23. fejezet - Epilógus

 

23. fejezet

LUKA

Fordította: Jane

Két héttel később…

Most, hogy mindenki befejezte az étkezést, Kirill is felállt az étkezőasztaltól. Apám irodájába ment. Apám, Zaal és én felálltunk, hogy kövessük őt. Hátrapillantva az asztalra, Valentin figyelt minket. Soha nem beszélt az ilyen vacsorák közben, de Zoya sem. Ettek és válaszoltak, ha kérdezték őket, de látható volt, hogy az ilyen Bratva vacsorák eléggé leszívták őket. Emlékeztem, hogy ez milyen érzés volt újnak lenni egy „normális” életben. Hogy többé ne legyek bezárva, mint egy kibaszott állat, vagy Zoya esetében, mint egy céltábla. A francba is, Zaal még mindig nehezen boldogult, de legalább ott volt neki Talia. Zoya és Valentin elveszettnek tűntek, de ugyanakkor, ahogy mindig fogták egymás kezét, tiszta volt, hogy egymáséi voltak. És ez, az életben mindennél többet jelentett.

Zaal próbált Valentinhoz közelebb kerülni, lassan, de azért próbálkozott. Zoya szintén próbálkozott a családdal, amikor csak lehetett Taliával töltötte az időt, hagyta a testvéremnek, hogy bepillantást nyerjen az életébe, mint, ahogy Talia tette mindenkivel, akivel szembetalálta magát. De Kisa? A szívem összeszorult, amikor arra gondoltam, ahogy mindent megtett, hogy Zoyát az életünk részévé tegye. És láttam, hogy Zoya rajongott érte. De az én feleségem már csak ilyen volt.

Kirill arca felderült, amikor hivatalosan megismerte Valentint. Ez a hatalmas ember belépett a szüleim házába, borotvált fejjel, sebhelyes arccal, kétujjnyi vastag vörös heggel, ami ott éktelenkedett a nyakán, és amit a nyakörv okozott. Tudtam, hogy mit látott a Pakhan, egy orosz szörnyet. Ölésre képezve, mester a kínzásban, és Zoya által, a családunkhoz kötődve. Valentin volt a Pakhan minden vágya. Amikre képes volt, ahogy fel volt építve és, ahogy kinézett, annyira félelmetes volt, hogy képes volt térdre és megadásra kényszeríteni az ellenfeleinket. Anyám szemei tágra nyíltak, amikor Valentin először belépett a szobába. Horrorfilmbe illő látványt nyújtott, főleg Zoya szép arcához viszonyítva, de kezük szorosan összekulcsolódott. Anyám pillanatokon belül összeszedte magát és magához húzva megölelte. Szeretettel fogadta mindenki.

Valaki megköszörülte a torkát, és amikor felpillantottam, apám állt az ajtóban. Intett, hogy lépjek be. Beléptem az irodába és Kirillel ellentétes oldalra ültem, aki mindenkinek töltött italt. Miután visszaült beszélni kezdett.

– Nos, Arziani… – egy pillanatra elhallgatott és ivott egy kortyot a prémium minőségű vodkájából. Mereven ültem, kétségbeesetten tudni akartam, hogy mit tudtak meg a besúgóink, és mit Zaal belső emberei.

Kirill megrázta a fejét, most először láttam aggodalmat a kemény, szigorú arcán. A gyomrom összeszorult az aggodalmától. Kirill senkitől és semmitől nem félt, annyira bízott a Bratvában, hogy az már súrolta az arrogancia határát. Letette a poharát az asztalra, arcát eltorzította a düh. Köhintett egyet, majd megszólalt.

– Az Arzianik egy grúz földalatti birodalom. De egy olyan, amilyenről még soha nem hallottam. Ahogy én látom, Arziani úgy vezeti ezt a birodalmat, mivel ez egy nemzetközi birodalom, mint egy új Sztálin. Az emberei összeszedettek és katonai rangjuk van.

Kirill benyúlt a zsebébe és egy ezüst jelvényt dobott az asztalra. Közelebb hajolva láttam, hogy két kard volt rajta, egyik a másikon keresztben. Kirill rámutatott.

– A jelvényük. A fekete egyenruhájukon viselik.

