9 - 10. fejezet

 

9. fejezet

LUKA

Fordította: Christina

Vasököl csapódott az állkapcsomba, az ütközés hátracsapta a fejemet. A vas íze betöltötte a számat, és padlóra köptem a vért.

Bólintottam, és az ellenfelemre néztem, aki a ketrecben járkált. A szemei dühtől ragyogtak, olyan tűzzel, ami engem is égetett belülről. Hogy ledöntsem a lábáról, teljes erőből nekifutottam, belecsapódtam a testébe és a padlóra vittem őt. Megfordultam, hogy átkaroljam a derekát, és két gyors ütést küldtem egyenesen az arcába, vér fröccsent a mellkasomra, mielőtt megfordította volna a csípőjét, én pedig talpra ugrottam.

Ellenfelem ellökte magát a padlótól. Az egész hely csendbe borult, ahogy a többi harcos körénk gyűlt, hogy nézzen minket. Köröztünk és köröztünk, erősen lihegve, izzadságtól csöpögve, mindketten ütésre készülve. Aztán egy pisztolylövés csengett a levegőben, ami a mérkőzés végét jelezte.

Nem mozdultam. Nem vettem le a szemem az ellenfelemről. Ahogy ő sem rólam. Leguggoltam, készen arra, hogy újra lecsapjak. Aztán valaki közénk állt. A véres köd elszállt, mire visszatértem az itt és most pillanatába.

– Hagyjátok abba, fiúk – szólt Viktor. Három lépést hátráltam, miközben igyekeztem megnyugodni. Átpillantottam a ketrecen, és rajtakaptam az ellenfelemet, aki ugyanezt csinálta. Lehunytam a szemem, és tízszer mély levegőt vettem. Kisára gondoltam, a feleségemre és a születendő babámra. Az otthonunkra gondoltam és a knyazként, hercegként betöltött pozíciómra gondoltam. Muszáj volt. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy már nem a gulágon vagyok. Már nem voltam halálharcos, nem voltam fogoly a ketrecben.

Éreztem, hogy egy kéz érinti a karomat, kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Viktor felhúzott szemöldökkel bámul rám. Bólintottam, tudtára adva az edzőmnek, hogy visszatértem. Luka visszatért. Az alteregóm, Raze vérszomja lecsillapodott, ha csak a mai napra is.

Viktor félreállt, én pedig odasétáltam az ellenfelemhez, Zaalhoz, aki lehunyta a szemét, ahogy túlságosan magára összpontosított.

Megvártam, amíg kinyílt a szeme, és a válla fölött rám nézett. Ahogy kinyújtottam a kezem, Zaal mély levegőt vett, és belecsapta a kezét az enyémbe. Megráztam egyszer, majd engedtem a szorításából. Zaal mellkasa még mindig gyorsan zihált, amikor azt mondta: – Ehhez idő kell, hogy hozzászokjunk – mutatott a kezével kettőnk között –, ellenállni az ölési vágynak. Hogy nem az utolsó leheletig, a halálig küzdünk. Az utolsó pillanatban visszafogni a gyilkos ösztönömet.

Összeszorult az állkapcsom, ahogy azonnal átéreztem az érzéseit. – Egy nap majd eljön.

Zaal egy hosszú pillanatig csak bámult rám, majd megkérdezte: – Te is ezt érzed?

Lehunyt szemmel bólintottam, és azt válaszoltam: – Imádkozom, hogy egy nap a jövőben arra ébredek majd fel, hogy nem érzem magamban a vágyat, hogy gyilkoljak vagy vért ontsak.

Zaal lehunyta a szemét, majd a zárt irodaajtóra pillantva – a nőinket fogva tartó iroda zárt iroda ajtajára –, azt mondta: – Akkor én is imádkozni fogok azért a napért. – Zaal felkapta a törölközőjét a padlóról, letörölte a vért a mellkasáról és arcáról, majd így szólt: – Erősebb, normálisabb férfi akarok lenni az én Taliám számára. Nem ez a változat, aki arról álmodik, hogy szíveket állítson meg és koponyákat törjön szét. Még mindig nem értem ezt az életet. Időnként túl sok nekem ezt elviselni – megkocogtatta a fejét. – Fájdalmat okoz, itt bent.

Átnéztem a bátyám válla felett, hogy meggyőződjek arról, hogy az iroda ajtaja zárva van-e, majd összehúztam magam, és azt mondtam: – Mi mások vagyunk, Zaal. Egész életünkben arra képeztek ki minket, hogy ilyenek legyünk. A párjaink tudják ezt.

Zaal arckifejezése fájdalmassá vált egy pillanatra, majd azt kérdezte: – Akkor miért maradnak elzárva, amikor harcolunk egymással? Miért szomorodik el a barna szeme, amikor látja a harcunkat és a vérontást?

Sóhajtottam, és végigsimítottam az arcomon a törölközőmet. De szart sem tudtam mondani. Kisa elfogadta, hogy soha nem leszek az a fiú, akinek gyerekkorunkban olvasott. De Zaalnak igaza volt. A nők talán elfogadták, hogy ez része annak, akik vagyunk – a szörnyetegek, akikké váltunk–, de tudtam, hogy mindkettőjüknek nehezére esett így látni minket, és inkább úgy döntöttek, hogy nem vesznek tudomást a bennünk rejlő erőszakról. Ahogy Zaal, úgy én is imádkozom azért a napért, amikor nem ébredünk hideg verejtékben, pusztán a túlélés érdekében gyilkolásra programozva.

Megfordultam, hogy felmérjem az edzőtermet, és láttam, hogy tele van harcosokkal, akik mindannyian az edzőik figyelő szemei alatt edzenek. Viktor, az újonnan kinevezett vezetője a Tömlöcnek, a harcosok között sétált, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e.

A törölközőt a ketrec melletti kosárba dobva, elindultam a zuhanyzók felé, amikor hallottam, hogy Mikhail, a fő bykim[1], oroszul azt ugatja valakinek, hogy fogja be a száját.

A bejárat felé kaptam a fejem, és megálltam Zaal mellett, aki szintén abba az irányba bámult. Mindketten készen álltunk a harcra. A szívem a mellkasomban dörömbölt a gondolatra, hogy valaki azért jön, hogy támadjon. Aztán Mikhail belépett a tornaterem alsó szintjére, egy idős, ősz hajú férfit vonszolva maga után.

Felegyenesedtem a harci készültségből, és hunyorogni kezdtem arrafelé, akit a kezében tartott. Észrevettem, hogy az iroda ajtaja nyitva van. Talia sétált ki. Néztem, ahogy a húgom a mellettem álló Zaalra néz. Leesett az álla. Zaal arca tele volt zúzódásokkal, az ajka pedig felrepedt. Tudtam, hogy gyűlölte látni, hogy bántják őt.

Kinyújtottam a kezem a húgom felé, jelezve neki, hogy maradjon nyugton. Láttam, hogy Kisa megjelent mellette, és nagy kék szemei azonnal engem kerestek. Megfeszültem, amikor megtalált, de a feleségem csak mosolygott és bólintott a fejével – elfogadta, hogy ezt meg kellett tennem.

A Mikhail markában lévő férfi felkiáltott, amikor talpra állította előttünk.

– Knyaz – jelentette Mikhail, miközben az öregember lehajtotta a fejét –, elkaptam ezt a kibaszott krysát, ezt a patkányt, ahogy az emeleten bujkál. Kereste a bejáratot.

Előreléptem, keresztbe fontam a karomat a csupasz mellkasomon, és lenéztem a férfira. – Ki vagy te? – kérdeztem hidegen oroszul, és láttam, hogy megfeszül, ahogy eljutott hozzá a kérdés.

Nem válaszolt semmit. Mikhail a hajánál fogva felemelte az öreg fejét, és azt tanácsolta: – Válaszolj a knyaznak, ha kérdez valamit.

A férfi lassan felemelte a tekintetét, de amikor megtette, nem sokáig nézett rám. Ehelyett Zaalra pillantott, és őt nézte. Figyeltem, ahogy Zaal megfeszül és összehúzza a szemét. Az öregember elsápadt.

Zaal nyilvánvalóan megérezte a tekintetemet, és rám pillantott. Láttam az arckifejezésén a kellemetlen érzést. Amikor újra az öregemberre néztem, valami a tekintetéből arra késztetett, hogy megkeressem Viktort. A túlsó fal mellett találtam meg, minket figyelt, nem a harcosokat. Biccentettem az állammal, intettem a kezemmel és jeleztem Viktornak, hogy ürítse ki az edzőtermet.

