15 - 16. fejezet

 

15. fejezet

LUKA

Fordította: Octavia

– Annyira jóképű vagy, lyubov moya.

Rámosolyogtam a feleségemre, ahogy előttem állt, megkötötte a nyakkendőmet, majd megigazította az öltönyömet. Már éppen el akart lépni a tükör elől, amikor a karommal megállítottam. Kisa lehajtotta a fejét, én pedig oldalra billentettem a fejemet.

– Aggódsz? – kérdeztem. Igazából nem volt szükség kérdésre; jobban ismertem a solnyishkómat, mint magamat.

Kisa elnézett a szoba másik végébe.

– Gyűlölnek minket. – Világoskék szemei találkoztak az enyémmel. – Téged különösen gyűlölni fognak. Te egy Tolstoi vagy. Már a neved önmagában azonnali tiszteletlenséget és esetleg erőszakot okoz ma este.

Kisa arcát kezem közé véve válaszoltam.

– Megértem, hogy aggódsz, solnyshko, de ma este nem fognak bántani. Különben is, ha valamelyik köcsög megpróbálná, ott helyben megölném.

Kisa felsóhajtott, és megragadta a csuklómat.

– Tudom, csak... – szólt halkan. Felemeltem a fejét, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

– Csak mi? – Kisa keze az egyre növekvő hasára csúszott, és azt mondta:

– Megértem, hogy te vagy a knyaz. Hidd el, mint a Pakhan lánya, tudom ez mit jelent. És azt is tudom, hogy Raze is vagy. Ez a mi sorsunk, és engem erre neveltek. De amikor visszakaptalak, nem számítottam minderre.

Kisa felsóhajtott, majd folytatta.

– Szeretem Zaalt. Még akkor is, ha csak azért teszem, hogy Taliát boldoggá tegyem. De most Zaal húgát elvitték. Attól tartok, ennek még nincs vége. Semmi sem tűnik helyesnek ebben az egész helyzetben. És, nos... –  Kisa arca elsápadt, de azt mondta – Úgy érzem, még csak most kaptalak vissza, és most gyereket várunk. –  Mély levegőt vett. – Nem tudom elképzelni az életemet nélküled, lyubov moya. Egyszer már átéltem az elvesztésedet, kizárt, hogy még egyszer túlélném.

Éreztem, hogy a szívem kurvára megdagad, a karjaimba vettem Kisát, és a mellkasomhoz húztam. Kisa megpróbált elhúzódni.

– Luka, az öltönyöd.

Szorosan magamhoz szorítottam.

– Leszarom a ruhámat. Azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a feleségem, a terhes feleségem zaklatott.

Kisa a mellkasomra borult, és karjai a derekam köré fonódtak.

Megcsókoltam a feje búbját, és azt mondtam:

 – Most megmondom, solnyshko. Semmi, de semmi vehet el tőled. – Újra megcsókoltam, és hozzátettem: – Mindent csak azért teszek, hogy jó életünk legyen. És mindezt Zaalért teszem, hogy megtalálja a húgát, és visszakapjon valakit a családjából.–Kicsit eltoltam Kisát, hogy láthassam az arcát, és azt mondtam: – És azért teszem mindezt, hogy amikor megöröklöm Pakhan szerepét, erősek legyünk, és a megfelelő emberek vegyenek körül minket. Az én életem te vagy. Az egész életem csak te és a babánk. És mindent meg fogok tenni, hogy ez a Bratva, ez a család, a legjobb dolog legyen, amit valaha az életemben tettem.

Kisa bólintott.

– Solnyshko, ma este senki sem fog hozzám érni.  A bykijaink szép számmal lesznek ott, és még ha nem is lennének ott, akkor is, tudok magamra vigyázni.

Kisa kifújta a levegőt, majd felnézett rám azokkal kibaszott őzike szemeivel, a szája hatalmas mosolyra húzódott. Elakadt a lélegzetem, hogy milyen kibaszottul gyönyörű volt. Közelebb lépve újra megigazította az öltönyöm hajtókáját, és megkerült, hogy mögém álljon. A tükörképem bámult vissza rám. Tetőtől talpig fekete öltönyben voltam, a fehér ingem és a piros nyakkendőm tökéletesen állt, hála a feleségemnek.

Kisa eltűnt. Amikor újra megjelent, a kezében tartotta a kasmír hosszú kabátomat. Felém nyújtotta, és a vállamra csúsztatta, majd mikor felvettem, mindegyik zsebébe csúsztatott valami nehéz tárgyat.

A tükörben elkaptam a tekintetét és a zsebembe nyúltam. Elvigyorodtam, és előhúztam a boxeremet. Felvontam a szemöldökömet, mire ő vállat vont.

– Vidd magaddal, bébi. Láttam, mire vagy képes azokkal. Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy a kezed ügyében vannak.

Nevetve a feleségemhez fordultam, és az ajkaimat az övére szorítottam. Elhúzódva, a nadrágomban megkeményedő farkammal küzdve azt mondtam:

– Ha visszajöttem, az enyém leszel.

Kisa hátrasimította a hajamat a homlokomról, és a fülembe súgta:

– Mindig a tiéd vagyok.

Az ajkaim újra megtalálták az övét. Nyögve óvatosan visszanyomtam Kisát a falhoz, mire ő a számba nyögött. A kezem lefelé indult, és felemelte a ruháját, éppen akkor, amikor egy hang szólt a földszintről:

– Mr. Tolstoi, Mr. Kostava itt van.

Ahogy Kisa vállának feszültem, ő visszalökött. Összeszorult az állkapcsom, hogy félbeszakítottak, amikor a feleségem felnevetett, és arcon csókolt. Már elindult a hálószoba felé, amikor erélyesen utána szóltam:

– Állj készen rám, amikor visszajövök!

Kisa arca kipirult, és azt mondta:

– Mindig, lyubov moya.

Lerohantam a lépcsőn, és kimentem a hideg éjszakai levegőre. A sofőr nyitva tartotta a limuzin hátsó ajtaját, és amikor becsusszantam, Zaal már ott ült velem szemben, hozzám hasonlóan talpig szmokingban, hosszú haját kontyba kötve. A bátyám egy időzített bomba volt, mióta megtudtuk, hogy elrabolták a húgát.

Ahogy a kocsi elindult kezdett, megkérdeztem:

– Készen állsz?

Zaal kifújta a levegőt, és így válaszolt:

– Készen állok. Én vagyok a Kostava Lideri. Itt az ideje, hogy a népem visszanyerje méltóságát.

***

A brooklyni dokkoknál lévő elszigetelt raktárépületet körülvették a mi bykijaink, elrejtőzve az árnyékban. Zaal és én kiszálltunk a kocsiból, Mihail, az én fő bykim, és Otto, Zaalé, szorosan mellettünk lépdeltek.

Megközelítettük a fémépület hátsó részét; a körülöttünk lévő terület elhagyatott és lepusztult volt, kosz és a mocsok borított mindent.

Ahogy az ajtókhoz értünk, egy apró emberke szaladt ki az öreg, fából készült bódéból.

Avto. Az öregember előresietett, sapkáját a kezében tartva. Egy részem szerette volna hagyni, hogy Zaal átvegye az irányítást, de akár tetszik Zaalnak, akár nem, ő most már a Bratva része volt. A benti embereknek, és minden embernek, aki követte Zaalt, tudnia kellett, hogy a knyaz és a Pakhan az életük minden területén jelen lesz.

– Avto – köszöntem. Avto elkaptam tekintetét Zaalról, és rám szegeződött.

– Knyaz – válaszolta hidegen, majd ismét Zaalra fókuszált.

– Lideri – nyelt Avto, és megrázta a fejét –, sajnálom, de ahogy itt állsz, pont úgy nézel ki, mint az apád. – Avto grúzul beszélt.

Zaal megfeszült, de aztán megkérdezte:

– Mind itt vannak?

Avto bólintott.