Zaal rám nézett, láttam az arcára kiülő dühöt. Ezek a rohadékok fogva tartották már gyerekként. Azt akarta, hogy meghaljanak és eltűnjenek.

– Tudomásom szerint több száz ilyen férfi van szerte a nagyvilágban. Titokban élnek. A tény, hogy képesek voltak elrejtőzve maradni és mi nem szereztünk tudomást róluk, sok mindent elárul róluk, például azt, hogy nagyon képzettek. Veszélyesek. Olyanok, amilyenekkel soha nem találkoztunk eddig. Nem úgy dolgoznak, mint más bűnbanda, vagy azok a férfiak, akikkel eddig találkoztunk. Saját egységük van.

Mind csendben voltunk, magunkba szívtuk az információt. Apám a kezébe vette a jelvényt, ujjait végighúzta a kardokon.

– És most hogy tudomást szereztünk róluk?

Kirill Zaalra mutatott, aki mocorogni kezdett a székében.

– Az egyik emberemnek van egy unokatestvére Grúziában, aki elkezdett aggódni az egyik rokona miatt. Minden éjjel kiosont otthonról. Egyik alkalommal az apja követte. A srác egy gyűlésre ment, az Éjszakai Lidérc nagygyűlésre, ahogy nevezik. A gyűlés végén a fia valamit odanyomott és megígért a pódiumon lévő férfinak. A férfi kifaggatta a fiát, amikor hazaért, de másnapra a srác eltűnt a föld felszínéről. Azóta nem is látták.

Zaal ránk nézett, miközben magyarázott.

– Úgy gondolják, hogy ezek a Lidércek beszervezték, és elvitték, hogy nekik dolgozzon.

– A Vérverem – mondtam magabiztosan. Zaal bólintott.

– Én is így gondolom. Ez és a gulágok, és egyéb útvonalak, amelyeket irányítanak.

– A francba – mondta ki apám mindenki helyett. – Fenyegetést jelentenek ránk nézve? – kérdezte apám. Megfordultam, és egyenesen rá néztem. Apám dühös tekintetemmel találkozva elsápadt. – Luka…

– Megérdemlik, hogy meghaljanak, fenyegetés vagy sem – mondtam hidegen, majdnem leszakítva a szék karfáit. – Kényszerítettek, hogy harcoljak, a drogokkal elvették az emlékeimet, megerőszakoltak. Újra és újra, annyi éven keresztül – levegő után kapkodtam, majd morogtam. – Fenyegetés ide vagy oda, ahogy a közelükbe érek, szétkapom őket.

Éreztem a Zaalból áradó dühöt, amikor hozzátette.

– És ami marad az enyém lesz.

Apám tágra nyílt szemekkel nézett rám, aggódó tekintete köztem és Zaal között cikázott.

– Luka…

– Olyan pletykákat hallottunk, hogy az a tervük, hogy New Yorkba jönnek.

A vérem azonnal felforrt, ahogy Kirill folytatta a beszélgetést.

– New Yorkba jönnek? – kérdeztem elkomorulva.

Kirill felkönyökölt az asztalra mielőtt folytatta volna.

– Gulágot alapítani. A grúz söpredéknek az a terve, hogy egy halálringet hoz az én városomba, az én utcáimra, és az a tervük, hogy mindezt az én orrom előtt teszik.

– Jönnek és háborút fognak kirobbantani – mondta apám hidegen, de ahogy ránéztem, láttam, hogy minden, csak éppen nem nyugodt.

– Hacsak nem öljük meg őket mi előbb – ajánlottam fel. Kirill a leghidegebb mosolyát villantotta rám és bólintott.

A szobára újra csend telepedett. Kirill hátradőlt.

– Kiderítettük, hogy Abram Durovot a grúz szervezet fizette le. A halálakor azt feltételezték, hogy egy privát üzlet, mert nem volt összeköthető semmilyen szervezettel. De most, most már tudjuk, hogy az Arzianik fizették le. Azért, hogy ne szerezzünk tudomást róluk.

Kirill felém fordult.

– A közelben maradt, hogy amikor eljött az idő, akkor maradt egy kiútja azzal, amit az idióta fia csinált a testvériséggel.

– Én – jelentettem ki. – Közel tartotta őket, hogy engem el tudjon küldeni, miután Alik megölte Rodiant.