Nem tudtam, miért, de ahogy az öregember Zaalra bámult, a hideg futkosott a hátamon. Öt perccel később a terem kiürült, és az öregember még mindig Zaalra szegezte a tekintetét.

Zaal keresztbe fonta a karját a mellkasán, és zavarodottságot láttam az arcán. Knyazként átvettem a vezetést, odaléptem a férfihoz, és megkérdeztem: – Mit kerestél ennek az edzőteremnek a környékén?

Megint oroszul beszéltem, tudtam, hogy megértette. Megköszörülve a torkát, az öreg kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Mikhail szorosabban markolta meg a férfi haját és nyakát. Amikor biccentettem egyet a fejemmel a byki felé, Mikhail elengedte az öreget.

Amint kiszabadult, az öregember Zaal felé fordult, és lehajtotta a fejét. Összevontam a szemöldökömet és láttam, hogy Talia és Kisa egyre távolodnak az irodától felénk közeledve, Taliával az élen. A testvérem az öregről Zaalra nézett, majd vissza, aztán aggódó arccal fordult felém.

Már nyitottam a számat, hogy mondjak még valamit, amikor az öregember azt suttogta: – Lideri, te vagy az. –  Elhallgattam. A szívem hevesen kalapált, amikor a férfi grúzul szólalt meg. Kisa, Talia és a bykim mindannyian zavartan néztek rám – egyikük sem beszélt grúzul –, de én igen, a gulágon töltött évek miatt, és persze Zaal is.

Zaal földbe gyökerezett lábbal állt és élesen beszívta a levegőt.

A férfi Liderinek hívta Zaalt. A férfi tudta, hogy ki Zaal. Tudta, hogy egy Kostava néz szembe vele.

– Neved? – kérdeztem az öreget, mire felkapta a fejét. Kényszerítette magát, hogy megszólítson, és hidegen azt mondta: – Avto Oniani.

Minél tovább néztem őt, annál hidegebb lett a férfi hozzáállása hozzám. Zaal mellé lépve láttam, hogy a férfi úgy figyel, mint egy sólyom. Ahogy megálltam, megkérdeztem: – Ismered ezt a férfit? – mutattam Zaalra.

Avto bólintott a fejével, és könnyekkel telt meg a szeme. Zaal teljesen csendben volt és mozdulatlan volt, mióta a férfi felbukkant, de valami arra késztette, hogy felébredjen ebből a transzból és megkérdezte: – Hogyan? És mit gondolsz, ki vagyok én?

Zaal oroszul beszélt, és tudtam, hogy azért, hogy Talia megértse. Zaal nem tett semmit, amiben Talia ne vett volna részt.

A férfi a homlokát ráncolta, de hasonlóképpen válaszolt. – Te vagy Zaal Kostava, Tbilisziből, Grúzia fővárosából. – A mellkasára tette a kezét. – Avto vagyok; a családod szolgája voltam, amikor még kisfiú voltál.

Hallottam, hogy Talia zihálni kezd, de mielőtt Zaal bármi mást mondhatott volna, a férfi sürgetően előrelépett. – Lideri, azon az éjszakán, amikor a családodat megölték, épp akkor veszítettem el az édesanyámat. A temetésén voltam, amikor a támadás történt, de még azon az éjszakán visszamentem, hogy visszatérjek a kötelességemhez, hogy megtaláljam..., hogy megtaláljam... – A férfi szava elakadt, ahogy az érzelmek fojtogatni kezdték a torkát. Felnyúlt, és letörölte a könnyeit.

Zaal szoborrá merevedett, amikor a férfi a családjáról beszélt. Láttam, hogy Talia épp a férje felé tart, de megráztam a fejemet az irányába, követelve, hogy álljon meg. Kisa a karját Talia karjára tette, és a fülébe súgott valamit. Talia dühös volt, bármit is mondott neki a feleségem, de azt tette, amit kértem tőle.

Avto megtörölte az arcát, és még közelebb lépve Zaalhoz, folytatta: – Megtaláltam őket, uram. Láttam a vért. – Avto lehunyta szemeit, mintha újra átélte volna a tragédiát. – Az összes szolgát megölték; az őröket, akik hűségesek maradtak, megölték, egyet kivéve. Megsebesült, de nem nagyon súlyosan. Elmondta, mi történt. – Avto remegő kezét Zaal felé emelte. – Hogy téged és a bátyádat elrabolt az a férfi.

Zaal olyan erősen csikorgatta a fogait, hogy azt hittem, eltörik az állkapcsa. Avto körbepillantott a teremben és a keze remegni kezdett. A szemem összeszűkült látva aggodalmát, hirtelen változását. – Lideri – szólította meg igazi címén Zaalt. – Én és a feleségem együtt eltemettük a családodat – a szüleidet, a nagyszüleidet – Avto megrázta a fejét. – A kicsiket, a legfiatalabb öcsédet és húgodat – Zaal légzése elmélyült, majd felgyorsult. Az orrlyukai tágra nyíltak. Avto történetmesélése hatással volt Zaalra, ez mindenki számára látható volt.

Avto lehajtotta a fejét. Amikor visszanézett, a szemei vörösek voltak. – Nem tudtam elhinni, uram. Az egész élet eltűnt; hagyták meghalni, mint az állatokat. – Megtörölte nedves arcát, majd így szólt: – Az egész családodat eltemettük, Lideri, a birtokodon, arra az esetre, ha valaha is visszamennél – hallottam, ahogy Zaal csikorgatta a fogait, de csend volt, amikor Avto közölte: – Mindenkit, kivéve egyet.

A szobában a levegő hűvösebb lett, majd Zaal azt morogta: – Magyarázd meg. – Mély és durva hangja elárulta, mennyire fájdalmas volt számára ez az egész.

Avto nyelt egyet, majd folytatta: – Amikor a holttesteket felemeltük, azt hittük, hogy mind meghaltak. – Vett egy mély lélegzetet, majd hozzátette: – De amikor leértünk az aljára, észrevettük, hogy valaki lélegzik. Bántották, súlyosan megsebesült, de még volt benne élet.

– Kicsoda? – követelte Zaal, az erek lüktettek a nyakában.

– Zoya, Lideri. A kis Zoya életben volt.

Halk kiáltás hallatszott a terem másik végéből. Talia a szája elé kapta a kezét, és a szemei Zaalra meredtek. – Kicsim. A te Zoyád.

Zaal teste remegni kezdett. Minden testrésze rázkódott, míg végül sikerült megkérdeznie: – Lélegzett? Életben volt?

Avto elsápadt, és halkan azt mondta: – Igen, Lideri. Háromszor lőtték meg. Nagyon erősen vérzett, és attól féltem, hogy meghal, mielőtt még segítséget tudunk neki szerezni. – Avto végigsimított a kezével a tarkóján. Az arca kísértetiesen fehér lett. Néhány másodperc múlva folytatta: – Sikerült eljutni egy családtagomhoz. A feleségemhez – elment a hangja, de köhintett egyet, majd így szólt: – A feleségem a karjaiban tartotta az aprócska testét. Mindent vér borított, és a kicsi olyan sápadt volt. A feleségem simogatta a haját, és dörzsölte a karját, hogy melegen tartsa, amíg el nem értünk az unokatestvérem házához.

Egy könnycsepp futott végig Avto arcán; ezúttal le sem törölte. Öreg szemei elmerültek az emlékekben, idős kezei olyan erősen szorultak össze, hogy az ujjpercei elfehéredtek.

– Az unokatestvéremnek keményen meg kellett dolgoznia, Lideri, de sikerült kiszednie belőle a golyókat – megrázta a fejét, mintha meg akart volna szabadulni valamitől az emlékei közül. – Annyi vért vesztett, hogy engem és a feleségemet is beborított vele. De keményen küzdött azért, hogy életben maradjon. A kis ötéves teste nem adta fel. Annyira erős volt és bátor.

Ezúttal Kisa és Talia is szipogott, és amikor a barátomra néztem, gyakorlatilag változatlan volt, de az arca nedves volt a könnyektől, zöld szemei kísértetiesen csillogtak. Lehunytam a szemem, éreztem a mellkasomban a fájdalmat. A fájdalmat, hogy ez az újdonsült testvérem azt hitte, mindenki meghalt, és csak most mondták meg neki, hogy egy rokona még életben van.

– Bátor volt? – kérdezte Zaal megtört hangon, minden szavát büszkeség töltötte ki. Avto bólintott, és Zaal ajka megrándult – Mindig is az volt. Egy igazi kis harcos.

