyomott a fejemre, és azt mondta: – Hiányoztál, Zoya. Még mindig itt vagy nekem. Még mindig itt vagyunk egymásnak.

Szorosan átöleltem, és azt suttogtam: – Te is hiányoztál, sykhaara.

Bátorságot merítettem a szorításából. Végül kipirult arccal elhúzódtam, éreztem, hogy az idegenek szemei engem figyelnek. Amikor Zaal arcára néztem, azt mondtam: – Pont úgy nézel ki, mint a papa, sykhaara. Jóképű lettél, akárcsak ő.

Zaal ajka büszke vigyorba görbült. Amikor megérintettem a hosszú haját, én is megérintettem az enyémet. – Ugyanolyan a hajunk – jegyeztem meg.

Zaal ajkáról harsány nevetés tört fel. Én is felnevettem. Bólintott. – A te hajad hosszabb, mint az enyém.  Legalább.    

Megráztam a fejem, emlékezve a gyerekkori bosszankodásomra, hogy a bátyáimnak hosszabb volt a hajuk, mint nekem. Gyorsan kijózanodtam, amikor megláttam Zaal sebhelyes és tetovált karját. – Annyira másképp nézel ki, sykhaara, mégis pontosan ugyanúgy, ha egyáltalán lehetséges ilyen.

Zaal lehorgasztotta a fejét és bevallotta: – Nem az a testvér vagyok, akire emlékszel, Zoya. – Felemeltem az állát, és a gyomrom felkavarodott, amikor a leharcolt arcát vizsgáltam.

A tekintete találkozott az enyémmel, és válaszoltam: – És én sem vagyok ugyanaz a hugica, akit te ismertél –  sóhajtottam. – Azok után, amin keresztülmentünk, hogyan is lehetnénk azok? – mondtam.

A csend súlyosan lógott közöttünk. A tűz felemelkedő lángjai felkeltették a figyelmemet, és ekkor megkérdeztem: – Hogy halt meg Anri, és te hogy élted túl?

A feszültség pattogott közöttünk. Majd Zaal így szólt: – Jakhua rajtunk tesztelte a drogjait, olyan drogokat, amelyeket az engedelmességre alkotott...

– Tudok a drogokról – mondtam, aztán elkomorultam, amikor megpróbáltam felidézni, miért tudok a drogokról.

– A drogok – folytatta Zaal, hogy újra rá koncentráljak –, a drogok azonnal hatottak rám. Elvették az emlékeimet – sóhajtotta Zaal –, és még azt is, hogy felismerjem Anrit.

– Nem! – kiáltottam fel, és megpróbáltam elképzelni az ikertestvéreimet vadidegeneknek. Ez lehetetlen volt. Mindig együtt voltak.

– Szinte azonnal, ahogy Jakhua megölte a családunkat és fogságba ejtett minket, már nem ismertem meg Anrit.  Tavaly mentettek meg Jakhuától, és felfedeztem, hogy Anrit elszakították tőlem, mivel a drogok nem hatottak rá. Őt a földalatti halálküzdelmek ringjében használták.

Émelyegtem, miközben hallgattam az életük történetét. Ez szürreális volt. – Haláig tartó mérkőzések? – kérdeztem. – Halálig tartó mérkőzésen halt meg?

Zaal bólintott, és tekintete a szobában lévő másikra férfira siklott. Hirtelen, mintha a bátyám emlékeztetett volna arra, hogy közönségünk van, a többiekre néztem.

Zaal keze az enyémre kulcsolódott, és halkan megkérdeztem, – Hol vagyunk? Az elmém... semmi sem túl tiszta. Nehezen tudom összeszedni az emlékeimet és a gondolataimat.

– A drogok miatt van, Zoya. Eltart egy darabig, amíg elmúlik. – Már éppen kérdőre akartam vonni Zaalt, hogy miről beszél, de Zaal talpra állt, és mielőtt megtehettem volna, kezet nyújtott nekem.