– Igen, Lideri. Valamivel kevesebb, mint kétszáz ember.

Bólintottam, és azt mondtam Zaalnak:

– Ez hűségről tanúskodik.

Avto nyelt egyet, amikor én is grúzul beszéltem. Ránéztem a kisemberre, és ugyanezen a grúz nyelven azt mondtam:

– Mutasd az utat!

Avto megfordult, és a bejárat felé indult. Ahogy beléptünk az ajtón és végigmentünk egy poros folyosón, azt mondtam:

– Emlékezz a lakhatási ajánlatra. Szükségünk lesz az embereidre a közelben. Ezzel időt is nyerünk, és lehetőséget, hogy meglássuk, kik a leghűségesebbek. Kiket vegyél be a belső körödbe.

Zaal bólintott, majd felém vigyorgott.

– Pont úgy beszélsz, mint Kirill, Luka. Ha behunytam volna a szemem, azt hittem volna, ő áll mellettem.

Elmosolyodtam, és háton veregettem Zaalt. A kezét nyújtva megállított, és így szólt:

– Engem erre a szerepre képeztek ki, ahogy téged is. Soha nem fogom megszegni a Bratva iránti hűségemet. Túlságosan szeretem az én Taliámat ahhoz, hogy valaha is ezt tegyem...

– De? – szakítottam félbe.

Zaal megrázta a fejét, és ismét elmosolyodott.

– De én vagyok a Kostava Lideri. Én fogom a népemet vezetni. Ahogy te is vezetni fogod a tiédet. És együtt hozzuk meg a döntéseket a népünk számára.

Összeszűkítettem a szemem, és kinyújtottam a kezem. Zaal azonnal megrázta, és elindultunk. Még csak néhány lépést tettünk meg, amikor azt mondtam:

– Az előbb nagyon úgy hangzottál, mint Anri. Ha behunytam volna a szemem, azt hihettem volna, hogy megint itt van mellettem.

Zaal felsóhajtott, de láttam, hogy a fájdalom átvillant a tekintetében.

– Ő a testvérem volt. Az ikertestvérem. Akárcsak én, őt is erre a pillanatra szánták.

Csendben sétáltunk tovább. Megálltunk, amikor Avto átlépett a boltív alatt a raktár főépületébe. Zaal megvonta a vállát, határozottan biccentett a fejével nekem és a bykinak, majd belépett a raktárba.

Szorosan Zaal mögött mentem. Fürkészve figyeltem mindenkit, ahogy az emberei a látóterembe értek. Sok idősebb férfi állt az elhagyatott térben, de sok fiatalabb férfi is volt, fiatal, erős férfiak, akiket az apjuk jól nevelt. Zaal befordult a sarkon; az arcukra kiült a döbbenet, amikor meglátták a Liderijüket. Megálltam, Mihail mellettem állt, és hagytam, hogy Zaal átvegye a szót. Elsétált az emberei mellett, hatalmas termete föléjük tornyosult.

A tekintetem Avtóra vándorolt, aki hátrébb állt, és figyelte, ahogy Zaal elfoglalja a helyét a tömeg élén. Avto szeme tele volt könnyel, és bár gyűlölt engem, sajnáltam a férfit. Abból, amit megtudtam, Zoya, Zaal húga fontos volt Avtónak. Az egész életét az ő védelmének szentelte.

A védelem, ami most kudarcot vallott.

A férfiak mind Zaalra figyeltek. Sokan tiszteletük jeléül lehajtották a fejüket. Zaal vett egy mély lélegzetet, és a fejét magasra emelve így szólt:

– Köszönöm, hogy részt vesznek ezen a ma esti találkozón. – Grúzul beszélt, és az emberek mind mosolyogni kezdtek. Végre tudták, hogy az ő Liderijük visszatért.

Zúgolódás járta át a csoportot, sokan kifejezték örömüket, hogy életben van.

Zaal felemelte a kezét, mire a férfiak elhallgattak.

– Amint látják, én, Zaal Kostava, a Kostava klánból, életben vagyok. Levan Jakhua évekkel ezelőtt fogságba ejtette az ikertestvéremet és engem. Sajnálattal kell közölnöm, hogy Anri nem élte túl.

A férfiak mind lehajtották a fejüket csalódottságukban és Anri emléke iránti tiszteletükben.

– Valójában – folytatta Zaal – egészen eddig a hétig azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen túlélő a családomból. Most már tudom, hogy ez nem igaz. A húgomat, Zoyát sokan ismerik önök közül. Sokan biztosan segítettek is neki Avtóval megszökni gyerekkorában, és tudom, hogy sokan követték őt New Yorkba, hogy folytassa a védelmét. Ezért a legnagyobb hálával tartozom önöknek, nektek.

Zaal végigsimított az arcán.

– Sokan közületek már azt is tudják, hogy Zoyát elrabolták, és egyelőre nincs nyomunk arra vonatkozóan, hogy ki tette ezt. Azt azonban tudjuk, hogy vannak olyan grúzok ebben a városban, akiknek nem kellene itt lenniük. Jelenleg azt gyanítjuk, hogy náluk van a húgom, és vissza kell szereznünk őt.

A férfiak Zaal szavait hallva zúgolódni kezdtek. A bátyám visszapillantott rám, én pedig bólintottam. Mikhail a ruháján lévő kommunikációs eszközbe beszélt, felkészítve a bykit, hogy ha valami baj történne, készen álljanak.

– Én vagyok a Kostava Lideri. Szándékomban áll a vezetőtök lenni. Ha hűséget fogadtok nekem, lakásokat biztosítok nektek, és munkalehetőséget, amelyeket azonnal be is lehet tölteni. Nem kell többé rejtőzködve élnetek, és mindannyian gazdag emberek lesztek.

A férfiak arcára mosoly húzódott, de Zaal feltartotta a kezét.

– Amit azonban sokan közületek nem tudnak, az az, hogy immár vőlegény vagyok, meg fogok nősülni. – Zaal az eljegyzés említésére szünetet tartott. Avtót figyeltem, aki a sapkájával babrált. Kihúztam magam, a kezemet a zsebembe dugtam, és az ujjaimra csúsztattam a hideg acélból készült boxeremet. Megfeszültem, készen állva, ha baj történne.

– Egy Talia Tolstaia nevű nő jegyese vagyok. – Zaal büszkén mondta ki a húgom nevét. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy a bátyám előbbre helyezné őt bárki másnál. Ezúttal nem követte mosoly a szavait. Ehelyett a férfiak egymásra kezdtek nézni, sokuk arcán harag tükröződött.

– Talia az orosz Bratva királyok közül Ivan Tolstoj lánya, Matvei Tolstoj unokája. Ők a mi ősi ellenségeink. Megértem, hogy sokan nem fogják közületek megérteni, hogyan vehetem feleségül annak az embernek az unokáját, akinek a gyűlöletére az egész népünket nevelték. De tudjátok meg: a Tolstoiok mentettek meg engem Jakhuától.

Zaal rám nézett, és az állát megfeszítette. Előreléptem, magamra vonva a tömeg figyelmét. Felemelt fejjel álltam Zaal mellé.

– Ő itt Luka Tolstoi. Ő a Bratva knyaza, és a menyasszonyom testvére.

Zaal leengedte a kezét, és hozzátette:

– Most már ő is a testvérem. – Kezem a zsebembe csúsztattam, miközben néhányan megrázták a fejüket.

– Luka Tolstoi megmentette az életemet, és ezzel hűséget fogadtam a Bratvának. Ha nekem felesküdtök, tudnotok kell, hogy ezzel ti a Bratvának is felesküdtök. Ők azok, akik szállást biztosítanak a Brighton Beachen, és ők azok, akik segítenek majd megtalálni Zoyát, és biztonságban hazahozni az elrabolt testvérünket.