Avto tekintetét a padlóra szegezte Zaal szavaira. – Napról napra nőtt, erősödött, míg végül fel nem ébredt. – Újabb könnycseppek hullottak le Avto arcán. – Annyira meg volt ijedve. Annyira meg volt rémülve. Először nem emlékezett semmire, aztán fokozatosan visszatértek az emlékek az álmaiban, és sikoltozott. – Avto szomorúan sóhajtott. – A feleségem megpróbálta megvigasztalni Zoyát, de ő az anyukáját és apukáját akarta – Avto szomorú tekintete Zaalra emelkedett. – A sykhaaráját akarta. Téged akart.

Zaal szájából fájdalmas hang tört elő, és a feje előrebukott. – Hol van? – kérdezte durván. – Hol van az én kicsi Zoyám?

Bár lehetetlennek tűnt, Avto még jobban elsápadt. Gyorsan és remegve felelt: – Elmenekültünk Tbilisziből. Megtaláltuk a módját, hogy eljussunk Amerikába, és idehoztuk őt. De az az őr, akit életben hagytak az otthonodban, elmondta Jakhuáéknak, hogy Zoya túlélte. Csatlakozott a szervezetükhöz, hogy mentse a saját bőrét – Avto nyelt egyet. – Tudták, hogy az Egyesült Államokba menekültünk, így kezdődött el Zoya bujkálása. Hogy megvédjük őt.

Avto odalépett Zaal hatalmas alakjához. – Elrejtettük őt, mert féltünk, hogy a Jakhuák eljönnek érte, ha megtudják, hol élünk. Akkor. Nemrég hallottuk, hogy Jakhuát megölték.

Avto oldalra bámult, és mélyen beszívta a levegőt. – Pár napja elmentem hozzá, hogy elmondjam neki a hírt. – Avto végigtörölte a ruhaujjával az arcát. – És elmondtam neki… még ennél is jobb híreket mondtam neki.

– Micsodát? – léptem előre, amikor nem folytatta.

Avto megrázta a fejét, és Zaalra nézett. – Lideri, a népünk, a klánunk, amelyik túlélte Jakhuát, a legtöbben ideköltöztek New Yorkba. Már nem az a hadsereg vagyunk, akik valaha voltunk, de vannak hűséges embereink, akik közül sokan családot alapítottak. Zoya közelében maradtak, hogy tisztelegjenek a családunk egyetlen túlélője előtt.

Zaal megmozdult a lábán, és biccentett az állával, hogy Avto folytassa. Avto lehajtotta a fejét, és megtette, amit parancsoltak neki. – Néhány emberünk hallott pletykákat arról, hogy Jakhua fogva tart téged és Lideri Anrit. – Avto rám szegezte a tekintetét, majd azonnal visszanézett Zaalra. – Azt hallották, hogy a Volkovok, a Tolstoik foglyul ejtettek titeket.

– Megmentettek – javította ki Zaal élesen.

Avto megdermedt. Az öregember gyorsan feltartotta a kezét. – Igen, Lideri. Ez akkor derült ki, amikor az emberek elkezdték követni az oroszokat. – Avto átpillantott a vállán keresztül Taliára. Láttam a haragot a szemében, ahogy ránézett. – És láttuk, hogy egy Tolstoi jegyese lettél.

A levegő jéghideg lett körülöttünk, ahogy én, Talia, az embereim, és mi még fontosabb, Zaal kibaszottul megsértődött azon, ahogy ez a szemét nézett ránk. Épp elindultam volna, amikor Zaal visszalökött, és elkezdett ugatni: – Talia hamarosan a feleségem lesz. És a Volkovok, a Tolstoik a családom. Ne nézz egyikükre sem undorral!

Avto meghátrált félelmében Zaaltól. Mikhail a nyakánál fogva elkapta és előrelökte, amíg térdre nem esett. Zaal megropogtatta az ujjperceit, arcán felbőszült kifejezéssel, majd kitört belőle: – Hol van a húgom?

Zaal odasétált, hogy Avto fölé tornyosuljon, és megismételte: – Hol van a húgom?

Avto megrázta a fejét. – Nem tudom. – Avto a zsebébe nyúlt, és idegesen előhúzott valamit. A homlokomat ráncolva azon tűnődtem, vajon mi lehet az. Amikor Zaal elvette és felemelte, láttam, hogy egy fénykép. Zaal tanulmányozta a képet, és azt mondta: – Ez én vagyok és Talia.

Zaal válla fölött átkukucskáltam, és láttam, hogy Zaal és Talia nevetgél a felvételen. Zaal megtörölte a képet, kezéről megszáradt kosz pergett le.

A homlokomat ráncoltam, és végül elvesztettem a türelmemet, azt mondtam Avtónak: – Beszélned kell, mert kibaszottul kezdem elveszíteni a fejem miattad.

Avto ajkai megremegtek, és bevallotta Zaalnak: – Elmondtam a húgodnak, hogy megtaláltunk. – Zaal megdermedt; aztán Avto folytatta: – A földre zuhant, a sokk túl sok volt neki ennyi év magány után. – Avto sírni kezdett, a hangja egyre nehezebbé vált. – Rólad kérdezősködött, hogy hol voltál, mi történt a testvéreivel. Mondtam neki, hogy csak téged találtunk meg. – Avto szünetet tartott, majd hozzátette: – Elmondtam neki, hogy mit tett veled Jakhua.

– Nem – sziszegte Zaal, megrázva a fejét.

– Annyira fájt neki – folytatta Avto. – Azt kérdezte, hol vagy, hogy nézel ki, hogy biztonságban vagy-e. – Avto a képre mutatott. – Odaadtam neki ezt a képet. Az egyik emberünk készítette, hogy ellenőrizze, életben vagy-e.

– Mit csinált? – kérdezte durván Zaal. Hallottam, hogy keményen dolgozik azon, hogy kordában tartsa az érzelmeit. A képet bámulta. – Amikor ezt meglátta – a hüvelykujja végigsimított Talia arcán. – Amikor meglátott engem és az én Taliámat?

Avto kipislogta a könnyeit a szeméből. – Sírt. – Avto aggódó pillantást vetett rám, majd azt mondta Zaalnak: – Megkérdezte, hogy ki az a nő.

Zaal kővé dermedt csendben várta, hogy a férfi tovább beszéljen.

Avto felsóhajtott. – Azt mondtam, hogy egy Tolstoi.

Zaal megmerevedett, és láttam, hogy összerezzen. – Mit mondott? – kérdezte óvatosan.

Avto arca kipirult, és a feje előrezuhant. – Nem értette, hogy lehetsz együtt egy Tolstoival.

Zaal vállai előreestek, aztán elfordult.

– De azt is szerette, hogy boldognak tűnsz – mondta Avto gyorsan, mire Zaal megdermedt a lépés közben. Nem fordult meg. Avto elmozdult a padlón. – Elmondtuk neki, hogyan mentettek meg téged, és úgy tűnt, hogy minden becstelenség, amit érzett, elhalványul. – Zaal még mindig nem mozdult meg. Avto körülnézett a szobában, és lassan feltápászkodott. Idegesen ringatózva a helyén mondta. – Lideri, több mint húsz éve figyelem, ahogy növekszik. Legtöbbször csendes és szomorú volt. – Zaal keze ökölbe szorult az oldalán, de Avto befejezte: – Egészen addig a napig, amíg meg nem tudta, hogy életben vagy. Egészen addig a napig, amíg meg nem látta az arcodat. Az idősebb arcodat.

Zaal elfordította a fejét, és átnézett a válla fölött. – Hol van? – suttogta legyőzötten.

– Úgy volt, hogy megvár engem. Pár napon belül indultunk volna hozzád, amikor már mindent elrendeztem, de biztos meggondolta magát, amikor elmentem. Amikor visszatértem, már csak azt láttam, hogy eltűnt – Zaal megfordult, és Avto lehajtotta a fejét. – Elmentem a Tolstoi rezidenciára, amiről tudta, hogy ott leszel. És a szemközti sikátorban ott volt ez a kép... lábnyomokkal a földön, mintha végigvonszoltak volna valakit a földön.

Hátrabillentettem a fejem és kifújtam a levegőt.