Egy újabb ideges pillantást vetve az idegenekre, az övébe csúsztattam a kezemet, és hagytam, hogy talpra állítson. Zaal átkarolta a vállamat, és védelmezően magához húzott. A tekintetemet a padlóra szegeztem, a túl sok év elszigeteltségben eltöltött idő miatt kényelmetlenül éreztem magam intenzív tekintetük rivaldafényében.

– Zoya – mondta Zaal óvatosan –, engem az év elején Luka mentett meg. – Zaal kezével a szőke férfira mutatott. Rápillantottam, és amikor ránéztem, bólintott. Én is bólintottam, majd a mellette álló nőre néztem. Gyönyörű volt, csupa hosszú barna haj és ragyogó kék szem. Ő is bólintott, és mosolygott.

Zaal vett egy mély lélegzetet, majd a kanapén ülő szőke nőhöz fordult. Zaal kinyújtotta a kezét, és a szőke nő az ujjait az övébe fonta. Felállt, és rámosolygott. Kinyújtotta a kezét, de engem valami megállásra késztetett.

Zaal megmerevedett a tétovázásomra, és fájdalom hasított a fejembe. Elmozdultam a karjából. Hirtelen előttem állt, és felemelt. – Zoya? – erőltette. – Még mindig rosszul érzed magad?

Zavartan felnéztem. – Beteg? Beteg vagyok?

– Beteg voltál az elmúlt néhány napban. Mi gondoskodtunk rólad, átsegítettünk a legrosszabbon.

Próbáltam visszaemlékezni valamire az elmúlt napokból, de nem volt semmi. Az elmém üres volt. Ahogy a hajamon éreztem a kókusz illatát, hirtelen értelmet nyert, valaki megmosdatott.

Zaal türelmesen várt rám, miközben törtem a fejem. Azon dolgoztam, hogy összeszedjem magam, próbáltam nem pánikba esni attól a ténytől, hogy semmire sem emlékszem, újra lejátszottam, ahogy Zaal elmondta, hogy beteg voltam. Aztán elkomorultam. Eszembe jutott, hogy Zaal megint grúzul beszél hozzám. Amikor bemutatott ezeknek az embereknek, oroszul beszélt. Újabb fájdalomvillanás hasított belém. Visszatántorogtam a kandallóhoz, a lángok melege segített újra összpontosítani. Segítettek kitisztítani a ködöt.

Gyorsan pislogva Zaalra és a többiekre néztem. Anyanyelvünkön beszéltem – Te oroszul mutattad be őket nekem. – Tudtam, hogy miért, de meg kellett győződnöm arról, hogy igazam van, hogy az információ, amit Avto mondott nekem, igaz.

– Zoya – mondta Zaal nyugodtan. A hangjából éreztem, és az aggodalomból az arcán, hogy ideges.      

Kezemet a lüktető halántékomra szorítva, megráztam a fejem. Zaal közelebb húzta magához a szőkét, és egy fotó jutott az eszembe. Zaal ezzel a nővel, nevetve és boldogan.

– Zoya, meg kell értened, hogy Luka megmentett engem. Őt is gyermekként ejtették fogságba, akárcsak Anrit és engem. Ő, ő ismerte Anrit, ő volt a legjobb barátja. Az életükért kellett harcolniuk a halálos meccsek klubjaiban. Tizenéves koruktól kezdve.

A szőke férfira bámultam, aki bólintott. – Te beszélsz grúzul? – kérdeztem tőle az anyanyelvemen.

– Igen – válaszolta. – A gulágom tulajdonosai grúzok voltak, a legtöbb harcos is grúz volt. Úgy tanultam meg beszélni, hogy hallgattam őket. – Nyelt egyet. – És Anri révén, aki megtanított arra, hogyan kell túlélni.