Zaal előrelépett. Összefont karral azt mondta:

– Aki nem akar csatlakozni hozzám, és megbékélni azzal, hogy a Bratva elleni ellenségeskedés véget ért, azt nem látjuk itt szívesen. Aki nem tud az én új módszereim szerint élni, az elmehet, most azonnal.

A teremben csend lett, ahogy a férfiak egymásra néztek. A férfiak egymás után térdeltek le, jelét adva hűségüknek Zaal iránt. Amikor kettő kivételével mindenki kifejezte hűségét, Zaal előrelépett. Otto előresietett, és karon ragadta a férfiakat, és a falhoz állította őket.

Magasra emelték a fejüket, amikor Zaal megállt előttük.

– Nem fogadtok esküt? – kérdezte Zaal. Ahogy befejezte, a két idősebb férfi közül az egyik a lábához köpött.

– Megszégyeníted apád nevét azzal, hogy feleségül veszed azt az orosz kurvát! Miattuk ölték meg a családodat. A Bratva cserben hagyott minket, és hagyta, hogy Jakhua eltaposson minket. – Előrehajolt. – Soha nem leszel olyan Lideri, mint amilyen az apád volt.

A vér felforrt az ereimben, ahogy az a köcsög kurvának nevezte Taliát, de miközben küzdöttem, hogy megfékezzem a dühömet, Zaal előrevetette magát, és másodpercek alatt eltörte mindegyik férfi nyakát. A holttestek a földre zuhantak. Zaal zihált, és szembefordult az egybegyűltekkel.

– Más is érez még így? Van még valaki, aki az én Taliámat szajhának meri nevezni?

A férfiak meghajolva maradtak a földön, egyikük sem mozdult. Az izmaim megfeszültek, amikor láttam, hogy Zaal megöli a férfiakat. A vérontásra való ösztönöm nehezen csillapodott.

Próbáltam figyelni a légzésemre és elengedtem a kezemben szorított boxereket. Zaal visszasétált az emberei között.

Avto előresietett, és Zaal elé állt, és a férfiak mindegyike, egyenként, előrejött, és kezet csókolt Zaalnak, hogy hűséget fogadjon neki.

Amikor az utolsó férfi is meghajolt Zaal lábai előtt, Zaal megparancsolta nekik, hogy szorosan gyűljenek köréjük. Én mellé léptem. Zaal teste még mindig feszült volt, amikor azt mondta:

– Két napotok lesz arra, hogy összeszedjétek a holmitokat, és Brighton Beachre költözzetek. Avto megkapja a házak beosztását, és elhelyez benneteket a munkakörötökben. – A férfiak mind bólintottak. – Ezután a húgom megtalálása lesz az elsődleges feladatunk. Kezdve minden információval, amit a nemrég a városba költözött grúzokról találunk.

Zaal már nyitotta volna a száját, hogy ismét megszólaljon, amikor egy harminc év körüli férfi felemelte a kezét.

– Lideri – mondta félénken –, jelenleg itt dolgozom a dokkoknál. Apám, aki nemrég hunyt el, évekkel ezelőtt ide helyezett minket, hogy figyeljük az ellenségünkre utaló jeleket. A Jakhuákat.

– És? –sürgette Zaal.

– Láttam Jakhuát, amikor tavaly visszatért. Egy házban szállt meg, nem túl messze a dokkoktól. Téged nem láttalak, Lideri, de őt igen. Az unokatestvérem – mutatott egy férfira a szoba túloldalán –, az unokatestvérem a reptéren dolgozik, a repülőgépeket tankolja. Hetekkel ezelőtt ott volt, amikor egy magángép leszállt.

Az unokatestvérre koncentráltam, és megkérdeztem:

– Ki ült benne?

Grúzul beszéltem hozzá, és a férfi előrelépve így szólt:

– Egy nő volt, aki teljesen feketébe öltözött, és úgy nézett ki, mintha egy szintén feketébe öltözött férfi magánvédelme alatt állna. – Megrázta a fejét. – De volt még valaki más is. Egy hatalmas testalkatú férfi, aki teljesen feketébe volt öltözve, csuklya takarta a fejét. De furcsa volt. Úgy nézett ki, mintha a foglyuk lenne. A férfiak a karjánál fogva lökdösték, a csuklóját a háta mögé bilincselték.

A férfi megrázta a fejét, és a torkához emelte a kezét.

– Vetettem egy gyors pillantást az arcára, amikor elhaladt mellettem. Nem tűnt grúznak. –  A férfi rám mutatott. – Inkább orosznak tűnt, mint a knyaz. De ami furcsa volt, hogy fém nyakörv volt a nyakán. Számos sebhely volt rajta, amelyek végighúzódtak az arcán. Ő volt a legfélelmetesebb, akit életemben láttam. – A férfi az unokatestvérére nézett, majd vissza ránk. – A pulóvere nyitva volt, és a mellkasán keresztben volt egy tetoválás. Egy szám volt, egy kilences... meg még valami. Az egész nagyon furcsa volt.

A tekintetem Zaalra siklott, de Zaal már engem figyelt. Tudtam, mire gondol. Ki a fene volt az a hím? Ha tetoválása volt, akkor valakinek a rabszolgája volt. Közülünk való volt. Jegesség töltötte meg az ereimet, amikor Kisa korábbi szavai köröztek a fejemben: „Az a szörnyű érzésem van, hogy még sok minden van hátra. Semmi sem tűnik helyesnek ebben az egész helyzetben.” Most éppen ugyanez az átkozott érzésem volt.

Zaal a férfira nézett, aki először szólalt meg, és azt kérdezte:

– Miért említetted nekem Jakhuát?

A férfi szeme elkerekedett, de aztán elmagyarázta:

– Az unokatestvérem, mielőtt a reptéren dolgozott volna, velem dolgozott a dokkoknál. Felismerte a nőt a repülőgépről, ugyanaz volt, aki gyakran meglátogatta Jakhuát a dokkoknál.

Zaal keze az oldalára kulcsolódott. Látva, hogy a testvérem mindjárt kiborul, Avto felé billentettem az állam, és azt mondtam:

– Vigyétek el az embereket. Vigyétek őket a Brighton Beachre, amilyen gyorsan csak lehet.

A férfiak zavartan néztek, de Avtót követve elhagyták a szobát. Amikor az ajtó becsukódott, Zaal hátravetette a fejét, és felüvöltött. Mellette álltam, és vártam, hogy megnyugodjon. Ehelyett fel-alá járkált.

– Egy nőstény, aki ismerte Jakhuát! – szinte köpte a szavakat, a hangja mély és érdes volt. – A Pakhannak igaza volt. Jakhuának volt valakije, aki értem jött, de helyette Zoyát vitték el. Kibaszottul a húgomat vitték el!

Zaal lihegett, letépte a zakóját, és a földre dobta. Meglazította a nyakkendőjét, és a legközelebbi fal felé fordulva a falba öklözött.

– Még a halálból is tönkreteszi a családomat az a picsa! – Megállt, majd szembefordult velem. – És a rabszolga, akinek a mellkasára szám van tetoválva? Az meg ki a fene lehet? Jakhuának több volt rajtam kívül? Vagy ehhez a fekete ruhás nőstényhez tartozik?

Megvontam a vállamat.

– Jakhua csak téged tartott, ahogy én tudtam. De azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezel, csak hónapokkal azután, hogy én kiszabadultam. Logikus, hogy még többen is vagyunk a világban.
– És nála van Zoya? Egy olyan képzett gyilkosnál, mint te és én, ott van a húgom! – Előrelépve megfogtam Zaal karját. Megállt, és azt mondtam:

– Van egy nyomunk. Van egy személyleírásunk. Van egy kapcsolatunk Jakhuához. Ez már valami. Használjuk ezt az információt. Fogjuk az embereimet és a te embereidet, és figyelünk.

Zaal arca eltorzult, és azt mondta:

– Ő a kishúgom. Az egyetlen vérrokonom, ami még megmaradt. A vér, amiről azt hittem, örökre elvesztettem.