– Azt hiszem, valaki elrabolta őt, Lideri. – Avto hangja megtört, és a könnyei sűrűn potyogtak. – Azt hittük, hogy a Jakhuák eltűntek. Azt hittük, hogy nincs több fenyegetés. – Ahogy elhallgatott, egyre jobban nőtt a feszültség a teremben. – Biztosan tévedtem. Azt mondtam neki, hogy biztonságban lesz. Ennyi év biztonságban tartása után, azt mondtam neki, hogy nincs veszély, ő meg kirohant a várakozó farkasokhoz.

– Eljött, hogy lásson engem – jelentette ki Zaal. Néztem a hátát, ahogy remegni kezdett. – Azért jött, hogy meglátogasson – motyogta, de ezúttal tiszta düh árnyalta a hangját.

Talia előrenyomult, majd még előrébb, amíg Zaalból fülsiketítő üvöltés nem tört ki. Zaal előrebukdácsolt, majd felrúgta az edzőgyűrű mellett felhalmozott szabadon álló súlyokat. Ökölbe szorította a kezét, és belecsapott egyet a falba. Tompa puffanás visszhangzott végig a termen.

Zaal hátratántorodott, és térdre zuhant. – Zaal! – kiáltotta Talia, és a szoba másik végéből odarohant a férfihoz. A húgom lerogyott és leült Zaal elé, aki előrebukva tartotta a fejét.

– Édesem – suttogta Talia, és tenyerét Zaal arcára nyomta. Éreztem, hogy valaki mellém állt. Kisa karja ekkor az enyémbe fonódott, fejét a bicepszemre hajtotta. Lehajoltam, és megcsókoltam a fejét. Ennyire összetörve látni a bátyámat emlékeztetett arra, milyen messzire eljutottam azóta, hogy visszaszereztem a feleségemet.

– Nézz rám – mondta Talia Zaalnak. A vőlegénye felemelte a fejét. – Szeretlek – mondta Talia halkan, és odahajolt, hogy megcsókolja Zaal ajkát.

Avto hátulról köhögött egyet. Elfordította a fejét, mintha nem bírná elviselni, hogy együtt látja őket. Harag kígyózott körülöttem. Világos volt, hogy a grúzok ugyanolyan erős ellenszenvet tápláltak ellenünk, mint apám ellenük.

– A húgom – mondta Zaal elhaló hangon. – A húgom, Talia. Túlélte. Ennyi éven át... túlélte, és én nem tudtam róla.

Talia összeszorította a szemét, és bólintott egyet. Odébb húzódott, karjaiba zárta Zaalt, de a tekintete találkozott az enyémmel, miközben a fejét Zaal vállára hajtotta. Láttam a félelmet a szemében, és tudtam, hogy tennem kell valamit, nemcsak mint Talia testvére, hanem mint knyaz, a Volkov Bratva vezetője.

Valaki baszakodott a városommal, és ez a szarság egyszerűen nem fog megtörténni.

– Mennyi ideje tűnt el Zoya? – kérdeztem Avtótól.

Öreg szemei rám tapadtak. – Egy ideje.

Zaal bizonyára hallotta a beszélgetést. Megfogta Talia kezét, és felállt a padlóról. Mély levegőt vett, még mindig hátat fordítva; aztán szembefordult velünk. Az arca szigorú volt. És vad elszántsággal teli.

Ez volt az első alkalom, mióta Zaal megölte Jakhuát, hogy ezt a tekintetet láttam az arcán. Taliával az oldalán előrelépve Zaal felém fordult: – A grúz terv – mindössze ennyit mondott. Bólintottam a fejemmel. – A Főnöknek igaza volt. Miattam vannak itt, miattunk. A… húgomért.

Kisa felnézett rám, gyönyörű arcát homlokráncolás szelte át. – Veszély közeleg, megint?

Újabb csókot nyomtam Kisa fejére, és olyan pillantást vetettem rá, ami elárulta, hogy ez maffiaügy. Átkaroltam a vállát, magam mellett tartottam, és Zaalra pillantottam.

– Nos, mit akarsz csinálni? Tudod, hogy ez a te döntésed. Magad mögött tudhatod a Bratva támogatását. – Talia felé billentettem a fejem, és azt mondtam: – Tudjuk, hogy kihez vagy hűséges. De én mindenkinél jobban tudom, milyen érzés, ha a véredben van ez az örökség. – Zaal végigsimított az arcán. – Ez vagy te, Zaal. – Megköszörültem a torkomat, küzdve a szomorúsággal, és azt mondtam: – Anri ezt akarná neked. Még az emlékek nélkül is tudta, hogy valami hazahívja őt Grúziába. – Zaal maga mellé rántotta Taliát, és szorosan magához ölelte. – Azt hiszem, a lelke mondta neki, hogy jöjjön vissza érted. Visszajött, hogy helyreállítsa a családod örökségét.

– Lideri Anri meghalt? – hallatszott Avto gyenge hangja oldalról. Zaal homloka Talia hajába hullott, így bólintottam az öregnek. Avto vállai szomorúan megereszkedtek.

– Zaal – szólítottam meg. Zaal felemelte a fejét. – Nem vagy egyedül. A családjaink egyesülni fognak. Te és én együtt fogunk irányítani, ahogy a Bratva család mindig is tette. A testvériség. Egy család.

– Zaal? – szólt hozzá Talia is.

Zaal lenézett a menyasszonyára. – Ezt akarod nekem? – kérdezte Zaal kételkedve.

Talia felsóhajtott. Láttam rajta, hogy nem akar egy maffiavezér felesége lenni, de büszkévé tett, amikor így válaszolt: – Azt akarom, hogy boldog légy, zolotse[2]. És azt szeretném, hogy megtaláld a húgodat. – Talia elmosolyodott. – Én is nagyon szeretném megismerni őt.

Zaal egy évszázadnak tűnő ideig mozdulatlanul állt. Aztán elengedte Taliát, és Avto felé közeledett, aki ott állt, kihúzva magát. – Kevés emlékem van az életemből. Sajnálom, hogy nem emlékszem rád.

Avto lassan bólintott, de csüngött Zaal minden szaván. – Először is, szeretném megköszönni neked – Zaal hangja elnehezült, ahogy ezt mondta –, hogy megmentetted a húgom életét, amikor én nem tudtam. Hálás vagyok neked, és az adósod vagyok.

– Lideri, nem... – Avto vitatkozni akart, de Zaal felemelte a kezét.

– Azt mondtad, hogy vannak embereim a klánból itt New Yorkban?

Avto bólintott. – Sokan, Lideri, és még többen az Egyesült Államokban. Jó és hűséges emberek. Sokan az apád testőrei vagy tanácsadói voltak.

Zaal ismét bólintott, majd kinyújtotta a kezét. Talia odasétált mellé. Zaal a szájához emelte Talia kezét, majd kidüllesztette a mellkasát. – Ő az én Taliám. Ő egy Tolstoi. Tudom, hogy a családjainknak keserű történelme van, de a közelgő házasságunk ezt kötelékké változtatja. Szövetséggé. Ha New Yorkban éltél, megérted, hogy a Bratva vezeti ezt a helyet. És most már én is egy vagyok közülük.

Avto nyelt egyet, de lehajtotta a fejét. – Tudatni fogod a népünkkel, hogy élek, és kész vagyok elfoglalni a helyemet, mint Kostava Lideri. – Avto mosolygott, de Zaal hozzátette: – Tudatni fogod velük, hogy össze fogunk dolgozni a Volkovokkal, és hogy minden ellenük irányuló fenyegetést úgy fogunk kezelni, mintha háborút indítottak volna egy Kostava ellen.

– Igen, Lideri – mondta Avto, majd a kezével babrált. – De mi a helyzet Zoyával? – A szemében félelem csillogott. – Fogalmunk sincs, hogy ki vitte el őt, vagy mit művelhetnek vele.

Zaal kinyújtotta a nagy kezét, és Avto kis vállára tette. – Van egy ötletünk – mondta –, és ők grúzok. – Avto megmerevedett, de Zaal hozzátette: – A mi embereink nélkülözhetetlenek lesznek abban, hogy megmentsük őt, Avto. Hogy visszatérhessen, mint Kostava lány.

Avto hallgatott egy ideig, majd Zaal karjára tette a kezét. – A népünk meghal, hogy megmentse Zoya kisasszonyt, Lideri.

Zaal leejtette a kezét, majd hagyta, hogy Talia a keze közé fogja az arcát. – Megtaláljuk őt, zolotse. Az apám – Talia rám pillantott épp csak egy másodpercre, mielőtt visszanézett volna Zaalra –, és a bátyám nem nyugszanak addig, amíg nem látod a te édes Zoyádat újra.