A Pakhan arca kőkemény volt, ugyanolyan meredten ült előttem, mint Kirill „Az elhallgattató” Volkov. Ez volt az a férfi, aki a legsikeresebb bűnügyi hálózatot vezette.

– Hogy fogunk többet megtudni róluk? – kérdezte apám. Zaal előredőlt és az ajtóra mutatott.

– Ott ül az ebédlőasztalnál – mondta, amivel mindegyikünk figyelmét felkeltette. Zaal összeszorította az állkapcsát. – Valentin. Ő többet tud az Éjszakai Lidércekről. Az Úrnő Arziani testvére volt. Velem ellentétben, rajta csak ideiglenesen hatottak a drogok, ezért figyelte őket. Elemezte őket. Mindenre emlékszik.

– Hogy érted, hogy „mindenre emlékszik”? – kérdezte Kirill. Az izgalom szikrája megint fellobbant a szemében, amikor valaki Valentinról beszélt.

– Mindenre – erősködött Zaal. – Nevekre, életkorokra, térképekre, helyekre, az ellenségeink számára, milyen fegyvereket használtak, beosztásokra – mindenre. Ez számomra nagyon furcsa, de mindenre emlékszik, amit átélt, ami történt vele és az életében.

Kirill mosolyogva szólalt meg.

– Vizuális memória – mondta, majd apám felé fordult. – Egy képzett gyilkos, mestere a kínzásnak, és mindenre emlékszik, amit lát és hall. Beleértve az Arziani Vérvermet.

– De ennél is több – tettem hozzá, így minden tekintet rám szegeződött, én pedig hátradőltem a székembe. – Náluk van a húga. A Mester, Arziani, bele van bolondulva a nőbe. Ugyanazt a drogot használják rajta is, amit a szexrabszolgákon és azokon a nőkön, akiket eladnak – mondtam, majd az ajtóra néztem, mintha egyenesen Valentinra látnék. – Valentin mindent meg fog tenni, hogy visszaszerezze őt.

– Egy vérszomjas gyilkos, aki bármit megtenne, hogy visszakapja a testvérét? – Kirill arca kipirult, ahogy rádöbbent, hogy egy olyan halálos fegyver van a belső körünkben, mint Valentin. Kirill Zaalra nézett. – Mennyire hűséges a testvéredhez? Szükségünk van erre az emberre. Ha bevonjuk semmilyen biztonságérzet nélkül, akkor át is verhet minket.

Zaal megrázta a fejét.

– Egymásnak vannak teremtve, nem fogja elhagyni, örökre együtt maradnak.

– És orosz – tette hozzá apám. – Tud rólunk. Tisztelettel viselkedett, amikor megtudta, hogy kik vagyunk.

– Szüksége van egy célra. Ha túl akarja élni ezt az új életet, akkor azt kell tennie, amiben a legjobb, a gyilkolásban. Egy gyilkológépet csináltak belőle, és innen már nincs visszaút – mondtam és Zaalra néztem. – Egyikünk számára sem, akiknek részük volt abban az életben.

Kirill pár másodperc gondolkodás után megszólalt.

– Hozd be!

Felálltam a székből, kimentem és ott találtam Valentint az ablaknál állva, kifelé bámult. Amikor beléptem az ebédlőbe heges arcával felém fordult. Fejemmel intettem neki. Valentin szemei összeszűkültek.

– Gyere – mondtam.

Zoya felállt és megkérdezte. – Hova viszitek?

– A Pakhan beszélni akar vele.

Zoya kétkedően vizslatott. Kisára pillantottam, és amikor rám nézett bólintottam. Kisa felállt, megfogta Zoya karját.

– Minden rendben lesz, Zoya. Hadd menjen, gyere, ülj ide le közénk. – Zoya gyanakodva bámult. Tudtam, hogy nem teljesen bízik a családunkba, de ez biztos változni fog idővel. Valentin odahajolt és Zoya fülébe suttogott. Vállai megsüllyedtek attól, amit mondott, aztán Valentin felemelte a fejét és megcsókolta. Még mindig furcsa volt, egy ilyen nagy vadember, tele hegekkel, ennyire gyengéden viselkedjen egy ilyen törékeny nővel. Elszakadt tőle, nem nézett vissza, követett engem. Beléptünk az irodába, és én néztem, ahogy vizslató szemei mindent memorizálnak, amit a szobában látott. Kirill felállt, és ahogy megtette, Valentin feszülté vált.