– Tudom – mondtam, és elléptem. – Szóval használd ezt az erőt, hogy megtaláld ezt a ribancot, aki elvette tőled. Használd ezt a haragot és dühöt, hogy széttépd ezeket az újonnan érkezetteket.

Zaal arcán hideg, sötét árnyék terült el, és kinyújtotta a kezét.

– Legyőzzük őket – mondta. –  Ha megtaláljuk őket, te és én leszünk ellenük, és megöljük őket az egyetlen módon, ahogy tudjuk.

A vérem felforrt, és a tenyeremet Zaaléba csapva bólintottam.

– Mészárolni fogunk, levadásszuk őket és kizsigereljük mind...

– És kurvára ölni fogunk – tette hozzá Zaal hideg mosollyal.

Kezet ráztunk, megszilárdítva az alkut.

Aztán munkához láttunk.

 

16. fejezet

VALENTIN

Fordította: Octavia 

Pislogtam, és még egyszer pislogtam, amikor az Úrnő tekintete elszakadt Zoyáról, és újra rám összpontosított. A kotyonokomra vetett pillantásától a birtoklási vágy hulláma elárasztotta a testemet. Közvetlenül az útjába léptem, eltakarva Zoyát a szeme elől.

Az Úrnő sötét szemei haragtól lángoltak, és a tekintete a nyakamra esett. Az ajkai megrándultak, és felemelte a kezét a mögöttem álló Lidércek felé.

– Vigyétek őt és a szajháját a furgonhoz.

Zoya félelme eluralkodott rajta, amikor az egyik Lidérc előrenyúlt érte, és megragadta a karjánál fogva. Felemelve a kezemet ökölbe szorítottam azt, és megütöttem a Lidérc karját. Fájdalmában felhördült, és visszahúzta a karját, éppen akkor, amikor az Úrnő egy Taserrel, egy sokkolóval előrelépett, és a nyakamba csapott vele.

Hallottam Zoya kiáltását, ahogy a földre zuhantam, a testem vadul vonaglott a rajta átáramló elektromos áramtól. Küzdöttem, hogy felálljak, és láttam, hogy egy Lidérc megragadja Zoyát, és könnyedén átkarolja a vékony derekát.

Félelemmel teli arccal rám nézett.

– Valentin – kiáltotta, mire az Úrnő Zoya felé fordult. Az Úrnő felemelte a kezét, és végigvágott Zoya arcán. Büszkeség töltött el, amikor Zoya nem kiáltott fel, hanem egyenesen az Úrnő szemébe nézett.

Az Úrnő közelebb ment, és kesztyűs kezével megragadta Zoya arcát, és azt sziszegte:

– A neve 194. – Az Úrnő fejét oldalra billentette, miközben Zoya arcát tanulmányozta.

– Szóval a kostavai titokzatos hercegnő az én Ubiytsa kamráimba tett látogatást? – Az Úrnő elmosolyodott, és Zoya arcát elengedve így szólt: – Megboldogult szeretőm el lenne ragadtatva, ha a saját szemével láthatott volna téged. Évekig kereste, hová rejtettek el az apád emberei.

Mély levegőt véve ellöktem magam a hideg földről, és talpra álltam. Az Úrnő éppen akkor fordult meg, amikor le akartam csapni. A sokkolót Zoya torkához tartotta, és azt mondta:

– Ha megmozdulsz, bántani fogom a kis kotyonokodat.

A vér kifutott az arcomból.

– Hogy mondtad? – szólt az Úrnő, és megrázta a fejét. – Azt hiszed, hogy nekem nincsenek embereim? Azt hiszed, nem hallok mindent, amit a kamrákban a mondasz? Figyellek téged, 194. Figyelemmel kísérem minden lépésedet.

– Rohadt kurva! – vicsorogtam. Az Úrnő még csak meg sem rezzent. A Lidércek felé fordulva kivette a sokkolót Zoya nyakából, és azt parancsolta – Vigyétek a furgonba! – Az Úrnő visszapillantott rám. – Ha ez itt megtámad, lőjétek fejbe a Kostava kurvát.

Minden, ami bennem volt, azért küzdött, hogy kitörjem az Úrnő nyakát, de amikor a szemem követte a küszködő Zoyát elcipelő Lidérceket, elrohantam az Úrnő mellett, és követtem. A keze a karomba kapaszkodott, és megállított. Ránézett Zoyára és az őt elcipelő Lidércekre, majd így szólt:

– Ismerősnek tűnik ez a jelenet, ugye, 194? Egy másik nőstényt, akit szeretsz, elhurcolnak az embereim, téged pedig arra kényszerítenek, hogy végignézd és hagyd, hogy csak úgy megtörténjen.

Elfordítottam a fejemet, hogy szembe nézzek sovány, aszott arcával, és fröcsögve mondtam:

– Egy nap megölöm magát, és belenézek a kibaszott halott szemeibe, ahogy az elrohadt arcod üdvözli majd a halált.

Az Úrnő nagyot nyelt. A testem izzani kezdett, amikor rájöttem, hogy megijesztettem a ribancot. Összeszedte magát, közelebb lépett, és azt mondta:

– Kövesd csak a kis grúzodat, 194. Kövesd, mielőtt a Lidércek elcsúfítják a csinos kis Kostava arcát.

Előreszaladtam, és felrohantam a lépcsőn, amely a furgonhoz vezetett, amely egy parlagon heverő mező közepén állt. Az Úrnő kamrái mindig szántóföldek alatt épültek. Minden szem elől elrejtve, ahol senki sem találhatta meg őket.

A furgon hátsó ajtaja nyitva volt, és beugrottam. Egy Lidérc állt az egy egyetlen ketrec előtt. Zoya már a sarokban kuporgott. Habozás nélkül beugrottam, és a karjaimba zártam Zoyát. A teste remegett. Amikor a fejét magam felé fordítottam, vér csorgott az ajkán lévő vágásból.

– Gyűlölöm azt a ribancot – morogtam, de Zoya megrázta a fejét.

– Figyelj rám – suttogta. – Ne add meg neki ezt az elégtételt. Csak…

Zoya szeme lecsukódott, és láttam, hogy küzd nyilvánvaló félelmével – Csak ölelj át. Ölelj magadhoz.

A furgon hátsó ajtaja becsapódott, és sötétségbe borított minket. Szorosabban átkaroltam Zoyát, és a mellkasomhoz húztam.

– Sajnálom – suttogtam, és éreztem, hogy Zoya feje felfelé billen.

– Ez nem a te hibád – válaszolta, amitől még rosszabbul éreztem magam.

– Elvittelek magammal. Ha nem tettem volna, az Úrnő nem is tudta volna, hogy életben vagy. Ismert téged, kotyonok. Láttam a szemében; tudta, hogy ki vagy, amint meglátott.

Zoya a fejét a vállam és a nyakam közötti hajlatba fektette, de semmi mást nem mondott. Az Úrnő ismét a karmai közé kerített. Csakhogy ezúttal nemcsak Inessa volt nála, amivel rám kényszerítette az akaratát, hanem most már az a nő is, akibe szerelmes voltam.

Mert az voltam. Beleszerettem a kis grúzba, amikor még azt hittem, hogy soha nem fogom megérteni, mi is az a szerelem.

Ő a tetoválásokon és a sebhelyeken túl látott, alattuk engem látott. Megtalálta az igazi énemet. Lehunytam a szemem, amikor a furgon elindult. Behunytam a szemem, és erősen kapaszkodtam, tudtam, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy így átölelhetem a kotyonokomat.

Tudtam, hogy amikor visszaérünk az Úrnő házához, el fogja vinni Zoyát. Voltam már itt korábban is. Pontosan tudtam, hogyan fog ez a jelenet lezajlani.

***

A furgon hátsó ajtaja kinyílt, és egy Lidérc ököllel a furgon oldalára csapott.