Zaal a mellkasához szorította Taliát, miközben Kisa megszorította a kezemet, és azt mondta: – Ljubov moya, ezt meg kell tenned Zaalért. Meg kell adnod számára a békét, amit a húga adhat a lelkének.

Egy csókot nyomva Kisa puha ajkaira, megígértem. – Csak idő kérdése, solnyshko. Miután Zaal örökölte a Kostava Lideri széket, a Volkov Bratva a legerősebb maffiacsaláddá válik a kontinensen.

– Szóval azt mondod, hogy meg fogjátok menteni Zoyát?

– Azt mondom, hogy ez csak kibaszottul idő kérdése.

10. fejezet

194

Fordította: BaBett

Beléptem a hátsó szobába, majd becsaptam az ajtót, a fémzárakat szorosan a helyükre kattintva. A hátam nekicsapódott az ajtónak, és a lábaim elgyengültek. Felemeltem a kezem, és bámultam a merev ujjaimat. Majdnem hozzáértem. Ürességet éreztem a mellkasomban, és összeszorítottam a szemem. Egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam. Mindannyiukat megölték – a szüleimet, a nagymamámat, a fiatalabb testvéreimet, és a bátyáimat, akiket imádtam. Túléltem... Legtöbbször azt kívánom, bárcsak én is meghaltam volna.

A szívem hevesen vert a bordáim alatt. A hangja, a hangja megtört volt. Hallottam a pusztítást minden egyes szavában.

Pont úgy érezte magát, mint én.

Úgy érezte magát, mint én.

A még mindig feltartott kezemet ökölbe szorítottam, és eltávolodtam az ajtótól. Az íróasztalhoz sétáltam, és a tekintetem azonnal megakadt a képernyőn. A nő sírt, a fejét lehajtotta, a teste pedig rázkódott a zokogástól. A gyomrom összeszorult, és akaratom ellenére az ujjam felemelkedett, hogy megérintse a képernyőt. A mutatóujjam végigsimította az arc és a meztelen test körvonalait.

Olyan gyönyörű volt, ahogy ott lógott a falon. A fogamat csikorgattam, ahogy a gondolat átfutott az agyamon. Ő egy grúz volt. Gyűlöltem minden grúzt. Semmi mást nem hoztak, csak fájdalmat az életembe. Az Úrnő grúz volt. A Lidércek, akik az árvaházba jöttek, hogy gyerekeket lopjanak, grúzok voltak.

De nem számít, mennyire akartam utálni ezt a sukát, hogy így látom őt, összetörve a halott családja miatt... lehetetlenné tette. És... Igen, úgy gondolom, te is gyönyörű vagy...

Nem hazudott. Ránézett az elcseszett arcomra, és nem hazudott. Gyönyörűnek talált. Soha senki nem nézett a hegeim mögé. Az Úrnő ronda szörnyetege voltam, egy gyilkos, semmi több.

De ennek a kis grúznak a szemei... Azok a hatalmas sötét szemek. Az ajkai, a mellei, a teste, a hosszú sötét haja. A mellkasom felmelegedett és elvigyorodtam – a lány nem volt hajlandó megtörni a kérdéseim alatt. Az ereje és vasakarata.

Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval.

Bámultam és bámultam a képernyőt. És néztem, ahogy a nő felemelte a fejét, és mély levegőt vett. Mintha érezte volna a tekintetem súlyát, sötét szemei lefelé néztek a kamera lencséjébe.

A szívem gyorsan vert, a vér az ereimben száguldott. A kezem végigsimított az arcomon. Miközben még mindig úgy néztem őt, mintha az orrom előtt lenne, az ujjam az ajkamon landolt. Megdermedtem. Eszembe jut, hogy az ujjam a punciján volt, a számba csúsztattam, miközben a farkam fájdalmasan megkeményedett. Szoptam és szopogattam az ujjamat, megízlelve a nedveinek édességét.

A kezemet lefelé mozgatva megragadtam a farkamat – elképzeltem karcsú testét, ahogy megrándul és megfeszül, ahogy felnyög, miközben az ujjaim körbejárták a csiklóját.

Nedves volt miattam.

A kezem gyorsabban dolgozott, a farkam szivárgott csak látva a zihálását. Barna szemei ragyogtak, és olívaszínű bőre vörösre pirult, a mellbimbói golyóként keményedtek meg. Talán érintetlen volt, talán nem akarta, hogy én legyek az, aki életében először elélveztette, de ő nyöszörgött és nyögdécselt, amíg sikítva el nem élvezett.

Az állkapcsom összeszorult és a fejem hátrahanyatlott, amikor ráélveztem a kezemre. Végigsimítottam megkönnyebbült farkamon, bevonva a bőrömet. A testem megrándult, és levegőért küzdöttem.

És a nő még mindig felnézett a képernyőre, mintha tudná, hogy a puncija gondolata mit tett velem. Az orrlyukaim kitágultak, ahogy elképzeltem, hogy fölötte vagyok, és a farkamat a szűk puncijába süllyesztem, de aztán ahogy a farkam kezdett újra megkeményedni, az íróasztal fiókjából egy zümmögés hallatszott, ami visszarántott a valóságba.

A szívem majd megszakadt, amikor rájöttem, hogy mi az.

Kiegyenesedtem, visszaszorítva a dühöt, ami máris elnyelte a testemet a lábujjaimtól felfelé, lassan kinyitottam a fiókot, és elővettem az eszközt, amiről az Úrnő mindig gondoskodott, hogy az általam használt kamrákban legyen.

A készüléket az asztalra fektetve megnyomtam a gombot, a kis képernyő azonnal életre kelt.

El akartam fordulni. Aztán bele akartam nyúlni és széttépni ezt a faszt. A faszt, aki lefogta a húgomat, miközben az ágyon gyötrődve vonaglott. A B típusú drog. A B típusú drog, amit az Úrnő adott a húgom testébe még gyerekkorában. Azt, ami a húgomat elvette tőlem gyerekkoromban. A drog, ami fogva tartotta őt, fogva tartotta a testét, belsőleg vonaglott a fájdalomtól, amíg el nem vitték. Amíg egy Lidérc seggfej – az, aki most is benne volt –, elvette a fájdalmat azáltal, hogy nyugodtra kefélte.

Az Úrnő. Minden az Úrnő volt. Megígérte, hogy visszaadja nekem a húgomat a következő ütés, a következő gyilkosság, a következő kínzás után. De mindig volt egy következő alkalom. Soha nem volt az a jutalom hogy kiszabadíthattam a kishúgomat, aki most huszonkét éves, ebből a pokolból.

Düh gyűlt bennem, amikor a képernyő elsötétült. Amikor már éppen a falhoz akartam vágni a készüléket, kényszerítettem magam, hogy három lépést hátráljak. Lehajtottam a fejem, és lélegeztem és lélegeztem, elnyomva a húgom képét, akit akarata ellenére elraboltak az elmémből.

Amikor felemeltem a fejemet, a kis tükörbe bámultam a falon. Bámultam a tükörképemet, nem is ismertem fel a ronda szörnyeteget, aki most voltam. A hajam le volt borotválva, sebhelyek és tetoválások borították a bőröm minden egyes centiméterét. Egy sebhely jobb oldalt az arcomon, a balomon, a fejemen és az ajkamon – a jobb arcomon a sebhely a halántékomtól a mellkasomig húzódott –, amit akkor kaptam, amikor leköptem az Úrnőm arcát gyerekkoromban. A sebhely, amit ő okozott, míg egy Lidérc lefogott, miközben a pengéjét végigfuttatta a húsomon keresztül, épphogy elkerülve a szememet, hogy megtanítson arra, hogy a tulajdona vagyok. Mindezt azért, hogy úgy nézzek ki, mint egy kibaszott rémálom. Mindez azért, hogy egyetlen nőstény se akarjon engem, csak ő.

A testem túl izmos volt, az évekig tartó A-típusú drogfogyasztás volt az oka. És utáltam. De a nyakörv, az a rohadt nyakörv a nyakamban, ami az életemet irányította. A világos jel, minden Lidércnek, hogy az Úrnő kutyája vagyok, a háziállata, akit ő irányít, hogy bosszút álljon mindenkin, aki felbosszantotta. A háziállat, akit a Mester, az Úrnő bátyja, hagyta, hogy megtartson, így távol maradt tőle és a vállalkozásaitól.

A ribanc méreg volt. Egy méreg, amit egy nap elpusztítok. Nem voltam benne biztos, hogy meddig álltam a szoba közepén, de amikor már biztos voltam benne, hogy a düh nem tud többé átáramlani az ereimben, átnéztem a vállam fölött a kis grúzra a tévéképernyőn.