– Valentin – üdvözölte Kirill és a Zaal mellett üresen álló székre mutatott. – Foglalj helyet!

Valentin összekulcsolta a kezeit, de a Pakhan szúrós tekintete alatt inkább helyet foglalt. Zaal bólintott és én is leültem, Kirill töltött Valentinnak is egy italt, majd odatolta Valentin elé.

– Az Arzianik azt tervezik, hogy egy gulágot alapítanak itt, New Yorkban.

A levegő sűrűvé vált, ahogy Kirill megemlítette az Arzianikat Valentinnak. Kirill keményen nézett rá. – És ezt nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen.

– Mit akar tudni? – kérdezte Valentin, hangjából csöpögött a gyűlölet, amit a grúz szervezet iránt érzett.

– Mindent – válaszolta Kirill. – Mindent, amit tudsz.

– Sok mindent tudok – vágta rá Valentin.

– Nagyon helyes – derült fel Kirill arca.

– Mindent elmondok, amit csak akar, egy feltétellel – tette hozzá Valentin és felé fordult.

Kirill oldalra döntötte a fejét, és tudtam, hogy mellbe vágta Valentin tiszteletlen válasza. A Pakhannal nem lehet üzletelni, feltételek nélkül tetted, amit kért tőled. Kirill elnevette magát azért.

– Tökös vagy, Valentin. De hallgatlak.

Valentin állkapcsát összeszorította, majd megszólalt.

– Vissza akarom kapni a húgomat, azt akarom, hogy a szavát adja, hogy így lesz. Bármi áron is.

Kirill bólintott.

– És még?

Düh lobban Valentin arcán és hörögve beszélt.

– Hogy annyi Lidércet ölhetek meg, ahányat csak tudok. Bárhogy is legyen, véget kell vetni ennek. Kínzás, mészárlás, szemtől szembeni háború, csak hagyják, hogy minél többet miszlikbe szaggassak azért, amit velem tettek. Én leszek a leghatékonyabb gyilkosa. Bízzon bennem.

A vérem forrni kezdett, amikor meghallottam Valentin hangjában lévő izgalmat. Ahogy beszélt, és amit mondott magával ragadott. Láttam, ahogy Zaal bólint, ő is ki akarta venni a részét a gyilkolásból. Kirill végignézett hármunkon, ahogy egymás mellett ültünk és arcán büszkeség áradt szét. Lassan bólintott. Megkerülte az asztalát, és kezét nyújtotta Valentin felé. Valentin megfogta azt, megcsókolta a kézfejét és a homlokához emelte. Most már elkötelezte magát a Volkov Vörös Királyhoz. Kirill hátralépett és karba tett kézzel beszélni kezdett.

– Összegyűjtünk minden információt, amit csak lehet Valentintól, aztán várunk.

Kirázott a hideg a szavaitól. Aztán egy kézmozdulattal jelezte, hogy a megbeszélésnek vége. Apám felállt és felém fordult.

– Gyere, igyunk valamit, mert rám fér.

Egyesével kimentünk a nappaliba. Amint kiléptem Kisa felállt, én meg átkarolva a derekát magamhoz húztam.

– Minden rendben? – kérdezte, ahogy hozzám simult. Picit hátrább tolva a kerekedő pocakjára tettem a kezem.

– Tökéletesen.

Kisa mosolyogva újra megölelt. A feleségem feje fölött a tekintetem találkozott Zaaléval, majd Valentinéval. Engem néztek, miközben szorosan karjukba zárták a kedvesüket. Láttam a tekintetükben lévő bosszúvágyat, a vérszomjat a gyilkolásra. Éreztem, ahogy a forróság végigsuhan a testemen, ahogy már előre láttam a lezajló csatát, és tudtam, hogy ők is ugyanezt érzik.

Az Arzianik a kígyó fejét jelentették, akik mindenért felelősek voltak, ami velünk, hármunkkal történt.

Egy olyan fej, amelyet terveztem letépni. Ezek a férfiak a bajtársaim, a testvéreim voltak. És mi kibaszottul harcba és háborúba indultunk, hogy kiszabadítsuk a foglyokat. 