– Kifelé! – parancsolta. Felpattintotta a ketrec zárát, és én másztam ki először. Kezemet Zoyának nyújtottam, és ő követett a furgonból a félreeső vidéki kúria felé.

Az Úrnő sehol sem volt. A Lidérc előttünk ment, én pedig magammal húztam Zoyát. Az oldalamba kapaszkodott, és mivel szükségem volt rá, hogy közel legyen hozzám, átkaroltam a vállát, és magamhoz húztam.

A Lidérc a ház hátsó részébe vezetett minket egy kis ajtón keresztül. Egy keskeny folyosó vezetett le az alsó szintre. Utána egy hosszú folyosó következett, több ajtóval, amelyek különböző helyiségekbe vezettek. A Lidérc megállt az egyiknél, és azt parancsolta:

– Befelé!

Ellenállva a késztetésnek, hogy megöljem ott helyben, én mentem be először a szobába, Zoya pedig követett. A szoba sötét volt, ablakok nélkül. Nem voltak bútorok, csak egy kis tompa fényforrás volt a távoli falra erősítve. A szoba ajtaja becsapódott, és Zoya megugrott. Erősen füleltem, próbáltam hangokat érzékelni odakintről. Hallottam, ahogy a Lidérc elsétál, egy másik ajtó becsapódik, és zárak reteszelődnek, csapdába ejtve minket idelent.

Egyedül voltunk.

Kifújva a levegőt, megfordultam, és megtaláltam Zoya arcát a gyenge fényben.  Barna szemei hatalmasak voltak, ahogy rám bámult, és éreztem, hogy remegnek a lábai.

Megesett a szívem rajta, amikor láttam, hogy ennyire fél.

– Gyere – mondtam, és a szoba legtávolabbi sarkába vezettem, távol a fénytől. Leültem a földre, hátamat a falnak támasztottam, és lehúztam Zoyát, hogy az ölembe üljön.

Ellenkezés nélkül követett, és a fejét a vállamnak támasztotta. Hunyorogva átvizsgáltam a szobát kamerák vagy mikrofonok után kutatva. Nem láttam semmilyen nyilvánvaló jelet, és némileg ellazultam a falnak támaszkodva.

Sokáig maradtunk így, csendben és mozdulatlanul, mielőtt Zoya megkérdezte:

– Valentin?

– Igen?

– Mi fog most történni?

Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy a szívem hevesen ver a mellkasomban. Az igazság az volt, hogy nem tudtam. De volt egy sejtésem. Az Úrnő meg fog büntetni a kudarcomért. A karjaimban lévő nő volt a legegyszerűbb eszköz, ami rendelkezésére állt.

Kinyitottam a számat, hogy azt mondjam, nem tudom, de Zoya szólalt meg először.

– Megint elkábít téged, ugye? Engem is elkábít majd, azt teszi velem, amit Inessával tett. Arra fog használni, hogy kényszerítsen téged, hogy gyilkolj neki, ugye?

Nem válaszoltam. Nem is kellett. Zoya nem volt hülye. Az egész élete annak szólt, hogy előre tudta, mit tehetnek az ellenségei.

Sóhajtott, és apró kezeivel a pulóverembe markolt.

– Utálom azt a nőt – mondta. Éreztem, hogy a teste remeg a dühtől. – Anyukám mindig azt mondta, hogy a szemébe nézve meg lehet látni, ha valakinek sötét lelke van. Belenéztem az övébe, és láttam, hogy velejéig romlott. Tulajdonképpen az egyik legsötétebb fekete lélek, akivel valaha találkoztam.

Összeszorítottam a fogaimat. Túl dühös voltam ahhoz, hogy válaszoljak.

Zoya visszadőlt a mellkasomra. Percek teltek el; de semmi sem történt. Folyamatosan hallgatóztam, hogy az Úrnő sarkainak hangja hallatszik-e odakint a kemény padlón, hogy az emeleti ajtó reteszeit kinyitják-e, de a hely halálos csendben volt.

Amikor már túl sok idő telt el, felemeltem a kezem, és végigsimítottam vele Zoya hosszú, fekete haján. Az orromhoz emelve a puha tincseket, mélyeket lélegeztem. Lehunytam a szemem, és emlékezetembe véstem az illatát.

Zoya megmozdult az ölemben, és felemelte a fejét.

– Mit csinálsz? – kérdezte, a hangja halk és félénk volt.

Kihasználva gyönyörű arcának tanulmányozását, végigsimítottam ujjbegyeimmel puha arcán, emlékezetembe vésve, milyen érzés volt.

– Emlékezetembe véslek. Emlékezni akarok arra, hogy milyen téged érezni, milyen az illatod, hogyan nézel ki, hogy amikor már nem leszel itt nekem, akkor is emlékezhessek minderre. Hogy ne keverjem össze az egészet egy álommal.

Zoya rám bámult, aztán még tovább bámult, amíg láttam, hogy a szeme csillog a könnyektől.

– Shhh – csitítottam. De elkéstem; nagy könnyek kezdtek legördülni az arcán.

A hüvelykujjammal letöröltem őket. Zoya megragadta a csuklómat, a kezemet az arcához nyomta, és azt mondta:

– Még csak most találtam rád, és most el fog venni tőlem, ugye?

– Zoya – próbáltam megnyugtatni, de a szavamba vágott.

– Ugye? – mondta erélyesen.

A vereségtől meggörnyedve őszintén válaszoltam:

– Igen. Mindent elvesz tőlem. Mindig is ezt tette. Azért él, hogy szenvedni lásson.

Zoya lehorgasztotta a fejét, és az ölébe bámult.

Néztem őt, tudtam, hogy nem tudok vigasztaló szavakkal szolgálni. De aztán Zoya felemelte a fejét, és hirtelen úgy mozgatta a lábait, hogy a combomra terpeszkedjen.

Nagy levegőt vettem.

– Kotyonok? Mit csinálsz?

Felemelte a kezét, végigsimított a fejemen, az arcomon és a nyakamon, és a tekintetével követte a műveletet.

– Ha csak a Most van nekünk, akkor még egyszer, utoljára fel akarlak fedezni. Azt akarom, hogy az emlékeim rólad olyan erősek legyenek, mint amilyenek neked lesznek rólam.

A szívem gyorsabban vert, ahogy a Zoya nyakát elöntötte a pír. Mivel képtelen voltam ellenállni, átöleltem a tarkóját, és az ajkaimhoz húztam.

Zoya halkan és visszafogottan nyögött a számba, de ettől a csók nem lett kevésbé intenzív. Elmondtam neki, mit érzek ebben a csókban. Beleöntöttem magam ebbe a csókba, mindenemet, mindent, amit ő éreztetett velem.

A nyelvem átnyomódott az ajkán, hogy találkozzon Zoya ajkával, és ahogy ittam az édes ízét, Zoya csípője hozzám feszült, forró puncija végignyomta a megkeményedő farkamat.

Zihálva az érzéstől, elszakadtam tőle.

Próbáltam lélegezni, hogy megnyugodjak. De Zoya előrehajolt, és csókolni kezdte az arcom minden centiméterét, a szívem megdobbant, amikor puha szájával a leghosszabb sebhelyem hosszát kezdte el végigkövetni. Végigfuttatta az ajkait a halántékomtól a nyakamig, csak azért tért le a heg útjáról, hogy végigcsókolja a nyakbilincsemtől visszamaradt hegszövet vörös sávját. Felnyögtem, és végigsimítottam a kezemmel a combján, próbáltam megállítani magam, hogy ne tegyem azt, amit képzeletben elképzeltem. De aztán Zoya apró kezei a pulóverem cipzárján landoltak, és lehúzta.

Miután a pulóveremet szétnyitotta, lecsúszott a lábamról, és elkezdte csókolgatni a hegemet a nyakam aljától a mellizmaimig. Amikor a heg végéhez ért, felemelte az arcát, az arca vörös volt, és a bőre kipirult a vágytól.