A szemeim összeszűkültek. Tudott valamit Kostaváról. Az agyam száguldott, és a fejem oldalra billent. Azt mondta, hogy a családja meghalt, lemészárolták, de ahogy a sikolyaira és a kiáltásaira gondoltam, a hangjában remegést éreztem, mint amikor a testvéreit említette.

Nem kételkedtem abban, hogy a családja meghalt. De az én kis kotyonokom hazudott arról, hogy ki halt meg valójában.

Előreléptem, készen arra, hogy újra belépjek a kamrába. Ahogy megtettem, a testem megállt. A szívem elkezdett kalapálni, és a gyomrom görcsbe rándult.

A felismerés beütött. Nem akartam bántani a kis grúzt többé; benne akartam lenni. Hallani akartam a nyögését, mint amikor átvittem a határon. Azt akartam, hogy szopja le a farkam, miközben én a hajába kapaszkodom. Azt akartam, hogy felnézzen rám azokkal a barna szemeivel, és nem akartam látni, hogy tele vannak gyűlölettel.

Szerettem volna újra érezni a kis kezét a mellkasomon.

Megráztam a fejem, próbáltam újra koncentrálni, de csak a sötét szemeit, a rózsaszín ajkait láttam.

Hirtelen a kép, ahogy a húgomat megdugják, mint ahogy egy állatot basznak meg, jutott az eszembe. Forró vérem gyorsan lehűlt.

Koncentrálj, mondtam magamnak. Szerezd meg az információt ettől a sukától, tüntesd el a holttestét, aztán öld meg Kostavát.

Ezt a gondolatot ismételgetve a fejemben, kinyitottam a kamra ajtaját, és lesétáltam a szűk folyosón, hogy szemtől szemben találjam magam a nővel, aki a bőröm alá bújt.

Több száz gyilkosság, és ő volt az első, akinek bármilyen hatása volt rám.

A szemei azonnal az enyémbe fúródtak. Semmit sem mondott percekig, ahogy egymásra meredtünk. És minden gondolat a húgomról elszállt a fejemből, és átvette a helyét a kis kotyonok.

Kényszerítettem magam, hogy megmozduljak, odamentem hozzá és a fejét a kezembe vettem. Az arca felhevült, de a tekintetünk találkozott. Ahogy találkoztak, ismét kitört az a furcsa érzés a gyomromban.

Gyönyörűnek tartott. Nem hazudott.

A nő megnyalta az ajkát, és azt suttogta: – Vizet.

Az Úrnő megtanított arra, hogy az áldozatok vágyait felhasználjam ellenük. De ahogy kotyonok gyönyörű arca kétségbeesetten nézett rám, semmit sem akartam jobban, mint egy átkozott italt adni neki.

A fejét a vállamra támasztotta, a mellkasát az enyémhez szorította, felnyúltam a csuklóján lévő bilincsekhez és kioldottam mindegyiket. Kotyonok ernyedt karjai a teste mellé hullottak. Lehajoltam, egyik karom most már a lány dereka köré fonódott, kiszabadítottam a lábát, a nehéz lánc lengett, a bilincsek a földön hevertek.

Furcsa meleg érzés járta át a testemet, ahogy a karjaimban tartottam. Forró lehelete a nyakamra fújt, és azon kaptam magam, hogy a kezemet végigsimítottam a hosszú, sötét haján. A forró bőrének érzése, ahogy az enyémhez simult, egyfajta halk morgást váltott ki a mellkasomban. A birtoklási vágy hulláma gyökeret vert bennem.

Lehajoltam a padlóra, és felkaptam egy üveg vizet és figyeltem, ahogy megissza a folyadékot. Az ajkai nedvesen csillogtak, én pedig a padlóra dobtam az üres üveget.

A szoba hátsó részén lévő csupasz falhoz mentem, az oldalra lógó hosszú anyagdarabhoz, és lehúztam. A falba épített ágy azonnal lenyílt, a kis matracát fehér lepedő borította. Az ágyat odalökve a padlóra, a helyére kattintva ledőltem, magamhoz szorítva a nőt is. Ahogy hátráltam, amíg le nem ültem a matracra, hátamat a falnak vetve, a nő felemelte a fejét.

A szemei találkoztak az enyémmel, amíg le nem csukódtak, miközben halkan pihegett. Lábai szétváltak, és a derekam köré fonódtak; a melegségének érzésétől megrándult a farkam.

Elbűvölten figyeltem, ahogy pislogott a szobában és a matracon, amin ültünk. Megnyalta az ajkait szembefordult velem, és anélkül, hogy találkozott volna a tekintetemmel, azt mondta:

– Mi egy igazi ágyon vagyunk.

A kezem még mindig a hajában volt. Ahogy beszélt, a kezem végigsimított a nyakán, majd a vállán, le a karján, és a tekintetem a kemény mellbimbóira esett. Szorosan megragadva a derekát, felhúztam karcsú testét a felsőtestemre, amíg a kemény mellbimbói a szám elé kerültek. A csípőm őrölt, a golyóim fájtak, ahogy előrehajoltam, és nyelvem hegyével megpöccintettem a vörös húsát. A nő lélegzete elakadt, majd nehézzé vált. A hús a mellbimbó körül megduzzadt és megkeményedett. Egy halk nyögéssel a halmot körbe simítottam a számmal és lecsaptam a mellbimbóira.

Megdermedt, és amikor felnéztem, összerezzent. Elengedve őt a számból, hátradőltem, és tanulmányoztam a testét. Látva, hogy nézem, a nő lehajtotta a fejét és azt suttogta:

– Fáj mindenem. A testem... furcsa érzés.

Erre a suttogásszerű félénk beismerésre megdagadt a szívem a mellkasomban. Fájt neki. Személyes tapasztalatból tudtam, hogy milyen érzés volt a testemben, miután le voltam kötözve órákon át.

Észre sem vettem, hogy a kezem a karjaihoz emelkedett és elkezdtem masszírozni a fájó izmokat. Amikor elengedett egy fájdalmas nyögést, a figyelmem arra terelődött, amit csináltam, és visszahúztam a kezemet. A düh végigsöpört rajtam. Nekem kínoznom kellett volna őt, hogy felfedje, amit tudott Zaal Kostaváról. Ehelyett megpróbáltam elérni, hogy jól érezze magát.

Karjaimat az oldalamhoz szorítottam, miközben próbáltam megnyugodni, amikor egy reszkető kéz az arcomon landolt. Minden porcikám lecsillapodott, és amikor felnéztem, a kis grúz keze volt az. A szeme csillogott, az ajkai remegtek, de nem szólt semmit.

Ahogyan rám nézett, a teste közelsége elbátortalanított és megriasztott. Az Úrnőn kívül még senki más nem jutott ilyen közel. Az Úrnőn és a Gvardiin kívül senkit sem láttam mióta tizenkét éves koromban elfogtak. Az Úrnő azt mondta, hogy harminc éves vagyok. Senkit sem láttam az Úrnőn és a Gvardiin kívül tizennyolc éve.

A nő az ölemben ült, lábai körülöleltek. Meztelen, gyönyörű, jelöletlen bőre az enyémhez nyomódott, jobb érzés volt, mint bármi, amit életemben valaha is megérintettem.

De a keze az arcomon kibaszottul megzavarta az elmémet. Az érintése, a lágy érintése az arcomon, térdre kényszerített.

A torka megmozdult, ahogy nyelt. Vártam. Vártam, visszatartottam a lélegzetem, hogy megszólaljon. Újra megnyalta ajkait, végül azt mondta:

– Ez jó érzés volt.

A gyomrom felfordult, tűzcsóvák futottak végig a lábamon. Egyik kezemet az oldalam mellől elhúzva kinyújtottam, hogy a szabad karjára tegyem. Az arcomon lévő ujjak keményebben markoltak a bőrömbe, ahogy az ujjaim a bicepsze köré fonódtak, és elkezdtem masszírozni a bőrét. A nő mélyen felnyögött. A szemei lecsukódtak, az ajkai szétnyíltak, és én figyeltem, ahogy a megkönnyebbülés szétterül az arcán. A száján kiadott hangokra, erősebben dolgoztam az izmain. A kis teste előrehajolt, amitől a keze is továbbsiklott, amíg át nem ölelte a tarkómat. A másik kezemet a másik karjára helyeztem, és azon is megdolgoztam az izmot. A nő szemei lecsukódtak. Ahogy egyre több hang csúszott ki a száján, a csípőm elkezdett őrölni, és minden pillanattal, ahogy a bőrömnek nyomódott, forró puncija egyre nedvesebbé vált. A farkam lüktetni kezdett.