Újra a bátyámra néztem, és összerándult, a szőke nő megnyugtatóan dörzsölgette a mellkasát. Szerette őt. Láttam a szemében. És Zaal szemében is. Láttam a szemében a szerelmének hevességét is.

– A saját szádból akarom hallani – mondtam, felemelve a hangerőmet. – Ezt tőled kell hallanom. Csak hogy biztos legyek benne, hogy minden tényt ismerek.

Zaal felemelte az állát, és így szólt: – A neve Talia Tolstaia, Zoya.

Lehunytam a szemem, ahogy ezt meghallottam, az árulás azonnali érzése mélyen érintett. Eszembe jutott, hogy ezt már tudtam. Emlékeztem, hogy akkor sem tudtam, mit gondoljak erről a hírről.

Zaal előrelépett, de én feltartottam a kezem, hogy álljon meg. – Állj! – sürgettem, mert szükségem volt egy kis térre, egy kis időre, hogy feldolgozzam az információt. Meg is tette, megtorpant. Megremegett a kezem, ahogy visszaemlékeztem apámra, aki elmondta, hogy a Tolstoik, a Volkovok és a Durovok hogyan tették tönkre az életünket. Hogy ők voltak a családunk ellenségei.

És Avto... Avto? Hol van Avto? Megráztam a fejem, próbáltam koncentrálni, emlékeztem, hogy azt mondta nekem, hogy a Volkov Bratva a hibás azért, hogy Jakhua a családunk ellen fordult.

Az árulás és a forró düh hirtelen keveréke áramlott az ereimben. Azt tanították nekem, hogy a családomat, ezek miatt az emberek miatt mészárolták le.

– Hogy tehetted? – Azon kaptam magam, hogy kérdőre vonom Zaalt, mielőtt a szemem végül megtalálta a bátyámat. Látszott, hogy a fájdalom és szégyen villant át az arcán, mielőtt arckifejezése a Tolstaia védelmezőjévé változott.

– Zoya – mondta nyugodtan –, megmentették az életemet. Luka rájött, hogy életben vagyok, és megmentett Jakhuától. Az életét és az embereiét kockáztatta, hogy eljöjjön és elvigyen tőle. Anri iránti becsületből tette. –  Közelebb ölelte magához Taliát, majd folytatta. – Majdnem belehaltam a drogokba, de Talia gondoskodott rólam. Törődött velem, és végül egymásba szerettünk.

Megráztam a fejem. A szőke férfira néztem, majd a barna hajú nőre. – És a vezetéknevük? – A kérdésemet Zaalnak címeztem.

– Én Luka Tolstoi vagyok, ő pedig a feleségem, Kisa Tolstoi. –  Rosszul lettem, amikor Luka ismét tökéletes grúz nyelven válaszolt. A felesége rápillantott, majd felém fordulva így szólt: – A leánykori nevem Kisa Volkova volt, Zoya. Kirill Volkov, a Bratva Pakhan lánya vagyok.

A kezem a fejem oldalához emelkedett, a tompa fájdalom belülről egyre elviselhetetlenebbé vált. Nem tudtam, hogy ez a rosszullétemtől van-e, vagy attól, hogy minden, amiben eddig hittem, most a feje tetejére állt.

Zaal megmozdult, hogy közelebb jöjjön hozzám. De azon kaptam magam, hogy ezt suttogom: – Elárultad a családodat. – Ránéztem Taliára, aki ott állt mellette, orosz ellenségként. – Avto, az őrzőm azt mondta, az ő hibájuk, hogy a családunkat lemészárolták. Miattuk fordított hátat nekünk Jakhua, és bosszút akart állni – tettem hozzá.

Zaal arca eltorzult a dühtől. – Ez nem, nem igaz. Vannak dolgok, amiket nem tudsz, Zoya.

Bámultam a bátyámra, és megráztam a fejem. Remegő hangon mondtam – Most úgy érzem magam, mintha idegen lennék számodra. Nem tudom, mit higgyek. Tele van a fejem... nem tudom, mi a helyes.