Epilógus

Valentin

Fordította: Shyra

Egy hónappal később…

– Készen vagy, bébi? – kérdezte Zoya, amikor belépett a nappalinkba. Felálltam a kanapéról, és a karjaimba vettem. Zoya körülnézett a szobában, és elégedetten elmosolyodott. – Furcsa érzés, hogy saját otthonunk van – mondta boldogan.

Körbenéztem a kis szobában, és szúrt a mellkasom. – Még sosem volt saját otthonom ezelőtt. – Zoya karja a derekam köré fonódott. Nem mondott semmit válaszul, de tudtam, hogy megértette.

Kirill és Ivan, valamint Luka és Zaal ajándékozta nekünk ezt a házat. Nagyobb házat akartak nekünk adni, olyat, ami méltó a Bratva tagjához, de Zoya és én inkább valami kisebbet szerettünk volna. Mindketten annyira elveszettnek éreztük magunkat kint. Egyedül akartunk lenni, egy olyan helyen, ami elég nagy csak neki és nekem. Zoya pedig a népe körében akart lenni. Avto és a felesége csak két házzal lakott arrébb.

Zoya elhúzódott, és a szekrényhez lépett, hogy kivegye a kabátjainkat, majd felvette a sajátját. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, ahogy az arca elveszett a nyakában lévő szőrmekapucniban.

Olyan gyönyörű volt. Minden porcikája Kostava printsessa.

Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy az én Zoyámat bámuljam, amikor megfordult és elmosolyodott. Levette a kabátomat a fogasról, odahozta hozzám, és szájon csókolt. A szájába nyögtem, és a kezem közé fogtam az arcát. Hátranyomtam, amíg a falnak nem ütközött, de Zoya oldalra rántotta a fejét, és levegő után kapkodott.

– Valentin, szükségem van egy kis szünetre. Egész nap ágyban voltunk, szeretnék kimenni.

Az orrom végigsimított az arcán és a nyakán. Éreztem, hogy megborzong az érintésem alatt. – Nem tudok betelni veled – mondtam, és hozzányomtam az ágyékom.

Zoya felnevetett és a mellkasomnál elnyomott. – Tudom, kicsim, de szeretnék veled sétálni egyet. Szeretném, ha kimennénk a szabadba. Ki kell mennünk – fogta meg a kezemet és az ajkához emelte. – Kéz a kézben. Szabadon, mint más párok. Nem vagyunk többé bezárt foglyok. Végre kimehetünk a szabadba.

Csillogó szemmel néztem, ahogy csókokat nyom a kézfejemre.  Éhes morgás hagyta el a torkom. Zoya a földre hullott kabátomért nyúlt, felvette, és a mellkasomhoz nyomta.

– Vedd fel – mondta játékosan.

Fogtam az átkozott kabátot, felhúztam és követtem Zoyát az ajtóhoz. Felvettem egy vastag gyapjúsapkát, és a kabát kapucniját úgy húztam fel, hogy eltakarja az arcomat.

Zoya kinyitotta az ajtót, de amikor hátrapillantott, visszacsukta. Homlokomat ráncolva azon tűnődtem, hogy mit csinálhat. Aztán felemelte a kezét, és lelökte a csuklyámat. Nagyot nyeltem, amikor az arcára néztem, mert nem hittem el, hogy valaha is így nézhet rám. Az, aki azt mondta, hogy szeret engem.

Az, aki azt mondta, hogy enyém a lelke.

Zoya lesodorta a sapkát a borotvált fejemről, és végigcsókolta az arcomon lévő hegeket. Ahogy visszahúzódott, a tekintete az enyémbe fúródott. – Ne bújj el előlem – mondta.

Beletúrtam az ujjaimat a hajába, és azt mondtam: – Nem bújok el előled. Te látsz engem. Soha nem tudnék elbújni előled, kotyonok.

Zoya felóhajtott és azt mondta: – Akkor odakint se rejtőzz el senki elől – mutatott az ajtóra. A gyomrom összeszorult a gondolatra, hogy kimegyek. Alig jártam kint nappal, mióta szabad ember lettem. Soha nem mentem ki napközben. Láttam a Volkovok és a Tolstoik reakcióját, amikor találkoztak velem. Láttam, ahogy az őrök az arcomat bámulták. Lukával és Zaallal ellentétben én nem tudtam ruhákkal elrejteni a múltam hegeit. Mindenki láthatta őket. Az a néhány ember, akivel kapcsolatba kerültünk, egy pillantástól is meghátrált. A közelben élők mindig messzire elkerültek.