– Ez olyan jó érzés – motyogta.

Rövid időre összeszorítottam a szemem, visszaszorítva a golyóimban felgyülemlő nyomást. Az ujjai a fejembe vájtak. Ahogy egy újabb nyögés hagyta el a száját, megragadtam a karját, és megfordítottam. A nőstény megmerevedett a félelemtől, de a farkamra helyeztem, a kemény húsom becsúszott a feneke hasítékába, előrecsúsztam, hogy beborítson a nedvességével.

Átkaroltam a derekát, és a hátát a mellkasomhoz szorítottam. Amint a teste ellazult, a lábait szétnyitottam, a lábaim behajlítva, kétoldalt lefogva az övét. Megálltam, amikor éreztem, hogy a testem az övéhez nyomódik; ő elhallgatott, mélyeket lélegzett.

Lehunytam a szemem, próbáltam ellene küzdeni, milyen jó érzés volt, de ahogy a feneke megmozdult és végighúzódott a farkamon, tudtam, hogy nem fogok mozdulni, nem tudok mozdulni. Őt akartam, grúz vagy sem, a testemhez simulva. Szükségem volt rá. Azt akartam, hogy a farkam a nedvességében csússzon, és érezni akartam a mély és erős nyögéseit, ahogy masszírozom a végtagjait.

A nőstény felsóhajtott, aminek hatására megmozdultam, de aztán hátradőlt hozzám, a fejét a vállamra támasztotta. Minden porcikám megdermedt. Ilyen közel, éreztem a légzését. Ilyen közel, éreztem a száguldó szívverését. Ilyen közel, éreztem az édeskés bőrének illatát. Képtelen voltam megállni, és a haját az egyik vállára húztam és végignyaltam a száguldó pulzusán – tökéletes íze volt.

A nő elém került, a feneke hozzádörgölőzött a kemény farkamhoz. A mellkasomban dübörgés támadt. A szemeim elkerekedtek, ahogy forróság gyúlt az ereimben.

Kezemet a karjára helyeztem, és elkezdtem körözni az izmokon, visszahozva a vért az éhező végtagjaiba. A teste még jobban az enyémhez simult. A kezeim felfedezték a testét, fel és le a karjain, amíg a derekára nem értek. Nem álltam meg. Tovább gyúrtam a húsát a hasán, a törzsén, amíg a kezeim a melleihez nem értek.

A csípőm körözött, amikor a kotyonok háta felívelt. A puncija végigcsúszott a farkamon, és én felnyögtem az érzésre. Erősebben fogtam a melleit, amíg a grúz lélegzete elakadt és megfeszült.

Lábai az enyémek mellett a matracon voltak, és csukott szemmel, a csípője tovább őrölt. Képtelen voltam visszatartani a nyögést, fogaimmal megkarcoltam a nyaka oldalát, mielőtt beleharaptam és beszívtam az édes bőrét a számba.

Többet akartam érezni a testéből, ezért leengedtem a kezemet a melleiről, és a combjaira csúsztattam őket. A kezeim szétterültek a külső izmokon és belemasszíroztam. Megfordult, arcát a nyakamba fúrta, meleg lehelete átjárta az arcomat. A hátamon végigfutott a hideg, hogy az arca ilyen közel van az enyémhez. Egy pillanatra elmerengtem a gondolaton, hogy az arcomat az övéhez fordítom. De megállítottam magam. Megálltam, hogy ennyit adjak a karjaimban lévő áldozatnak.

Ő volt az átjáró a sikeremhez. Tudtam, hogy soha nem lehet semmi több. A gyomrom összeszorult ezekre a szavakra. Ahogy a kezem a selymes bőrét vizsgálta, egy mély szükségletet éreztem, azt akarta, hogy birtokba vegyem és magamévá tegyem.

Soha nem volt semmi sajátom, ami az enyém. Még a húgom sem volt már az enyém, tizenkét éves koromban tépték ki a kezeimből, hogy soha többé ne tartsam a karjaimban.

Ez a karjaimban vergődő nő melegséget hozott hideg, halott szívembe. Az ereje és bátorsága, ahogyan elviselte a fájdalmat és az élvezetet, elpusztította a gyűlöletemet, amit a grúz nők iránt éreztem. Semmiben sem hasonlított az Úrnőre. Ez a grúz egy harcos királynő volt ahhoz szadista kurvához képest.

Kotyonok hirtelen felnyögött. Rájöttem, hogy a kezeim a belső combjaira vándoroltak. Most már tudatában voltam, hogy az érintésem váltotta ki reakcióját, ahogy a puncijához közelítettem, és a bőre forrósága megmutatta az utat.

Az ujjammal végigsimítottam a csiklóján – duzzadt volt és készen állt. Ahogy megérintettem a kiemelkedő dudort, a nő megremegett és felkiáltott. A kezei, amelyek korábban az oldalnál feküdtek, az alkaromra csapódtak. Ujjai mélyen a bőrömbe vájtak, a körmei a húsomba martak.

Lángok lobbantak fel a testemben, intenzív hőség, elviselhetetlen szükség, ami arra utasított, hogy tegyem magamévá. Az érzés és az érzés által vezetve csak a szükségtől vezérelve, szétfeszítettem a lábait, és a farkamat a puncija ajkain keresztül, a forró nedve forróságába burkolt engem. A combjait szorongatva, erőt vettem magamon, amíg a farkam hegye a duzzadt csiklójához nem ért.

Felnyögött a karjaimban, a feje ide-oda mozgott a vállamon. De a látásom elhomályosult, és egy céltudatos elhatározás kerítette hatalmába a testemet – hogy mindketten így élvezzünk el.

Csak így.

Még jobban széthúzva a lábait, gyorsabban és gyorsabban nyomtam, amíg a combjaimban nyomás nem keletkezett. A nőstény légzése nehézkes, a bőre érintése forró volt. Képtelen voltam ellenállni, a fejemet az övé felé fordítottam, amíg az arcom a homlokán nem feküdt. A bőre nedves volt. Az ajkaimat az arcához nyomtam. A feje hátrahúzódott, és a tágra nyílt, sokkolt barna szemei az enyémbe meredtek. Magukba zártak. Nem tudtam félrenézni, ahogy a farkam egyre erősebben nyomódott hozzá.

Aztán a nőstény szeme megrebben. Elfojtott egy lélegzetet, ahogy a teste megdermedt. Mélyvörös pír öntötte el az arcát és a mellkasát. Hangos kiáltás szakadt fel a torkából. Ahogy éreztem a puncija bejáratát, ahogy a farkam után kutatva összeszorul, a forróság rohama foglyul ejtett, amíg fel nem üvöltöttem a megkönnyebbülésemben. Fény tört fel a szemeim mögött, miközben olyan erősen élveztem, mint még soha az Úrnő parancsára. Levegőért kapkodtam, tekintetemet a kis grúz lábai közé vetettem, láttam, ahogy a megkönnyebbülésem beborítja a belső combjait. Csak bámultam és bámultam a látványt. A megszállottság és birtoklás hulláma fodrozódott végig a testemen.

Mozdulatlan maradtam, bizonytalanul, hogy valaha is meg tudok-e mozdulni, amikor éreztem, hogy egy kéz végigsimít a jobb arcomon lévő hosszú hegen. Hátrarántottam a fejem. Még ezzel az éles mozdulattal is, a nőstény keze nem mozdult. Nyeltem egyet, és figyeltem, ahogy az ujja újra mozogni kezdett, végig az arcomon, követve az utat a heg végpontjáig, a mellkasomon.

Lazítottam a combján lévő szorításon, nyögve, amikor leült ernyedő farkamra. A szívem gyorsabban vert, mint valaha, amikor lefelé nyúlt, hogy a kezemre tegye a sajátját. A szemöldököm zavartan összeráncoltam, amikor megfogta a kis kezével, felemelte a kezemet, és a mellkasának közepére vitte. A tekintete nem hagyta el az enyémet, ahogy átvette a mutatóujjam irányítását és végigsimított a bőrén, amíg meg nem állt a vállán.

A nőstény pislogott, és újra pislogott, amíg az ujjbegyemet a bőrére nem nyomta, és csendben elkezdte körkörösen mozgatni az ujjamat. A légzésem kihagyott, amikor tudtam, hogy érzem a sebhely durva bőrét a vállán. Mélyet lélegzettem, és az ujjamat átcsúsztattam a másik vállára, megismételve a műveletet.