Zaal arca elsápadt. Sajnálatot éreztem, hogy milyen hatással volt rá a válaszom, de össze voltam zavarodva. Ők a Kostavák ellenségei voltak. Úgy neveltek, hogy megvetettem őket.

A szőke nő mellette előrelépett, és így szólt: – Családi történelmünk rossz, a legrosszabb. De most nem ez a helyzet. Túlléptünk rajta. Muszáj, Zoya. Nem élhetünk tovább a fájdalommal és a gyűlölettel.

A szemeim elkerekedtek erre a szőke nőre, és azon kaptam magam, hogy hitetlenkedve nevetek. – Meglőttek és majdnem meghaltam, csapdába estem a halott családom alatt, éreztem, ahogy a húsuk kihűl, ahogy a vérük beszivárgott a bőrömbe. Az ikertestvéreimet ellopták, és úgy tesztelték őket, mint az állatokat. Most tudtam meg, hogy a nagyon szeretett idősebb testvérem, Anri meghalt egy földalatti halálos küzdelemben, és húsz évig bujkáltam, hogy elmeneküljek az ellenségeink elől, akik még akkor is vadásztak rám, amikor a testemet nem találták meg!              

A dühöm eluralkodott rajtam, és hideg hangon hozzátettem: – Végül megtudtam, hogy Zaal túlélte, miután már rég feladtam a reményt, hogy a családomból bárki más életben van. Életemben először már nem éreztem magam egyedül a világban, csak azért, hogy megkeressem őt, és elraboljanak és napokig kínozzanak...

A szavaim elakadtak, amikor az utolsó teher is elpárolgott és egy kék szempár elnyelte az elmémet. Borotvált fekete haj és útvonal szerűen kiemelkedő hegek egy durván jóképű arcon. A legszembetűnőbb heg a halántékától a mellkasáig húzódott. Egy ilyen rémálomhoz hasonló arcnak félelmet kellett volna kiváltania; ehelyett békét hozott nekem. Melegséget hozott nekem.

A szívem vadul kalapált, ahogy az elmúlt hetek eseményei felidéződtek egy szökőár erejével: az Úrnő, a nyakörv, amit újra Valentin nyakára erősítettek, az Úrnő, hogy megparancsolta neki, hogy ölje meg Zaalt... aztán behozta a drogokat. Azt akarta, hogy a drogok által haljak meg.

A karomra pillantottam, a tűszúrás nyomai még mindig szembetűnőek voltak a bőrömön. – Valentin. – Hangosan suttogtam a sebhelyes férfi nevét, és jeges érzés futott végig a gerincemen.

Szembefordultam Zaallal, és követelőztem: – Hol van Valentin? – A testem remegni kezdett, hogy nincs mellettem. Kérdésekkel bombáztam – Túlélte? Az Úrnő megölte őt?

Zaal kezei ökölbe szorultak az oldalán, de nem volt hajlandó megszólalni.

– Meghalt? – suttogtam. Újfajta szívfájdalom zakatolt a mellkasomban. Az a fajta, amit lehetetlen volt elviselni.

– Életben van – tájékoztatott Luka Tolstoi, magára vonva a figyelmemet.

– Hol van? – követeltem. – Látnom kell őt. Jól van?

Luka Zaalra pillantott. Követtem a példáját, és a bátyámat bámultam. Hatalmas testéből vörösen izzó düh sugárzott. – Megkínzott téged – mondta Zaal hidegen. – Bántott téged.

– Igen – válaszoltam. – Az a nő olyan nyakörv viselésére kényszerítette, ami miatt bántott engem. De a szörnyű helyzetünk ellenére egymásba szerettünk. Szerelmesek lettünk, és ő megpróbált megmenteni engem. – Összehúztam a szemem. – Téged is megpróbált megmenteni. Ő egy gyilkos, egy olyan, aki sosem vall kudarcot, és érted küldték. Az irántam érzett szerelme akadályozta meg abban, hogy végrehajtsa ezt a merényletet rajtad, nem igaz? – Éreztem, hogy ez az igazság.