Zoya megígértette velem, hogy ma végigsétálok vele Brighton Beachen. Elege volt a benti létből. Meg akarta mutatni az embereinek, hogy együtt vagyunk. Elege volt abból, hogy rejtegetett minket a világ elől.

Zoya a földre dobta a sapkáját. – Nincs annyira hideg, hogy hordani kellene – mondta. – És nincs szükség rá, hogy elrejtsd az arcodat.

– Bámulni fognak – válaszoltam, és szánalmasnak éreztem magam, amiért egyáltalán érdekel.

Zoya arca megenyhült, és azt suttogta: – Akkor hadd bámuljanak.

Zoya ujjai megszorították az enyémet, és kinyitotta az ajtót. Felhúztam a gallért, amilyen magasra csak lehetett, és kiléptem a napfényre.

A ragyogó téli nap elvakított. Fel akartam emelni az arcomat, hogy érezzem a melegét. De amikor végigpásztáztam a környéket, láttam, hogy a körülöttünk élő Kostavák grúz emberei bámulni kezdenek. Az örökösük most jelent meg először nyilvánosan.

Lehajtottam a fejem, amikor Zoya az oldalamhoz simult, és felemeltem a karomat, hogy átkaroljam a vállát. Közelebb húztam magamhoz. Alacsonyabb magasságával tökéletesen illett hozzám.

Zoya meleg lehelete végigsuhant a bőrömön, és azt suttogta: – Engem jobban bámulnak, mint téged. A legtöbb emberem ötéves korom óta nem látott.

Bólintottam, de láttam, hogy az emberek milyen pillantásokat vetnek ránk, miközben továbbmentünk. A grúzok kinyitották a házaik ajtaját, kiszaladtak az utcára, hogy kezet csókoljanak Zoyának, és K'alishvilivel[1] köszöntötték. Arcukon látszott a boldogság a túlélése miatt.

Aztán rám néztek, és a vér kifutott az arcukból. Megpróbáltam elhúzni a karomat Zoya válláról, miközben ő mosolyogva üdvözölte viszont az embereit. De Zoya erősen megragadta a kezemet, és arra kényszerített, hogy mellette álljak. Kényszerítette az embereit, hogy lássák, hogy az övé vagyok. Bemutatott engem, mint az ő párját.

A szívem dagadt, tudván, hogy ennyire akar engem. Soha nem értettem meg, de nem is utasítottam vissza.

Minél messzebb mentünk a part és a móló felé, annál több grúz jött ki, hogy megnézze őt. Ámulva néztem, ahogy az emberek kezet csókoltak neki, vagy messziről integettek neki. Ő volt a printsessa. El voltak ragadtatva, hogy túlélte, és Zoya megköszönte a népének a szeretetüket és a támogatásukat.

Gyerekek jöttek ki az anyjukkal, Zoya megállt, hogy megsimogassa az arcukat. Lélegzet-visszafojtva néztem, ahogy Zoya a csecsemőkkel bánik. Egy kép ugrott be az agyamba: Zoya a karjában tartotta a gyermekünket. Béke járta át a testemet a gondolatra.

Ahogy folytattuk a sétánkat, elraktároztam a képet az elmém hátsó részében, nem akartam elveszíteni a boldogságot, amit akkor éreztem, amikor elképzeltem.

Éppen átkeltünk a mólóhoz vezető úton, amikor egy kislány kiáltotta: K'alishvili!. A kislány újra felkiáltott, és egy piros virágot tartva a kezében átrohant az úton.

Megállt előttünk, és felemelte a virágot, hogy Zoya elvegye. Zoya rámosolygott a kis sötét hajú lányra, és lehajolt, hogy átvegye a virágot. – Köszönöm – mondta Zoya, és a kislány félénken bólintott.

Aztán a kislány felnézett rám, és tátva maradt a szája. Még mélyebbre húztam a fejemet a galléromba, hogy ne ijesszem meg jobban, éppen akkor, amikor a kislány megkérdezte Zoyát: – Ő egy szörnyeteg, K'alishvili?