Úgy nézett rám, mintha beszélni akart volna, de a szája zárva maradt, az ajkai mozdulatlanok. Végül összekulcsolt kezünket a harmadik sebhelyhez vezette, amiről tudtam, hogy a csípőjén van.

Ezúttal, ahogy az ujjam végigsimított a bőrén azt suttogta:

– Mindkettőnknek vannak hegei.

A hangjában rejlő megértéstől megborzongott a bőröm. Ő hozzám beszélt. Nem beszélt velem, nem beszélt rajtam keresztül, vagy nem parancsolt nekem. Hanem hozzám beszélt. Mintha valaki lettem volna, akihez érdemes beszélni.

Mintha ember lennék. Nem pedig egy gyilkos vadállat.

Várta a válaszomat, miközben a bőre fokozatosan visszatért a régi állapotába a vörösre pirult bőrének olajszín tónusához. Nem tudtam mit mondjak. Bólintottam.

Mosoly villant a felső ajkán, és a görcs, ami a mellkasomat szorította, kezdett enyhülni.

A szemét lehunyta, majd felnézett rám a hosszú, fekete szempilláin keresztül, hogy azt mondja:

– Mindketten sérültek vagyunk.

 Az orrlyukaim kitágultak és a pulzusom felgyorsult, amikor hozzátette:

– Szerintem nem különbözünk annyira, te és én.

Az ajkaim szétnyíltak, amikor kimondta ezeket a szavakat, és egy kis levegő szökött ki a számon. Az ujja újra megmozdult, végigsimítva a sebhelyen, amikor hirtelen egy kitérőt tett a személyazonosító tetoválásomra.

Fekete szemöldöke összehúzódott, ahogy végigkövetett minden egyes számot. Amikor a "4" szám végére ért felnézett rám, szomorúsággal az arckifejezésében. Aztán megkérdezte:

– Mi a neved? – Csakhogy ezúttal nem grúzul szólalt meg. Ehelyett tökéletes orosz kiejtéssel szólalt meg.

Kérdések keringtek a fejemben, ahogy beszélt hozzám az én orosz anyanyelvemen. Az Úrnő és a Gvardii soha nem beszélt hozzám az anyanyelvemen. A húgomon kívül nem volt senki, akivel a saját nyelvemen beszélhettem volna.

Kotyonok grúz volt, mégis az én nyelvemen beszélt hozzám, és úgy beszélt velem, mintha embernek látott volna.

Fogalmam sem volt, mit tegyek ezután. Vörös ajkai összeszorultak és láttam, hogy a pulzus gyorsan ver a nyakában. A lány ideges volt. Miközben némán és mozdulatlanul maradtam, még mindig azt kérdezte oroszul:

– Ahonnan te származol, ott ezen a számon szólítanak?

Hallottam a fogaim csikorgását, visszhangzott a fülemben, de azon kaptam magam, hogy bólintok. A nőstény szeme megtelt szomorúsággal, és azt suttogta:

– Egy, kilenc, négy.

Ahogy a számomat hangosan felolvasták oroszul, valami megpattant bennem valami. Előretántorodtam, és megragadtam a nő karjait, és addig forgattam, amíg a háta neki nem ütközött a matracnak és a testem az övé fölé került. A fogásomat megváltoztatva megfogtam a csuklóját, a feje fölé húztam a karját és átkaroltam a derekát.

Az arcomat olyan közel engedtem le, amíg csak pár centivel volt az övé fölött.

– Pozhaluysta – suttogta, oroszul könyörgött, hogy "kérem".

A szívem kihagyott egy ütemet a torkomban lévő félelemtől, és én azt sziszegtem:

– Soha többé ne hívj ezen a számon, grúz ribanc!

A szemei elkerekedtek, majd könnybe lábadtak, és azt mondta:

– Sajnálom. Nem tudtam. Én… – Szorosabban fogtam a csuklóját, de megkérdezte: – Mi a neved? Kérlek, elmondanád a neved?

Közelebb húzódtam, amíg a homlokom az övéhez nem nyomódott.

– Mi a tiéd, kis kotyonok? – válaszoltam. – És ne hazudj. Kezd elegem lenni a hazugságaidból.

Nyelt, majd kinyitotta a száját és megereszkedett vállakkal suttogta:

– Zoya. A nevem Zoya.

A hüvelykujjam a csuklója pulzusára nyomódott, hogy felismerjem a hazugságot. De a pulzusa nem változott – az igazat mondta. Meglazítottam a kezem a csuklója körül, visszahúzódtam, és megkérdeztem:

– Az igazat mondod?

Arca elsápadt, és azt suttogta:

– Igen.

– Miért? – csattantam fel. Az izmaim összerándultak, hogy ez a kis kotyonok, ez a kis harcos, aki napokig ellenállt a kérdésnek, most mégis önként feladta.

Mélyet lélegzett, átcsúsztatta a kezét a laza szorításomon és reszkető kezét a jobb arcomra tette. A hüvelykujja finoman végigsimított a kidudorodó hegeimen.

– Amikor elraboltál, amikor elhoztál ebbe a pokolba, azt hittem, hogy te egy szörnyeteg vagy – mondta. Lesütötte a szemét, de elpislogta a félelmét és ismét a hüvelykujját bámulta a hegeimen. – Amikor bántottál, amikor kérdéseket tettél fel, nem akartam megadni neked a győzelmet, hogy megtörj engem. De most... – elhallgatott.

– De most mi? – vetettem oda, a hangom durva és halk volt.

A bőr ismét kipirult, a nő leengedte a hüvelykujját, végigsimított az ajkaimon, és hozzátette:

– De most már látom, hogy olyan vagy, mint én. – Ujjait végigfuttatta a szemem alatt, hogy aztán végigsimítsanak a nyakam körüli galléron, és azt mondta: – Fájdalmaid vannak. Az életed nem volt a sajátod, és még mindig nem az. – Szomorúan felsóhajtott. – Pontosan úgy, mint az enyém.

Jéghideg borzongás futott végig a testemen, ahogy bámultam ezt a kicsi katonát alattam, aki apró volt, de szíve acélból. Felemelte a fejét, homlokát az enyémhez nyomta, és azt mondta:

– Mi különbözőek vagyunk. Én gyenge vagyok, te pedig erős. Én egy grúz, és te orosz, de az összetört szívünk fáradt és öreg. A szellemünk gyenge, bár nem tört meg. De a lelkünk, bár alaposan próbára téve és megkeményítve a fájdalomtól, ellenálló. – Az ajkai megrándultak, és hozzátette: – Ugyanolyanok.

A feje visszahanyatlott a matracra. – Ezért mondok neked igazat. Ezért adom meg neked az igazi nevemet.

A nőstény úgy tekeredett a szívem köré, mint egy meleg takaró. A remény dobogott benne, az a szürreális érzés, hogy tudja, milyen érzés a helyemben lenni. Ismerte a veszteséget és a gyászt. Ő is egy sebhelyes lelket hordozott magában.

A kezem felemelkedett, és még jobban leereszkedtem a lány testéhez. Felnyögtem, ahogy meztelen testem találkozott az övével. Végigsimítottam a kézfejemmel az arcán és azt mormoltam: – Zoya.

Zoya arca kipirult, és elmosolyodott. A sajátjába fogta a kezem, és megkérdezte: – Tudhatom a neved? Te... Tudod a neved?

Fintorogtam. Nem kérdezték meg a nevemet tizenkét éves korom óta. De emlékeztem rá. Mindenre emlékeztem; az agyam sosem felejtett, még akkor sem, ha a drogok miatt minden elhomályosította. Sok férfit láttam, akit ki-be hoztak az Úrnő börtönéből az évek során. De ahol ők áldozatul estek az Úrnő által ránk kényszerített drognak, én küzdöttem ellene minden porcikámmal. Úgy tettem, mintha. Megjátszottam a szerepemet, de megtartottam az emlékeimet. A nevem a szívembe zártam.

– Valentin – vallottam be halk, reszelős hangon. – Valentin vagyok. – Forgattam a nyelvemet a számban, a név annyira ismeretlen volt az ajkaimnak.

– Valentin – suttogta Zoya, a hangja balzsamként hatott belső dühömre, és akár akartam, akár nem, nem tudtam uralkodni magamon.

Két másodperc alatt az ajkaimat az övére nyomtam.

Ez volt a legelső csókom.

 

 

---

[1] testőr

[2] aranyom