– Zoya – suttogtam, majd felállt az ölemből, és talpra állt. Nem szakítva meg a szemkontaktust, lerúgta a csizmáját, és kinyitotta fekete nadrágjának gombját.

Belenyúltam a melegítőnadrágomba, megragadtam a kemény farkamat, és simogatni kezdtem. Figyeltem; figyeltem Zoyát, ahogy lassan lehúzta a nadrágját, és lerúgta a padlóra. Nem viselt bugyit, és ahogy közelebb lépett, a puncija is láthatóvá vált.

A látványtól előváladék szivárgott a farkam hegyéről. Lehajolva Zoya letolta a pulcsi anyagát a vállamról. Elengedve a farkamat, a padlóra rántottam, ahogy Zoya kigombolta a blúzát, a mellei szabadon maradtak, ahogy az anyag szétvált.

Mozdulatlanul állt előttem, amíg ki nem nyújtottam a kezem. Zoya előre lépett, és ahogy a lábaim fölé állt, végigsimítottam a kezemmel a mellkasán, ujjaim végigsimítottak a kemény mellbimbóin, majd tovább, le egészen a puncija fölé.

Zoya nehezen lélegzett az érintésemre. Leereszkedett, amíg térdre nem rogyott, és a kezét a nadrágomba nyomva kihúzta a farkamat, tovább tolva az anyagot a lábamra. A fejem hátracsúszott az érzésre, ahogy puha kis kezei fel-alá simogatták a farkamat, hüvelykujja a fejét dörzsölte, szétterítve a nedvességet.

Zoya felállt, és miközben csókot nyomott az ajkamra, maga felé vezette a farkamat, mindketten halkan felnyögtünk, ahogy lenyomta magát. Szűk puncija körbeölelte a farkamat, és mivel szükségem volt arra, hogy megérintsem, körbecsúsztattam a kezem, hogy megragadjam a fenekét. Zoya ismét felnyögött, amikor megmarkoltam a fenekét, és addig ereszkedett lefelé, amíg teljesen benne nem voltam.

Mindketten megdermedtünk, és Zoya kezei a nyakam köré fonódtak, a mellei, amelyek kikukucskáltak inge alól, elég közel voltak ahhoz, hogy a kemény mellkasomat súrolják.

A kezeimet a fenekén vezetőként használva felemeltem, szűk puncija fojtogatta a farkamat, amikor kihúztam, és csak a hegyét hagytam benne. Aztán visszavezettem őt lefelé, a feszes, nedves melegségének érzése megőrjített.

Zoya feje hátrabillent, ahogy egyenesen ült; aztán előreesett, ahogy újra felemeltem. Homlokát az enyémhez szorította, és csípője mozogni kezdett, lassan ringatózott előre-hátra.

– Valentin – kiáltotta, miközben karjai a nyakam köré fonódtak. – Az én Valentinom – tette hozzá feszült, szomorú suttogással.

A szívem majdnem megállt a mellkasomban, amikor a sajátjának nevezett. Nem tudtam visszafogni magam, hosszú nyögést engedtem ki, és a fenekét szorongatva fokoztam a lökéseim sebességét.

Zoya nyöszörgött, ahogy növeltem a sebességemet. Éreztem, ahogy a bőre ugyanolyan perzselő hőmérsékletre melegszik, mint a sajátom.  És ugyanazt a gyönyört láttam az arcán, mint ahogy a gyönyör minden sejtemet átszakította.

Kis teste fel-le pumpált, és minden egyes lágy lökéssel egyre jobban kipirult az arca.

A légzésem lelassult, ahogy a golyóim feszülni kezdtek. Apró nyögések kezdtek kicsúszni Zoya szájából. A puncija elkezdte szorítani a farkamat, és egyik kezemet levéve a fenekéről, előrehúztam, hogy a csiklójához nyomjam. Zoya előrebukott, a teste megugrott az érzéstől.

– Valentin – suttogta, és még erősebben a kezemhez dörzsölte magát. Sovány combjai megfeszültek, ahogy még erősebben ringatózott.

– Kotyonok – nyögtem, ahogy a nyomás egyre nőtt az ágyékomban. Aztán pumpáltam, egyre erősebben és erősebben pumpáltam belé, amíg halk kiáltás szakadt ki a torkából. Zoya elhallgatott, és a tompa fényben láttam, hogy a szája kissé tátva maradt. Gyönyörű, gyönyörtől rabul ejtett arca láttán elélveztem. A fejem a nyakának dőlt, ahogy üvöltve elélveztem, birtokolva ezzel ezt a kis grúzt.

Testem megrándult, ahogy a farkam kilövellte az utolsó csepp magot is. Amikor megnyugodtam, nehéz és nehézkes légzésemmel, éreztem, hogy Zoya lélegzete elhomályosítja a nyakamat.

Szó nélkül átkaroltam a derekát, és magamhoz húztam. Zoya karjai körbefogták a fejemet, és így ültünk. Sokáig ültünk így, csak öleltük egymást.

Ez volt a mi búcsúnk.

Felforrt a vérem, amikor megpróbáltam kitalálni, mit tehetnék, de ha ellenállok, Zoyát halálra ítélem, Inessát pedig egy kegyetlen életre a Mester kezében. De ha nem teszek semmit, az Úrnő elkábítaná Zoyát, és kétszer olyan rosszá tenné az életemet, arra kényszerítve, hogy végignézzem, ahogy Zoyát és a húgomat megerőszakolják a beteg őrök.

– Az anyám mindig azt mondta nekem, Valentin – szólalt meg Zoya. Rájöttem, hogy túlságosan szorosan szorítottam a testemhez. Apró kezei végigsimítottak a sebhelyes, borotvált fejemen, majd egy csók következett – Azt mondta: Változtass azon, amit irányítani tudsz, és engedd el azt, amit nem tudsz.

A szavai hallatán a szemeim szúrtak, és égető érzés kerítette hatalmába a torkomat.

– Zoya... – mondtam ki a nevét, de nem tudtam mást mondani.

Zoya hátrahúzódott, és meleg kezével betakarta az arcomat. Ahogy találkoztam nagy barna szemeivel, azt mondta:

– Ez egy reménytelen helyzet. Tudom – sóhajtott, és láttam rajta, hogy próbál erős lenni remegő ajka elárulta a félelmét. – Megtanultam, hogy erőszakos és bűnös életbe születtem bele. Úgy tűnik, ez egy olyan sors, amely elől egyikünk sem menekülhet. Bármi is történik ezután, megtörténik. Ilyen az életünk.

Megráztam a fejem, és erősen megszorítottam. Az arcom a mellkasának támasztottam, és azt mondtam:

– Gyűlöltem a grúzokat, különösen a grúz nőket. De téged nem tudlak gyűlölni, Zoya. Te vagy az egyetlen jó, akit valaha ismertem. Te vagy a legerősebb ember, akit valaha ismertem.

Sóhajtottam, és hátradőlve csókot nyomtam a szívére, és azt mondtam:

– Az én kis grúzom.

Zoya légzése elakadt a mellkasában, és azt suttogta:

– Valentin.

Többet nem tudott mondani. Soha többé nem csókolhattam meg puha ajkait, mert ahogy szorosan magamhoz szorítottam, a szoba ajtaja kinyílt, és egy Lidérc állta el a bejáratot. Elfordítottam Zoyát a látóteréből, és a hátamat mutattam a Lidércnek. Hideg nevetés tört elő a torkából, és azt parancsolta:

– Kelj fel! Az Úrnő már vár rád.

Lenéztem Zoyára, akit a fal sarkához szorítottam, és szomorú szemmel bólintott.

– Ne küzdj ellene! Nem akarom, hogy megint szenvedj.

Lehunytam a szemem, próbáltam lehűteni a forrongó véremet. Amikor kinyitottam őket, mély levegőt vettem. Zoyát a karomba emelve felvettem a melegítőt a padlóról, és a meztelen testére nyomtam.