– Beleszerettél a fogvatartódba? – vicsorgott Zaal. – Megkínzott téged, és te beleszerettél? Ez a férfi gonosz, Zoya, túlságosan elfajult. Látod a gyilkost a szemében. És te beleszerettél? Hallod, hogy ez milyen elcseszettül hangzik?

Odaléptem a bátyámhoz, az orosz menyasszonya félreállt. Bátyám hatalmas mellkasával találkozva felnéztem, és azt mondtam: – Ne ítélj el engem. Te nem tudod, hogy mi van köztünk. Nem ismersz engem, Zaal. Nem ismersz olyannak, amilyen most vagyok, és nem ismered Valentint. Nem tudod, mit tett az a nő vele és a húgával.

– A húgát elrabolták. A nő, aki a fogvatartója volt, elküldte a húgát a bátyjához Grúziába. A Vérverembe. – Talia Zaal oldaláról szólalt meg. Könnyek csorogtak le az arcomon, amikor meghallottam ezt az információt.

– Valentin tudja? – kérdeztem Zaalt, nem Taliát, a szívem megszakad a gondolatra, hogy Valentin egyedül van, nincs senki, aki megvigasztalja, aki átöleli, aki osztozik a fájdalmában. Inessa eltűnése tönkre tenné őt. A mellkasom összeszorult a puszta fájdalomtól, amit biztosan érez.

– Vigyél el hozzá – suttogtam, képtelen voltam kimondani ezt a sok zűrzavart a szívemben.

– A celláinkban van – válaszolt ismét Talia. A tekintetem találkozott a bátyáméval. A tekintetem megperzselte. Hozzá beszéltem.

– Cellák? – kérdeztem hidegen.

Zaal felemelte az állát. – Láttam a videót, ahogy bántott téged az Úrnő házában. Láttam, ahogy bántott téged, kínzott téged, sikoltoztál.  Bassza meg, Zoya! Összetört téged!

A felismerés elért. – Te bántottad őt.  Megbüntetted, amiért bántott engem. – Zaal hallgatása mindent elmondott, amit tudnom kellett.

– Vigyél hozzá! – parancsoltam. Zaal mozdulatlan maradt. Nosztalgikus érzés kerekedett bennem. Ezt az a Zaal, akit ismertem. Aki hevesen védte a kishúgát. A nagy testvér, aki soha nem hagyta volna, hogy bántsanak.

Az én grúz harcosom.

Fogva tartottam a tekintetét, nem voltam hajlandó meghátrálni. Zaal nem mozdult. Meglepetésemre Luka felesége mögém lépett, és a vállamra tett kezével halkan ezt mondta: – Elviszem Zoyát Valentinhoz.

A férje rosszallóan nézett rá, de a nő elutasítóan intett a kezével. Taliához fordult. – Tal, hozz Zoyának a ruháidból néhányat; farmert, pulóvert, csizmát. Jónak kellene lenniük. – Talia szomorú szemmel nézett rám. Úgy tűnt, mondani akar nekem valamit, de visszatartotta magát, és gyorsan elhagyta a szobát. Egy részem bűntudatot érzett, látva a csinos arcára írt kétségbeesést, de egyszerűen nem tudtam most ezt az egészet kezelni.

Kisa mellém lépett, és ezt mondta: – Menjünk a vendégszobába, Zoya. A kocsim majd elvisz minket Valentinhoz, miután felöltöztél.

Hálás voltam, hogy valaki átvette a vezetést, és követtem őt ki a szobából. Zaal megfogta a karomat, amikor elhaladtam mellette. – Zoya – suttogta megtörten, majdnem megtörve az elhatározásomat.  – Kérlek...