A gyomrom összeszorult, és láttam, hogy Zoya megfeszül. – Nem, kicsim – felelte Zoya halkan. – Ő egy harcos, nagy és erős. Egész életében harcolt, és néha megsérült. Ezért visel sebhelyeket. Ezek mutatják, hogy milyen bátor volt. – Zoya felpillantott rám. Az izmaim megfeszültek az arcára írt tiszta szeretettől, a szájából elhangzó szavaktól.

Visszafordult a kislányhoz, és így szólt: – Valentin azért költözött ide hozzám, hogy mindannyiunkat megvédhessen, és biztonságban tudjon tartani. Látod, milyen nagy és erős? – A kislány bólintott, barna szemei tágra nyíltak. – Hát azért, hogy le tudja győzni a rossz embereket.

– Mint az ijesztő szörnyek, akik az ágyam alatt laknak? Azok a rossz emberek?

Zoya nevetett és bólintott. – Igen, pont olyanok. És Valentin mindig győz, mert neki tiszta szíve van.

A kislány ismét felnézett rám, de ezúttal csodálkozva, ezúttal nem egy szörnyeteget látott, hanem valaki mást.

Mindezt az én Zoyám miatt.

A kislány hatalmas mosolyt villantott rám, majd megfordult, és átrohant az úton a várakozó anyukájához.

Ahogy Zoya megállt, a kezét az enyémbe fonta, és csendben levezetett minket a mólón. A padlódeszkák öreg fája nyikorgott a súlyom alatt. A partnak csapódó hullámok hangja egyre hangosabb lett. Elértük a móló végét, és kibámultunk a tengerre.

Lehunytam a szemem, éreztem Zoya kezét az enyémben. Amint sötétséggel találkoztam, a húgom képei beszivárogtak az elmémbe. A rettegés, amely mindig is kísérte őket, eluralkodott rajtam. Lassan belélegeztem a sós levegőt, félrelökve a rettegést. Vissza fogjuk őt szerezni. Csak még egy kicsit ki kellett tartania. És ki is fog tartani. Inessa erős volt.

Kinyitottam a szemem, és lenéztem Zoyára, aki a tengerre bámult. Inessa erős volt, akárcsak az én kis grúz kotyonokom.

Mintha érezte volna a tekintetemet, Zoya felnézett rám, és elmosolyodott. A szívem majdnem meghasadt. Amikor a keze megszorította az enyémet, a kezére néztem, és eszembe jutott, hogy élveztem azt a pillanatot a kamrában, és meg voltam győződve arról, hogy soha többé nem foghatom meg a kezét.

– Mire gondolsz? – érdeklődött Zoya.

A mellkasomhoz húztam, hátrasimítottam hosszú, szélfútta haját az arcából, és azt mondtam: – Rád. – Felemeltem az összekulcsolt kezünket. – Ránk, így. Itt kint. Szabadon.

Zoya a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig szorosan magamhoz öleltem. – Azok az emberek... – elakadtam, és megráztam a fejem. – Ahogyan bánnak veled. Te vagy az ő printsessájuk.

– Nem – vitatkozott, de én ellentmondóan megráztam a fejem. Ő volt az. Gyönyörű volt, szerették, és ami a legjobb, az enyém volt.

Zoya felemelte a fejét. Azokkal a hatalmas, sötét szemekkel csakis szeretettel bámult rám. Felnyúlt a kezével, hátrahúzta a kabátom gallérját, és elmosolyodott. – Így már jobb. Most már látlak.

Lehajoltam, csókot nyomtam az ajkára, és a nap felé billentettem a fejem. A meleg sugarak azonnal felmelegítették az arcomat. Elmosolyodtam.

Itt voltam, a kezem Zoya kezében, a nap sütötte az arcomat, és szabad voltam.

Boldog voltam.

Soha nem gondoltam volna, hogy boldog lehetek. De Zoya miatt volt. Minden Zoya miatt volt. Az én kotyonokom, a szívem elrablója, az én kis grúzomé.

Itt voltam én, a szörnyeteg, akit megmentett.

Az, akit a sötét erdőben keresett.

Aki szerinte megérdemelte, hogy szeressék.

 

 

 

---

[1]   királyi cím, (pl: királynő), magas(abb) rangú nők megnevezése, vagy egy vezetőnek a lányára is mondják. (pl: egy klán vezetőjének a lánya) – Hölgyem