– Vedd fel – suttogtam. Zoya a kezébe vette a melegítőt, és gyorsan felöltözött. Felhúztam a cipzárt, és visszatettem a farkamat a nadrágomba.

Kiegyenesedve a Lidérc őr felé fordultam, aki a fejével intett, hogy kövessem. Zoyát a padlóra helyezve a kezéért nyúltam, és az enyémbe fontam az ujjait. Már előreléptem, hogy elinduljak, amikor a keze látványa az enyémben megállásra késztetett. Zoya szabad keze a karomon landolt.

– Valentin? – kérdezte, fekete szemöldökét kérdőn húzta lefelé. Összekulcsolt kezünket felemelve, a kézfejét az ajkamhoz vittem, és megcsókoltam a selymes bőrt.

– Kicsim? – Zoya újra megkérdezte, és a szívem elolvadt ettől a becéző kifejezéstől, ami az ajkáról elhangzott.

Megráztam a fejem, és visszavertem a fejemben lévő képet.

– Mi? – Zoya ismét megkérdezte.

– Ez – mondtam, és felemeltem az összekulcsolt kezünket. – Ezt soha nem fogjuk tudni. Mi soha nem fogunk a szabadban sétálni. Szabadon. Ilyen kézzel.

Zoya arcán szomorúság csillogott, és tekintete az összekulcsolt kezünkre esett.

– Régen az ablakomból figyeltem az embereket az utcán, és arról a napról álmodtam, amikor ezt teszem majd azzal a férfival, aki majd ellopja a szívemet. – Zoya ajka szeretetteljes mosolyra húzódott, és megkérdezte – Te is álmodtál erről?

Zoyát bámulva, az arcának minden részét megjegyezve, azt mondtam: – Idáig nem.

Zoya már mozdult, hogy szájon csókoljon, amikor a Lidérc őr újra megjelent az ajtóban, recsegő sokkolóval a kezében.

– Mozgás!

Ellenállva a gyilkolás vágyának, magam mögé húztam Zoyát. Követtük az árnyékot a folyosón végig és néhány lépcsőn felfelé. A Lidérc kinyitott egy ajtót, és a kastély hátsó részében lévő szoba felé vezetett minket. Amikor beléptünk az ajtón, a gyomrom összeszorult. A szoba sötét volt, de tágas. A szoba közepén két kis ágy állt, amelyeknek a keretéhez szíjak voltak erősítve. A hátsó falon pedig egy halom nagy képernyő volt.

Zoya keze az enyémbe szorult, amikor a legalsó képernyőn Inessa volt látható. Előreléptem, éppen akkor, amikor az Úrnő belépett egy oldalajtón. Amikor megláttam, hogy belép, teljesen feketébe öltözve, mint mindig, a haját hátrafogatva az arcából, megpördültem, hogy szembe nézzek vele.

– Rohadt kurva! – vicsorogtam.

A képernyőre pillantottam, hogy Inessát lássam egy cella sarkában kuporogva. A karjait a hasa köré kulcsolta, és a bőréről csöpögött az izzadság. Hintázott előre-hátra, és úgy kiabált, mintha fájdalmai lennének. És fájt is neki, de ez a szükség volt. A gyógyszer volt az, amit szedettek vele, ami miatt szüksége volt arra, hogy elvigyék, hogy csillapítsa a vágyakozást. Csak egy férfi magja tudta kémiailag csillapítani a fájdalmat.

Az Úrnő odalépett a képernyők elé. Egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta:

– Ez volt 152 büntetése, mióta úgy döntöttél, hogy nem engedelmeskedsz a parancsomnak.

Az állkapcsom olyan erősen összeszorult, hogy attól féltem, elpattan. Az Úrnő nem mozdult, és hozzátette:

– Tudtad a következményeket, 194. Tudtad, hogy ha nem fejezed be az ütlegelést, azzal fájdalmat okozol 152-nek.

– Ribanc! – Ismét felcsattantam, és éreztem, hogy Zoya megszorítja a kezemet, hogy visszafogjon. Az Úrnő vigyorgott.

– Ez igaz: egy ribanc vagyok. Bocsánatkérés nélkül.

Megráztam magam. Reszkettem, ahogy a fájdalomtól vonagló Inessát bámultam.

– Segítsen rajta! – parancsoltam.

Az Úrnő közeledett felénk. Láttam, hogy a teremben lévő Lidérc őrök felkészülnek, arra az esetre, ha támadnék. Az Úrnő még csak meg sem rezzent. Ahogy közvetlenül előttem állt, a hátam mögé löktem Zoyát. Az Úrnő kinyújtotta a kezét, és végigsimította az ujját a mellkasomon.

– Arra kérsz, hogy küldjem be az egyik emberemet, hogy megdugja 152-t? Ezt kéred, 194? Hogy a húgodat megdugják?

Vörösen izzó fájdalom árasztotta el a testemet a gondolatra, hogy a húgomat így meggyalázzák, de azon kaptam magam, hogy azt mondom:

– Igen. Csak szabadítsa meg a szenvedésétől, és vegye el a fájdalmát.

Az Úrnő kifejezéstelenül bámult rám, mígnem elmosolyodott, és hátrament.

– Nem hiszem, 194. Sőt, azt hiszem, még egy darabig lent hagyom a fájdalomtól sikoltozva.

A válla fölött rám pillantott, és azt mondta:

– Körülbelül egy óra múlva, ha elég erősen figyelsz, hallani fogod a gyötrelmes sikolyait.

– Csinálja – követeltem. – Segítsen rajta!

Az Úrnő megállt a képernyők előtt, és a zsebéből elővéve a távirányítót, bekapcsolt egy másik képernyőt. A szívem megdobbant, és hallottam Zoya gyors lélegzetvételét, amikor láttam, hogy Zoya és én vagyunk a kamrában. Zoya volt az a ketrecben, amint levetkőzik, miközben én álltam előtte, kezemben a sokkolóval. A lábaim elgyengültek, ahogy néztem magam a szérumnyakörv hatása alatt. Zoya olyan rémültnek tűnt, ahogy reszketett a hideg szobában.

– Jól kezdted, 194. Amikor láttam, hogy visszahoztad a Kostavát, azonnal felismertem az arcát.

Az Úrnő jelenetről jelenetre lapozgatta végig, ahogy Zoyát kínzom, amíg meg nem állt a falhoz bilincselt Zoyánál. A csók, amit az ajkára nyomtam.

Az Úrnő megfordult, és a képernyőre mutatott.

– És akkor elbuktál.

Megrázta a fejét, és humor nélkül nevetett.

– Az a sokévnyi kiképzés. Az a sok év, amikor elmondtam neked a szabályokat: Soha ne érezz együttérzést az áldozatoddal. És soha ne ess bele egybe. A szerelemnek nincs helye egy kínzó életében. Nincs helye egy gyilkos szívében.

Láttam a dühöt az Úrnő szemében. Aztán a vér kiszivárgott az arcomról, amikor Zoya halkan azt mondta:

– Ő nem kínzó. Ő nem gyilkos. Ő Valentin Belrov. És ő egy jó ember, annak ellenére, hogy maga mindent megtett, hogy próbálja elvenni tőle ezt a jóságot.

A szemeim lecsukódtak Zoya ajkáról elhangzó édes szavak hallatán. De hamarosan felpattantak, amikor rájöttem, mit tett az imént.

Az Úrnő dermedten állt, és Zoyára bámult. Minden más túl gyorsan történt. Az Úrnő biccentett a fejével az őrének. A Lidérc megindult mögöttünk Zoya felé. Elengedve Zoya kezét, nekirohantam a Lidércnek, és azonnal éreztem, ahogy a nyakamban egy sokkoló villanása átjár. Üvöltöttem, ahogy a sokk átfutott rajtam. De tovább futottam, amíg hátulról a fájdalom átcikázott a testemen. A földre zuhantam, és hallottam, ahogy Zoya felsikolt.