Már majdnem.

Pokolian összezavarodtam a jelenlegi valóságommal, a kinyilatkoztatások áradatával, felsóhajtottam, és kihúztam a karomat. – Azóta álmodtam arról, hogy milyen lesz ez a nap, mióta ötévesen, egyedül és rémülten ébredtem Grúziában.  Avto ott volt mellettem, és azt mondta, hogy mindenki, akit szerettem, meghalt. – Visszaszorítottam a mellkasomban érzett szúrást az emlék hallatán. – Amit korábban mondtak, az igaz volt, Zaal. Te nem az a bátyám vagy, akire emlékszem, és én nem az a húgod vagyok, akire te emlékszel. Talán naiv voltam, amikor azt hittem, hogy ennyi év után lehetünk bármi más, mint idegenek. – Elsétáltam, mielőtt az ismerős karjaiba omlottam volna. Összerezzentem, amikor meghallottam, hogy a nevemen szólít. Nem fordultam meg. Nem tudtam.

Csak látni akartam Valentint.

Talia elhaladt mellettem és Kisa mellett a folyosón. Megállt, és kijelentette: – Az ágyadon hagytam a ruhákat, Zoya. Hideg van, úgyhogy kitettem neked egy kabátot.

Továbbsétáltam, képtelen voltam most beszélni a nővel. A fájdalom túl sok volt. Ez az egész túlságosan nyomasztó volt. Hallottam, ahogy legyőzött sóhajjal belép a szobába, ahol a bátyámat hagytam. Majdnem megálltam, és visszarohantam, önként megbocsátva neki, hogy az ellenséggel találta meg a szerelmet. Mert a sok fájdalom után megtalálta a szerelmet. De a makacsság és a családi büszkeség tartotta bennem a lelket. Különös, gondoltam. Egész életemben arra vártam, hogy a karjaiba fussak, de most, amikor a lehetőség kínálkozott, azon kaptam magam, hogy menekülök.

Úgy látszik, hogy ez a meghallgatott ima következményekkel járt.

A szívem vágyott Valentinra, ezért gyorsan felöltöztem. Kisa csendben elvezetett egy várakozó autóhoz. A sofőr nem szólt, nyilván tudta, hová kell mennem. A csend súlyos volt a biztonságos és privát hátsó ülésen. A mellettem ülő nőre pillantottam, és láttam, hogy kezei gyengéden végigsimítanak a domborodó pocakján.

Elmosolyodott, amikor meglátta, hogy figyelem a kezét. – Furcsa, de nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg.

Kedves hangja megnyugtatott, és azon kaptam magam, hogy megkérdezem: – Hányadik hónapban vagy?

– Hat hónapos vagyok – mondta. Hallottam az izgatottságot a hangjában.

Elfordultam, hogy kinézzek az ablakon, irigyeltem, hogy ez a nő ennyire elégedett az életével. Aztán Kisa megszólalt. – Megértem, miért vagy dühös, Zoya – Megdermedtem, nem akartam hallani, de ő tovább folytatta. – Tényleg megértem. Soha nem mernék lekezelően viselkedni, vagy éppen nem érteném meg, miért haragszol annyira Zaalra. Taliára. Mindannyiunkra. – Megfeszültem, de ő folytatta. – A családjainknak szörnyű múltjuk volt, ez alól nem lehet kibújni. Megértem, hogy te még mindig ezt éled, minden egyes nap.

Kisára néztem, nem tudtam, mit mondjak. Szerencsére csak nyitottságot és megértést láttam a szemében. Előrehajolt, és felém mozdította a testét. – Ott voltam, amikor Talia elmondta, hogy szerelmes Zaalba. És ez neki sem volt könnyű. Nagyon szerette a babuskáját[1], és hidd el, Talia gyűlölte az apátokat, amiért elrendelte a deduskája[2] meggyilkolását. Az özvegye volt az a nő, akit Talia a legjobb barátjának tartott.  Egy nő, akit nem is olyan régen veszített el.