A padlóról néztem, ahogy a Lidércek az egyik ágyhoz kötözték Zoyát. Mozdulatlanul néztem, ahogy a kerethez bilincselték.

Az úrnő Zoya mellé lépett, készen arra, hogy elkezdje a kínzást.

A szemeim lecsukódtak, miközben küzdöttem, hogy nyitva maradjanak, de ahogy a sötétség bezárult, arra a napra gondoltam, amikor az Úrnő elkezdte a kínzásomat....

A sötét szobában felkapcsolták a lámpákat, és én összerezzentem a fényességtől. A környezetemben pislogva bámultam ki a ketrec fémrúdjai közül, hogy lássam, visszajön-e az Úrnő. A hátsó szoba ajtaját bámultam, a szobáét, amitől a legjobban féltem, de senki sem jött be.

Felnyomtam magam, hogy felüljek, és magam mellé pillantottam, hogy lássam, 362 már háttal a falnak állt, és szintén az ajtót bámulta.

– Majd jönnek – mondta oroszul. – Mindig jönnek.

Elnéztem 362 mellett 221-re. Ő a ketrec közepén ült, lehajtott fejjel, hosszú haja eltakarta az arcát. Olyan volt, mint az élőhalott, csak annak a pöcsnek engedelmeskedett, aki mindig az Úrnővel volt. Kényszerítette 221-et, hogy Mesternek szólítsa. Megpróbálták rávenni 362-t, hogy ugyanezt tegye, de bármilyen drogot is pumpáltak a testébe, csak rövid időre tette engedelmessé.

Ahogy meghallottam a zár elforduló hangját, a figyelmem az ajtóra terelődött. A gyomrom összeszorult, amikor az Úrnő belépett, a tekintete azonnal rajtam landolt. Az Úrnő biccentett a fejével a Lidércőr felé. A Lidérc a szoba sarkából a ketrecemhez lépett, és kinyitotta az ajtót.

– Kifelé! – parancsolta, én pedig remegő lábakon álltam.

Még csak három lépést tettem meg, amikor 362 azt mondta:

– Tartsd meg a neved és az emlékeid. Ne hagyd, hogy kitöröljék őket. Nem számít, mit tesznek.

Nagyot nyeltem, és követtem a Lidércőrt az ajtóhoz, amitől a legjobban féltem. Megálltam az ajtóban, de a Lidérc előrelökött. Beestem a szobába, hallottam, ahogy az ajtó becsapódik mögöttem. Kiegyenesedtem, és amikor ezt megtettem, megláttam a szobát.

A gyomrom összeszorult, a félelem eluralkodott rajtam. A szoba közepén ágyak álltak, a keretekről bőrszíjak lógtak. Az egyik falon bilincsek voltak, a másikon viszont egy fémrúd, hátulról súlyos láncok lógtak.

Oldalról mozgás keltette fel a figyelmemet. Oldalra néztem, és csak az Úrnőt és azt a férfit láttam, aki az ikreket kínozta. Egy hosszú pult mellett álltak, amelynek felületén tűk és apró üvegek sorakoztak.

Az Úrnő közel hajolt a férfihoz, és a tekintete végigvándorolt a testemen. A bőröm megborzongott, amikor úgy tűnt, mintha végigmérne valamit.

Az Úrnő intett a kezével, és egy Lidérc megragadott, és a fémrúd felé húzott. Megpróbáltam visszalökni. Próbáltam küzdeni, de a Lidérc túl erős volt.

Perceken belül a Lidércek a rúdhoz erősítettek, a nehéz láncok a padlóhoz szorították a lábamat, a testemet pedig a rúdhoz. A testem egyetlen része sem tudott mozogni.

Lélegeztem és csak lélegeztem, próbáltam nyugodt maradni. Végig azt tettem, amit 362 tanácsolt – emlékeztem. A nevem Valentin Belrov. Van egy húgom, Inessa Belrova. Őt fogva tartják. Ki kell őt szabadítanom.

Újra és újra elismételtem, hogy ki vagyok és kit szeretek, amíg éreztem, hogy az Úrnő és a férfi barátja előttem áll.

Ahogy kinyitottam a szemem, a figyelmem azonnal a kezében lévő valamire esett. Az orrlyukaim kitágultak, amikor megláttam, ami egy fémnyakörvnek tűnt. Próbáltam megmozdulni, mindent beleadtam, de nem tudtam kiszabadulni.

Az Úrnő közelebb lépett, és elkapva a tekintetemet, azt mondta:

– Ha meg akarod menteni a húgodat, mostantól pontosan azt fogod tenni, amit mondok. Nekem felelsz, és csakis nekem engedelmeskedsz. Én vagyok az Úrnőd.

A szemem tágra nyílt, és megkérdezte:

– Megértetted?

Az Úrnő felemelte a fém nyakörvet.

– Nem – köptem, amikor megláttam a belsejét.

Éles tűk voltak mindenütt körbe a nyakörvön, alatta folyadékkal töltött kis golyók hevertek.

Az Úrnő átadta a nyakörvet a férfinak. A férfi odalépett, és szó nélkül kinyitotta a nyakörvet, és a nyakamhoz emelte. Megfeszültem, a szememet összeszorítottam, ahogy éreztem, hogy a tűk hegyei a bőrömhöz nyomódnak. Mély levegőt vettem, és ahogy ezt tettem, a férfi a nyakamba nyomta a tűket. Felsikoltottam, ahogy a tűk a bőrömbe mélyedtek, a torkom húsa lángra lobbant, ahogy átszúrtak.

A fejem előrebukott, ahogy a fájdalom már túl sok volt ahhoz, hogy elviseljem. Hallottam, ahogy a fém a fémre csapódik, ahogy a férfi a helyére zárta a nyakörvet. A férfi hátralépett, és amikor felnyitottam a szemem, az Úrnő a nyakamat bámulta.

Meleg csöpögést éreztem a nyakamon.  Tudtam, hogy ez vér. A férfi mondott valamit az Úrnőnek grúzul. Nem értettem.

A nyakörv hátuljára mutatott. Az úrnő bólintott. A férfi visszasétált a pulthoz, de az Úrnő a közelben maradt. A keze megragadta az állkapcsomat, és felhúzta a fejemet, hogy szembeforduljak vele.

– 194, ha meg akarod menteni a húgodat, akkor mindent megteszel, amit mondok, megértetted?

Harcolni akartam, de csak azt láttam, hogy Inessa integet nekem, ahogy belép a Vérverem boltívébe. Megtaláltam a hangomat, és reszelős hangon azt mondtam:

– Igen.

Az Úrnő szeme felcsillant az izgalomtól, és a nyakörvem mögé nyúlva azt mondta:

– Örülök, hogy megértetted, de ettől függetlenül is engedelmességre kényszerítettelek volna.

Az Úrnő megnyomott valamit a nyakpántom hátulján. A nyakörv hirtelen megfeszült a nyakam körül. A tűk egyre mélyebbre hatoltak a bőrömbe.  Sikoltottam és sikoltoztam, amíg egy hang sem jött ki az ajkamon.

Próbáltam lélegezni a fájdalomtól, de aztán éreztem, hogy forró folyadék spriccel a nyakamba a tűkön keresztül. Először furcsa érzés volt a folyadék, de ahogy elkezdett a véremben áramlani, egyre melegebbé vált. Ahogy teltek a másodpercek, a folyadék perzselő tűzzé változott, átáramlott a testemen, belülről perzselve engem. Ahogy a tűz égett, sűrű köd kezdte betölteni az elmémet. Képek és gondolatok kezdtek elszállni. Hirtelen 362 arca jelent meg a fejemben, és emlékezve arra, amit mondott, lehunytam a szemem, miközben a tűz egyre magasabbra hágott, és arra gondoltam: A nevem Valentin Belrov. Van egy húgom, akit Inessa Belrovának hívnak. Őt fogva tartják. Ki kell őt szabadítanom...