– Az elhunyt családja iránti tiszteletből harcolt Zaal iránti vonzalma ellen, de végül egyikük sem tudott harcolni a szerelmük ellen. Zaal küzdött a családja, a te családod emlékéért és becsületéért. De annyira egyedül volt, annyira össze volt zavarodva, és nagyon szerelmes volt egy tiltott nőbe. Ez senkinek sem volt könnyű. Először még az apósom sem tudta rávenni önmagát, hogy befogadja a bátyádat a családba, pontosan ugyanazért, amiért te sem fogadod el Taliát. De mostanra nagyon megkedvelte a bátyádat. Most már úgy gondolja, hogy nem igazságos, ha továbbra is haragot tart a vétkes ember fiával. Vagy fordítva, ahogy biztos vagyok benne, hogy te is így látod.

– Jelenleg úgy érzem, nem tudok túllépni rajta – vallottam be, csendes másodpercekig tartó elmélkedés után. A torkom összeszorult, és azt mondtam: – A családomról van szó. A családról, amelyet soha nem ismerhettem meg, mert elvették tőlem. Brutálisan. És a legrosszabb az, hogy emlékszem az egészre. Lehet, hogy fiatal voltam, de emlékszem mindenre. A vér szagára, a húsba vágó golyók égő bűzére. Zaal volt a hősöm. Nem tehetek róla, de elárulva érzem magam.

Kisa óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy az enyémbe tegye.

– Zoya, Talia a legjobb barátom, és az egyik legjobb ember, akit ismerek. Olyan szenvedéllyel szereti Zaalt, amiről nem hittem volna, hogy lehetséges a barátnőmnél. És én is megismertem Zaalt, azt a Zaalt, amilyen most. Csendes és visszafogott, alig beszél. Tudom, hogy ez azért van, mert minden nap ugyanazt a bánatot és fájdalmat éli meg, mint te. – Megszorította a kezemet. – A családotok miatt. Amiért nem emlékszik az ikertestvérére.., amiért elvesztette a kishúgát, akiről minden alkalommal beszél.

A szemeim könnybe lábadtak, és azt motyogtam: – Tényleg?

Kisa gyengéden elmosolyodott, és bólintott.  – Úgy érzem, már ismerlek, pedig még csak most találkoztunk.

Az érzés megmelengette a szívemet.  – Nem vagyok benne biztos, hogy túl tudok lépni rajta. Hogyan lépjek túl azon, hogy feleségül veszi az ellenséget? Hogyan léphetek túl azon, hogy bebörtönözte a férfit, akit szeretek?

Kisa megvonta a vállát. – Bocsáss meg, Zoya.

– Ilyen egyszerűen?

Kisa felsóhajtott. – Hidd el, Zoya, az én életem, Talia élete is tele volt szívfájdalommal, hasonló emberek által, mint akik elvették tőled Zaalt és a családodat. Egyszer majd elmesélem neked. De rájöttem, hogy ha nem bocsátok meg a múltnak, akkor elvesztegetem az új esélyt az életre, amit lyubov moyával kaptam. – A szeme találkozott az enyémmel. – Az új esélyt, amit mindannyian megkaptunk. Te túlélted. Zaal túlélte. És mindketten megtaláltátok az utat egymáshoz, most itt, Brooklynban, távol a szülőföldetektől. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez puszta véletlen.

Vettem egy mély lélegzetet, magamba szívtam, amit mondott, amikor hozzátette: – Most már nem fecsegek, de szeretném, ha egy dolgot tudnál. Ott voltam, amikor Zaal hírt kapott rólad. Hogy életben vagy. Mintha a leghatalmasabb teher esett volna le a válláról. A túlélésed híre előtt teljesen elveszett a fejében. Talia volt az egyetlen, aki ki tudta vezetni a sötétségből. Mindig olyan szomorú voltam miatta.    

– Aztán amikor rájöttünk, hogy elraboltak, megváltozott. Eltűnt a csendes, visszafogott óriás, és megszületett a kíméletlen, ádáz vezető. Összegyűjtötte az embereidet, azokat, akik itt New Yorkban védelmeznek téged, és megkérte őket, hogy fogadjanak hűséget. – Kisa szünetet tartott, majd nyomatékosan mondta: – Zoya, ő csak egyetlen okból fogadta el a Lideri posztot a népednek, hogy hazahozzon téged. Mert te már itthon vagy. Zaal egészen addig a napig visszautasította a Lideri címet. A tudat, hogy valahol odakint vagy, élve, felébresztett benne valamit. Ha akarsz minket Zoya, mi a családod vagyunk. És ugyanolyan nagyon fogunk szeretni téged, mint egymást.

Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam reagálni arra, amit mondott. Csak azt tudtam elképzelni, hogy Zaal ott áll a népünk előtt, magasan és erősen, és egyedül vezeti őket. Mindig is úgy volt, hogy Anri és Zaal is ott áll, és egymás mellett vezetik a népünket, de Zaal magára vállalta a Lideri szerepét, a kedvemért.

Pontosan úgy, ahogy az én régi Zaalom tette volna.

A fejem a bőrülésnek dőlt, és lehunytam a szememet. Gondolatban láttam, milyen szeretettel nézett Taliára. Hogy Talia hogyan védte őt, amikor dühös voltam. És tudtam, hogy Kisának igaza van. Talia igazán szerette őt, annak ellenére, hogy Kostava volt.

A dühöm elszállt. Fáradtnak éreztem magam. Belefáradtam hordozni a gyűlöletet. Belefáradtam a fájdalomba és a szívfájdalomba. És annyira szerettem volna látni Valentin arcát.

Az én gyönyörű szörnyetegemet akartam.

Ahogy az utcák elsuhantak a homályban, mosolyogtam magamban, hogy Kisa keze még mindig az enyémen feküdt. Belélegezve halkan megkérdeztem: – Egy nap a Pakhan felesége leszel, ugye? Luka, ő lesz a Bratva főnöke?

Kisa ujjai megrándultak, amikor ezt mondta: – Igen. Majd egyszer.

Ezúttal szélesebben mosolyogtam. – Jó vezetője leszel a népednek, Kisa. Valaki, akire felnézhetnek, és akit csodálhatnak. Valaki, akiben megbízhatnak. Egy erős nő, akit más feleségek is követhetnek.      

Kisa mellkasában elakadt a lélegzet.

Lassan elfordítottam a fejemet a fejtámlán, hogy szembenézzek vele. Megdöbbent, csinos arca az enyémre szegeződött, és a szemei csillogtak az elhaladó utcai lámpák fényében.

– Köszönöm – suttogta, őszinteséggel átjárt édes hangján.

Még egyszer kinéztem az ablakon, és felsóhajtottam. – Ez az igazság. Pontosan olyan vagy, amilyennek egy Pakhan feleségének lennie kell. Luka nagyon büszke lehet rád.

– Az is – erősítette meg, és tisztán hallottam a hangjában a férje iránti szeretetet –, mint ahogy én is az vagyok rá.  Nagyon büszke vagyok rá.

Az út hátralévő részében semmi más nem hangzott el.

De a keze továbbra is az enyémet fogta.

---

[1] nagymama

[2] nagypapa

 

 

---

[1] sai: keleti harcművészet fegyvere. A sai az okinawai harcművészetek tradicionális eszköze, amely a bottípusú fegyverek közé tartozik. Egy vékony fémpálcára hasonlít, amely két ívelt tüskével, azaz yokuval és kiálló fogantyúval, azaz tsukával rendelkezik.